Shock!

Egyelőre nem tudni, mikor lendülhet ismét, úgy istenigazából mozgásba a Bon Jovi gépezete. Jon Bon Jovi utóbbi években átélt hangszálproblémái egy időben az egész folytatást kérdésessé tették, és még mindig nem egyértelmű, mikor lesz a frontember turnéra kész állapotban. Amíg azonban ez bekövetkezik, köszöntsük 2025 első nyári hétvégéjét egy negyvenéves klasszikus felidézésével, annál is inkább, mivel, ha lesz is még valaha Bon Jovi-turné, kevés rá az esély, hogy bármi is előkerülne a 7800° Fahrenheitről. A zenekar utánozhatatlan hangulatú második albuma ugyanis még azzal együtt is mostoha sorsú lemeznek számít, hogy rengeteg fanatikus rajongónak ez a kedvence tőlük.

A Bon Jovi-sztori romantikus, a csúcsra törő legkisebb fiúról szóló kezdetei közhelyszámba mennek. A rocksztárságról szőtt álmokat dédelgető John Francis Bongiovi unokabátyja, Tony Bongiovi New Jersey-i stúdiójában dolgozott amolyan mindenesként, így alkalma nyílt rögzíteni ezt-azt. Runaway című dalának első változatát valamilyen csoda folytán felkapták a helyi rádiók, majd kicsit később az újravett verzió fertőzéses alapon az egész keleti partot maga alá gyűrte. Mindez olyan gyorsan történt, hogy az exkluzívabban csengő Jon Bon Jovi művésznévre váltó énekes és gyerekkori harcostársa, David Bryan Rashbaum billentyűs sebtében rakták össze a zenekar végleges felállását, miután leszerződtette őket a Polygram.

A Richie Sambora gitárossal, Alec John Such basszerrel és Tico Torres dobossal kiegészült Bon Jovi első albuma 1984 januárjában jelent meg, és szép sikert aratott. Az anyag nagyjából egy év leforgása alatt több mint 350 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban, a zenekar pedig bekerült nyitóbandaként a Love At First Sting lemezt népszerűsítő Scorpions amerikai turnéjára, majd Európában is bemutatkozhattak a KISS Animalize körútjának vendégeként. David Bryan: „Abban az időben Európában még nem lehetett sikeressé válni a műholdas tévécsatornák, kábeltévék segítségével. Az MTV Europe még sehol sem volt akkoriban, így egyetlen esélyként az jöhetett szóba, hogy az ember átment és élőben bemutatkozott a közönségnek. Visszatekintve azt mondhatom, hogy ha így teszel, többre becsülik majd a zenekarodat. Mindez annál is érdekesebb volt, mert a KISS-szel mehettünk, akikre tinédzserként valóságos földreszállt istenekként tekintettünk."

Maga Jon igyekezett analitikus szemmel vizslatni a pályatársakat, mert már ekkoriban is deklaráltan a legsikeresebbek babérjaira tört: „A Mötley Crüe és társaik nagyon népszerűek, így sokat hallgatom őket, hogy kielemezzem ennek az okát. A Twisted Sistert is muszáj nagyra értékelni, hiszen majdnem tíz éve nyomják elhajlások nélkül a saját zenéjüket, egy pillanatra sem hódoltak be a trendeknek. De sokat tanultunk a turnétársainktól, a ZZ Toptól, a Scorpionstól és a KISS-től is. Gene Simmons például valóságos mentorként terelgetett bennünket. Sokszor bejött az öltözőbe és rengeteg gyakorlati tanácsot adott, hiszen hihetetlenül sokat tud a szakmáról meg a zeneiparról. Paul Stanley mondjuk elküldött a picsába, amikor a turnén megemlítettem, mekkora rajongója voltam 12 évesen. Valószínűleg nem esett jól neki belegondolni, milyen gyorsan telik az idő..."

