Shock!

Amikor szembejött a hír, hogy ez a buli a Barba Negra kisebbik terméből az „új" Dürer még annál is jóval kisebb helyiségébe kerül át, akkor gondolkoztam el először azon igazán, vajon hány embert képes manapság megszólítani ennek a co-headliner turnénak a két főszereplője, mindezt ráadásul egy ünnepnapon. Utóbb az derült ki, hogy a Dürer kisterme ideális választás volt, az ugyanis faltól falig megtelt, és aki a hosszú hétvége zárásaként itt ünnepelt, azokat igazán érdekelték ezek a bandák. Az eredmény pedig egy mikroméretben is hamisítatlan underground örömünnep lett.

Elnézést kérek a The Foreshadowingtól, lekésésükre az a remek kifogásom van, hogy számomra a 23-a is munkanap volt, és mire feltérképeztem a Dürer 2.0 hol- és mibenlétét, ők már le is pakoltak a deszkákról. Végre elvesztettem tehát én is az újdürer-szüzességemet, és amit a sötétben a hely adottságaiból megtapasztaltam, az alapján ez akár egy gyümölcsöző kapcsolat is lehet majd köztünk. Az erőmű árnyékában megtartott death/doom szeánsz nem csupán papíron volt hangulatos elgondolás, a terembe lépve pedig máris roppant emelkedett hangulat fogadott.

Hát igen, a kisterem méretei elsőre sokkolóak voltak, a kezdeti lendülettel nem is nagyon jutottam a küszöbnél beljebb, de aztán persze kiderült, hogy a magyaros okoskodás eredményeként itt is a bejáratnál koncentrálódik a tömeg, a túlvégen azért lényegesen élhetőbb volt a helyzet. A feeling számomra abszolút az óbudai Yukat idézte, klausztrofób kialakítás oszlopokkal nehezítve, minimális belmagasság, ennek okán a színpad mint olyan is hanyagoltatott. A hangzással ellenben fikarcnyi gond sem volt, a hangulatról pedig már beszéltem, és mivel nem vagyok bejáratott doom-fanatikus, számomra komoly meglepetés volt azt látni, hány feketeöves Saturnus-rajongót volt képes egyberántani ennek a koncertnek a híre.

Az idén harmincéves évfordulójukat ünneplő dán/angol/spanyol hatos éppen csak felfért a számukra kijelölt helyre, így aztán közvetlenül az első sorokban összegyűlt keménymag arcát masszírozhatták végzetmetáljukkal. Nyilván az este hangulata is sokat hozzátett, de kifejezetten örömteli volt tapasztalnom, hogy a látottakhoz viszonylag könnyen tudok kapcsolódni, ami azt is jelentette, hogy Saturnusék nem a doom éjsötét, kizárólag vonszolva haladó válfaját űzik. Náluk bőven akadnak tempósabb tételek is, ezeket szépen cserélgették is az elmélkedősebb vonalba illő dolgaikkal, közben pedig fényesen igazolták, hogy a közel évtizedes kihagyás után, nyáron megjelent LP-jük, a The Storm Within dalai alapján nyoma sincs náluk megfáradásnak.

Egyértelműen a roppant szimpatikus, laza Thomas Akim Grønbæk Jensen és társai voltak az este főszereplői, ők kapták a legterjedelmesebb műsorsávot is, a vastapsot követő levonulásuk után pedig érezhetően meg is ritkult bent a népsűrűség – szerencsére azért nem vészesen. Ha jól tudom, ez volt az első magyarországi In The Woods...-koncert, jól megváratta tehát a kultikus norvég brigád a rajongókat, és hát mondjuk ki, kicsit későn is érkeztek. A Nattehimmel kapcsán legutóbb szemléztem már a komplett sztorit, ezen nem mennék végig újra, a tény az, hogy Anders Kobro dobos mellől lassanként eltűnt a klasszikus felállás valamennyi zenésze, így ez a most színpadra lépő kvintett leginkább csak nevében idézte a legendát.

Én a 2016-os Funkenflugon láttam először a bandát, a felállást tekintve az is már a sokadik verzió volt náluk, és azóta abból a társulatból is lecserélődött mindenki, Kobro és a szólógitáros Kåre André Sletteberg kivételével. Szerencsére az új arcok allűröktől mentes, szimpatikus zenészek, a zeneszerzői feladatokat felvállaló Bernt Sørensen gitáros például csak mosolyogva elmolyolgatott oldalt, Sletteberg helyette is hozta a pózokat, Nils Drivdal bőgös pedig klasszik viking fazon, ráadásul a vokálban is remek társ. A legtöbb tekintet persze az új énekest, Bernt Fjellestadot követte, aki rutinos, kedves, nem mellesleg károgásra és tiszta énekre is átlag feletti minőségben képes frontemberként el is adta nekem az ál-ItW műsorát.

Mindössze nyolc dal fért bele a norvégoktól, bár tény, hogy a Saturnushoz hasonlóan ők is a kifejtősebb, építkezős dolgokban hisznek, a nyolctételes szettben pedig fele-fele arányban osztoztak az új és a régi felállás dalai. Kezdetnek mindjárt az első album címadóját dobták elénk, lett is nagy káosz a megszólalás terén, de aztán a Diversum lényegesen szellősebb dalaira szépen kitisztult a hangkép. Hazudhatnám , hogy végig egyenletesen magasan volt a színvonal, de a régi dolgaik mágiáját a frissebb tételek itt sem tudták megidézni számomra. Unatkozni azért menet közben sem unatkoztam, viszont a 299 796 km/s és az ...In The Woods zárása volt az, amiért én valójában a Dürerbe érkeztem, és Fjellestadék dicsőségére legyen mondva, derekasan helytálltak az örök klasszikusok felélesztésében.

Aztán egyszer csak vége lett az egésznek, beállt a csend, és fegyelmezett libasorban csupa mosolygós ember távozott a kisteremből. A klasszikust idézve: ünnepi este volt.

Fotó: Koncertfaló