A kedvező fogadtatás után a Polygram és a bandát terelgető A&R-guru, Derek Shulman is potenciális jövőbeli szupersztárként kezelte a Bon Jovit, így 1985 legelején beterelték őket a stúdióba az első lemez producerével, Lance Quinn-nel, hogy gyorsan hozzák tető alá a folytatást. A csapat ugyanakkor meglehetősen hajszolt állapotban látott munkához. Torres: „A második album készítése idején épp mindenki szakított a barátnőjével, feleségével, és gyakorlatilag mindannyian egy fedél alatt éltünk egy alig fűthető, szinte bebútorozatlan lakásban, üres frigóval... Richie szólókoncerteket vállalt, én meg különböző sessionmelókat végeztem, hogy egyáltalán eltengődjünk valahogy. Viszont a nehézségek megerősítették a bajtársi szellemet, és zeneileg is sokkal feszesebbé, magabiztosabbá váltunk. A mindennapi nehézségeket pedig a dalokba is becsatornáztuk." Mindennapi nehézségekből márpedig igencsak kijutott nekik, méghozzá a lehető legváltozatosabb fajtákból. Jon: „Jogi vitáink támadtak egy produkciós céggel, akik azt állították, leszerződtünk velük korábban, és igényt tartottak a bevételeink egy részére, miután hirtelen megnőtt az érdeklődés a zenekar iránt. Szó szerint folyamatosan magunknál kellett tartani a szalagokat, amikor hazamentünk a stúdióból, nehogy valaki lenyúlja őket. És emellett még eltűnt egy rakás felszerelésünk is úgy 2500 dollárnyi értékben, amiből soha, egyetlen darab sem került meg."

A csapat emellett Quinn-nel sem találta igazán a hangot, a producer ugyanis más munkákban is nyakig ült éppen, és csupán félgőzzel tudott koncentrálni a Bon Jovira. Ráadásul kapkodniuk is kellett, a kiadó ugyanis március végére lőtte fel a kiemelt reklámkampánnyal felvezetendő második album megjelenését. Jon: „Amikor a címen törtük a fejünket egy barátommal, rádöbbentünk, hogy a Bon Jovi név egyszerűen semmit sem árul el. Például ott van az, hogy Twisted Sister: meghallod, és egyből tudod, hogy egy heavy metal bandáról beszélünk. Mivel nincs az emberek agyába beleégő imázsunk sem, inkább a lemezt kellett úgy elkeresztelnünk, hogy erős marketingkampányt lehessen felhúzni a címre. Sok különböző ötlet felmerült, aztán egyikünk utánanézett, milyen hőmérsékleten olvad meg a szikla. 1800 Fahrenheit-fokot írtak, de ez valamiért kevésnek tűnt, így úgy döntöttem, nem érjük be ennyivel, és kiderítettem, hány fokon alakul légneművé a kő: 7800 Celsius-fokon. Ilyen forróság uralkodik a vulkánok mélyén. Meg is voltunk: remek albumcím, remek alap a marketinghez!"

Az 1985 márciusának legvégén kiadott 7800° Fahrenheit az első Bon Jovi-album egyértelmű folytatása, ám zeneileg mindenképpen egységesebb, kimunkáltabb anyag a bemutatkozásnál. Jon a korabeli interjúkban igen elégedetten nyilatkozott a megkérdőjelezhetetlen fejlődésről: „Maga a lemez nagyban eltér az első lemeztől. Például egyik dal sem emlékeztet a Runawayre. Ha úgy döntök, tíz perc alatt újraírhattam volna, de mélyebb hangulatra törekedtem, és a dalok is nagyon változatosak: itt aztán tényleg minden van a lényegre törő heavy metaltól a balladisztikus, akusztikus nótákig. A legnagyobb különbséget azonban a hangszeres játék minősége jelenti. És mivel mi is bekapcsolódtunk a produceri munkába, maga a végeredmény is kevésbé csiszolt, nyersebb lett. Közelebb áll a megszólalás az élő hangzásunkhoz, és ez is illik hozzánk. Ez a nyers gitársound például óriási. Elégedett vagyok a saját teljesítményemmel is: ott van például a The Hardest Part Is The Night, ami igazán remekül sikerült, hiába dicsérem ezzel most magamat... Egyetlen hátrány van talán az első albumhoz képest: ezt a lemezt ötször-tízszer meg kell hallgatni, hogy igazán belemerülj, hogy tényleg megértsd. Nem töröl képen egyből, inkább tartós hallgatnivalónak készült."

Nálam mindig is különös helyet foglalt el a 7800° Fahrenheit a Bon Jovi-diszkográfiában. Kétségtelen tény, hogy nem ez a csapat legkiforrottabb munkája. Már ekkoriban is megvolt az egyéni hangjuk – ami azt illeti, már a debütön is megvolt –, dalokat írni is tudtak, ugyanakkor áthatja a lemezt valami sajátos ifjonti báj és tűz. Viszont ezzel együtt is mélyebbre mentek, mint például a Sunset Strip csajozás-koksz-pia szentháromságban mozgó csapatai. Nehéz eldönteni, hogy a lemez készítése idején átélt magánéleti válságok álltak itt a háttérben, vagy Jon ekkoriban is meglévő Bruce Springsteen- vagy Bob Seger-rajongása, de a szövegek túlmutattak a korabeli hajmetálos átlagon, ez egészen biztos. Viszont még hiányzott belőlük az a fajta koravén módon bölcselkedős, papolós él, amibe később – elsősorban másik idolja, Bono hatására – Jon is bele-belecsúszott. Ekkoriban még deklaráltan nem akart hegyibeszédeket tartani senkinek: „A King Of The Mountain vagy a To The Fire valós és komoly üzeneteket hordoznak, de szerintem a Bon Jovi zenéjének ezzel együtt is pozitív kisugárzása van. Hiba lenne tőlem a forradalomról meg az amerikai kormányzat ostobaságáról írni, hiszen én magam sem tudok eleget ezekről a témákról 23 éves, naiv fiatalként. Nem szeretném előadni, hogy okosabb vagyok, mint valójában... Amikor felfutott a punk, én is sok ilyen bandát hallgattam, de az üzenetüket valahogy nagyon egyoldalúnak, monotonnak találtam, és ez a része nem lelkesített. Csak akkor van jogod prédikálni, ha tényleg jobban tudsz valamit a hallgatóidnál."

És akkor ugye ott van az album igazi titka, a címre tökéletesen rímelő atmoszféra. Ez a bizonyos fülledt, tinédzserromantikával átitatott hangulat még ebben az érában is csupán nagyon kevés lemezen sűrűsödött össze olyan hatásosan, mint a 7800° Fahrenheiten. Meggyőződésem, hogy emiatt szeretik olyan sokan olyannyira fanatikusan ezt a lemezt, még esetleges hibái ellenére is – nálam legalábbis egészen biztosan ez a titok nyitja itt. A lemez az In And Out Of Love partiindulójával startol, ami a korai Bon Jovi egyik legeltaláltabb bulihimnusza volt: mindjárt a refrénnel nyitnak benne, de maga a szolidan riffelős, Bryan hangulatosan folyós billentyűivel alábúgatott tempó is óriási. Amikor pedig a maga teljes valójában berobban a maga bombasztikussága mellett is sajátosan álmodozós kórus, már nincs menekvés. Az üzenet talán nem tűnik a legszofisztikáltabbnak, pedig amúgy itt is többet mondanak, mint elsőre tűnik, a kulcs a „Then I'm long gone I got another show / One more town, one mile to go" sorban keresendő.

A pörgősebb, gyorsabb The Price Of Love-ban Sambora szárnyaló gitármotívuma ül elsőre a fülbe. Maga a dal rejt valami édesbús, kesernyés élt is, zeneileg pedig egyértelműen a '80-as évek elejének jellegzetes AOR-muzsikáinak hatása kísért benne – teljesen elfeledett darab, de annál erősebb. Ugyanez a Bon Jovi első nagy power-lírájára, az Only Lonelyra is áll, amely, ha nem is prototípusa, de kétségtelen előképe volt a csapat későbbi nagy, könnyfakasztó balladáinak. Kicsit ugyanakkor még naivabb, ártatlanabb azoknál, viszont mindez jottányit sem von le az értékeiből. A zenekar utóbb néha kritikusan emlegette ezt a szerzeményt, de tisztán emlékszem: amikor a '90-es évek első felében éveken át, folyamatosan a csapból is a Bon Jovi folyt az MTV-n, ez a nóta és klipje is vad rotációban pörgött a különböző műsorokban, és nekem akkoriban, 13-14 éves fejjel cseppet sem lógott ki a későbbi sikerdalok közül. Sőt, még az is megmaradt, hogy amikor '94-ben kijött a Cross Road: The Best Of Bon Jovi válogatás, és végignéztem a boltban a CD dallistáját, az volt az első gondolatom, hogy mégis miképp maradhatott le innen pont ez. Szóval ne higgy Jonnak vagy Richie-nek, ha éppen fikázzák, ez itt akkor is a korai Bon Jovi egyik alapköve. A csapat minden majdani értéke és nagyságának ígérete is százszázalékig benne volt már, csak egy-két evolúciós lépés hiányzott a kiteljesedésükhöz.

A játékos King Of The Mountainben is benne van a fentebb említett jukebox-feeling: különösen a Foreigner négyes lemezének hangulatai, hangszerelési megoldásai kísértenek benne egyértelműen, a riff jellegzetes „dülöngélő" megközelítése is egyértelműen Mick Jonestól eredeztethető. A tempó és a dal felépítése egyaránt briliáns, itt is abszolút hallatszott, hogy a Bon Joviban jóval több rejlik annál, mint ami a felszínen látszik belőlük. Ráadásul úgy tud az egész iszonyúan himnikus és már-már túlhangsúlyozottan grandiózus lenni, hogy közben mégis a föld közelében maradnak benne. Lehet, hogy ez így most katyvasznak tűnik, de ha meghallgatod, szerintem érteni fogod, mire gondolok... Újabb óriási kedvenc. Mint ahogy erősre sikerült a Silent Night, a lemez másik nagy balladája is. Ebben szintén megelőlegezték a későbbi csajbolondító lírákat, bár azért nem hallgathatom el, hogy ezt – az Only Lonelyval szemben – azért nem tenném fel semmilyen Bon Jovi-válogatásra.

Amikor még volt ilyen, a lemez B-oldala ugyanakkor két óriási mestermunkával nyit. A banda 1984-es, első japán turnéja által ihletett Tokyo Road direkt, kirobbanó rockhimnusz a fegyvertár minden elemével, hatalmas refrénnel, kiváló megmozdulásokkal Samborától és a háttérben Bryantől is, illetve egy csúcsformában éneklő Jonnal. A The Hardest Part Is The Night azonban még ezen is túlmutat, és számomra nemcsak a lemez koronája, hanem a csapat történetének egyik legerősebb dala is egyben. Már az is libabőr, ahogy az elején, roppant jelentőségteljesen megszólal Sambora gitárja, amikor pedig Jon megadja az alaphangulatot az „In the heat of the street of the city / A young boy hides the pain" sorokkal, tényleg véglegesen berántanak vele. Már első hallásra is teljesen megbabonázott az egész itteni atmoszféra, és ma, oly sok évvel később is úgy gondolom: ez a szám tökéletesen példázza, miért éppen a Bon Jovi lett később az, ami. Az itteni üzenetekkel, sorokkal is egy jóval szélesebb kör tudott – volna – rezonálni, mint akiket az átlag veszkócsizmás, hollywoodi rockerek meg tudtak szólítani. Tényleg igazi remekmű.

A The Hardest Part Is The Night mélyebb, sötétebb, érettebb megközelítése után egy tipikusabb, de kellően erőteljes, szerelmes rocktéma következik az Always Run To You-val. Nem különösebben kiemelkedő, de a lemez ívében megvan a helye. A To The Fire viszont nálam még azzal együtt is a másik csúcspontot jelenti, hogy amúgy ez a lemez talán legkevésbé tipikus darabja billentyűorientált, kissé elektronikus alapjaival. Ám nem tudom eleget hangsúlyozni azt a bizonyos hangulatot: olyan esszenciális '80-as évekbeli sejtelmesség hatja át ezt a kifejezetten izgalmas hangszerelésű, a kor viszonyaihoz képest határozottan előremutató dalt, ami valósággal megdelejez. Sambora egyik – számomra – legbriliánsabb korai gitárszólója is itt hallható. És ezt a kissé álomszerű, ködös-fátyolos hangulatot a záró Secret Dreamsben is továbbviszik. Utóbbi zárásként a lemez egyik legriffcentrikusabb darabja, ám címéhez méltóan végig fél méterrel a föld felett lebeg. Meghallgatod, és helyből egy amerikai kertvárosi ház emeleti tinédzserszobájában érzed magad, a falon Giants-zászló és Springsteen-poszter, a szék támláján jellegzetes, világos ujjú sulis egyenkabát, odakintről beszüremlik a holdsugár, a gondolataid pedig kizárólag a szomszédban lakó szőke csaj körül forognak... Hát, ilyen valahol ez az egész lemez. És ismétlem, még az érában is kevés párja akad, ahol ennyire plasztikusan sikerült megjeleníteni ezt az érzésvilágot.

A lemezt az Only Lonely vezette fel single-ként, a csapat pedig ezzel párhuzamosan Japánban csapott bele karrierje első főzenekari turnéjába. Sambora: „Tokióban koncerteztünk épp, amikor először belefutottunk az Only Lonely klipjébe. Az volt az első reakciónk, hogy most komolyan kiszórtunk 90 ezer dollárt erre a zsák szarra? De nem volt mit tenni, a határidők miatt olyan lett, amilyen. Csak az ilyesmiktől az embernek felfordul a gyomra, és elmegy a kedve a klipkészítéstől..." Maga a dal épp nem jutott be az amerikai Top 50-be, de a lemez összességében korrektül kezdett: a Billboard Top 200 37. pozíciójáig jutott. A zenekar további főzenekari bulikat adott Európában, majd nyitószámként társultak be az Invasion Of Your Privacy albumot népszerűsítő Ratt amerikai turnéjára.

A két zenekar robbanékony párosításnak számított, de az Államokban nem volt kérdés, ki képviseli a nagyobb erőt kettejük közül. Az ekkoriban a sajtóban gyakran új Aerosmithként emlegetett Ratt karrierje legfényesebb időszakát élte, a 7800° Fahrenheit azonban hiába fogyott jól, nem hozta meg a Bon Jovi olyannyira remélt gigaáttörését. A második kislemez In And Out Of Love eredményei elmaradtak a várakozásoktól, mint ahogy nem szegődött a Runaway nyomába a The Hardest Part Is The Night és a Silent Night sem. Ám ekkoriban is volt mibe kapaszkodniuk, ugyanis amikor az év augusztusában átruccantak a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválra, már egyértelműen látszott, hogy a korábbi európai mozgásnak igenis voltak eredményei. A zenekar itt felülről a harmadikként léphetett színpadra a headliner ZZ Top és a speciális meghívott Marillion előtt – az Atlanti-óceán keleti partján náluk sokkal ismeretlenebb Ratt ehhez képest náluk lejjebb kapott helyet a listán, és még a Metallica is közéjük ékelődött.

A két csapat közötti egészséges versengés mindenesetre a közös koncerteknek is jót tett, az év őszén folytatódó amerikai turné az év egyik legsikeresebb rockkörútjának bizonyult a tengerentúlon. A Bon Jovi Jon szerint ebben a korszakban igyekezett a koncertek nyers spontaneitására építeni: „Sokat tanultunk Tom Pettytől a színpadi show felépítéséről, így tehát egyáltalán nincs show. A koreográfiával vesződni egyáltalán nem szórakoztató, és szerintem unalmas is lenne állandóan azon gondolkodni, mikor robban a füstbomba, meg mikor következik a meztelen csaj feláldozása... Inkább mindent abban a pillanatban improvizálunk. Ha épp olyanom van, felmászom a hangfaltorony tetejére és beugrom az első sorokba." A csapat körül ekkorra már kialakult a fanatikus rajongói mag is. Jon: „Az amerikai rajongói levelek többsége alapján a rajongóink többsége 14-16 éves lány. Európában ezzel szemben inkább huszonéves férfiakat látunk a bulikon. Valójában nehéz megmondani, kikből áll a táborunk, mert a japán, európai és amerikai közönség három teljesen eltérő világ. De bárki veszi meg a lemezünket, remek. A hozzánk érkező levelek többsége általában olyanok szerepelnek, hogy az illető szerelmes belénk és mindenáron dugni szeretne, vagy hogy ha nem írunk vissza, megöli magát..."

Mire azonban véget ért a turné, még ezzel együtt is mindenkinek szembe kellett néznie a tényekkel, és kimondani az igazságot. Jon: „A 7800° Fahrenheit nem perzselte fel a világot, de összességében végül is megtettük, ami telt tőlünk az akkori igencsak korlátozott tudásunkkal. Alig volt valami fogalmunk az albumkészítésről, és a kiadótól vagy a menedzsmenttől sem kaptunk túl sok segítséget. De azért ne legyünk igazságtalanok, összességében jól fogyott a lemez, olyan 750 ezer ment el belőle Amerikában akkoriban, szóval felfelé mentünk vele." Jon földije és régi haverja, az egyik legnevesebb rádiós rock-DJ, Eddie Trunk szerint: „Mindenki arra számított, hogy a 7800° Fahrenheit hozza majd meg a Bon Jovi áttörését, és amikor mindez nem valósult meg, kicsit beütött a pánik. Emlékszem, egy lemezboltban dolgoztam akkoriban, és óriási hírverés ment az album körül, tényleg nagyon nyomatták. Utána pedig olyan lett a hangulat, hogy ez a zenekar talán mégsem jut majd akkora magasságokba, mint mindenki várta. Otthon, New Jersey-ben nagy szám volt, játszották a dalokat a helyi rádiók, és amikor az egyik sétányon klipet forgattak, ott is szép számmal megjelentek az érdeklődők. De országos szinten nem fogott tüzet a dolog. Van egy rádiós promókislemezem a Silent Nighttal, a borítóján Jonnal, és azon is az a felirat áll, hogy a rádiók legjobban őrzött titka, mivel nagyobb léptékekben egyszerűen nem tudták áttörni a falakat."

A bandán belül is megoszlanak a vélemények, miért nem robbant akkorát az album, mint mindenki várta tőle. Sambora: „Szerintem talán többet kellett volna tennünk a tényleges zenekari működésért, mert akkoriban eléggé abba az irányba haladtak a dolgok, hogy van Jon, a frontember, és kész. Én közben végig azt toltam, hogy ez egy amerikai rock'n'roll-banda, ez egy amerikai rock'n'roll-banda, ez egy amerikai rock'n'roll-banda. De igazából az sem segített, hogy Lance Quinn párhuzamosan egy másik bandával is dolgozott éppen, és egyszerűen nem tudta teljesen odatenni magát nálunk. Ettől kicsit az egész munka feszültté vált. Ha úgy szólt volna a kettes lemez, mint később valamelyik Bob Rockkal készített albumunk, biztos, hogy minden teljesen másképp alakul."

Akárhogy is, a csapat néhány évvel később már igen kritikus szemmel vizslatta a kettes lemezt, és az évtized végére az itteni utolsó hírmondók is kikerültek a koncertek programjából. Ez később is legfeljebb néha-néha változott, és akkor is elsősorban az anyag legismertebb dalára, az In And Out Of Love-ra korlátozódott. Jon: „A második lemezt többnyire átlépem. Ez mindig is így volt, és már így is marad. Nem volt rá elég időnk és nem is igazán tudtuk még, kik vagyunk, úgyhogy Lance Quinn után mentünk. Briliáns gitáros volt, és a Talking Headsszel dolgozott, szóval odafigyeltél arra, amit mondott. De igazából nem ő volt az emberünk, ráadásul személyes szempontból mindannyian nehéz korszakot éltünk, és ez hallatszott a dalainkon is. Nem fűződnek kellemes emlékeink ahhoz az érához, és ez is hozzájárult, hogy utólag kritikusan álltunk a lemezhez, mivel egyikünk sem szeretett volna visszatérni abba a mentális állapotba. Így aztán magunk mögött hagytuk az anyagot és továbbléptünk."

Méghozzá igen gyorsan: Jon és Richie úgy érezte, valami hiányzik, és leültek dalokat írni a KISS partnerével, Desmond Childdal. Már az első közös dalszerzési nekifutás is korszakalkotó jelentőséggel bírt a csapat életében. Child: „Az elsőlemezes Shot Through The Heart adta az ötletet Jonnak a shot through the heart and you're to blame sorhoz, amire egyszerre vágtuk rá, miután bemondta, hogy you give love a bad name." A többi már történelem: a Childdal közösen írt You Give Love A Bad Name és Livin' On A Prayer dalok köré felépített hármas album, az 1986 augusztusában kiadott Slippery When Wet végül lazán behúzta, amit az előző körben mindenki a 7800° Fahrenheittől várt. A Bon Jovi mindössze hónapok leforgása alatt a világ egyik legnépszerűbb zenekarává vált. A Slippery sikere persze húzta magával az első két anyagot is: 1987 elején mind a debüt, mind a '85-ös lemez beplatinázódott az Egyesült Államokban.

Ha úgy tetszik, a 7800° Fahrenheit tehát a Bon Jovi első korszakának elfeledett lemeze, maga a zenekar sem szereti különösebben. Az album ugyanakkor közismerten igen komoly nimbusszal bír a Bon Jovi fanatikus táborában: sajátos hangulata miatt az ősrajongók szívében mindig is különleges helyet foglaltak el ezek a dalok, amihez az is hozzájárult, hogy a Slippery When Wet, a New Jersey vagy a Keep The Faith gigaslágereivel ellentétben ezek közül egyiket sem koptatták szét sehol. Kétségtelenül akadnak hiányosságai ennek a lemeznek, de én is úgy gondolom: a hangulata egyenesen utánozhatatlan. Örök kedvenc.