Shock!

A King Crimson akaratlanul is szabálykönyvet írt a debütálásával. 1969. október 10-én kevesek gondolták, hogy ezen a napon új műfaj születik, maga a zenekar sem volt ennek tudatában, pedig így történt. A '60-as évek rockzenéje a vége felé közeledett: a Beatles már a végét járta a néhány napja megjelent Abbey Road hattyúdallal, de már körvonalazódott, kikből lehet a következő nagy dobás. A pezsgő brit színtér tele volt jelöltekkel – de a rockzene mai formájában sok szempontból még gyerekcipőben járt. Januárban debütált a Led Zeppelin, és októberben boltokba került a kettes Zep is, de sok veretes klasszikus még nem mutatkozott be, nem jutott el a legkomolyabb felállásig (Pink Floyd, Deep Purple), vagy alig vette fel végleges nevét (a Black Sabbath nemrég még Earth volt). Szóval eléggé a történelem elején járunk még, ami a keményebb zenét illeti.

A King Crimson szakított a blues-alapú felfogással, és inkább klasszikus zenei háttérrel és hatásokkal rendelkezett, de megjelent náluk hangsúlyos elemként az angol népzene is. Gyakran játszottak próbán Gustav Holstot (Bolygók) is, amelyből később egy súlyos szám alapja is kikerekedett (The Devil's Triangle), igaz, ez nem a debütlemezhez kapcsolódik, de maga a felfogás itt is tetten érhető. Ezekből leszűrhető, hogy a King Crimson már a kezdet kezdetén különutasnak számított, és már indulásától fogva világos volt, hogy másképp gondolkoznak a kompozíciókról, mint a kor többi rockcsapata. John Cunningham írta róluk találóan, hogy „kidobták a bluest az ablakon. A helyébe pszichedelikus hibrid stílus került, acid rock, dzsessz és klasszikus felhangokkal." Sean Murphy ugyanakkor aláhúzza, hogy „mindez nem póz volt, nem volt reakciós, mégis valahogy sikerült megelőznie a korát, és – el kell mondani ezt is – kortalan", a progresszív rock rosette-i kövének, a műfaj legtisztább és legtökéletesebb kifejeződésének nevezte őket. Az Island kiadó jó érzékkel gyűjtött ilyen bandákat a szárnya alá, ők kezelték később a Traffic, a Roxy Music, a Jethro Tull és az Emerson, Lake And Palmer lemezeit is.

Embrionális állapotban bár, de ebben a King Crimsonban a fent említettek miatt ott rejlett minden, ami a proghoz kell, és épp ezért e debütlemez elemei – másképp össszerakva vagy máshová helyezett hangsúlyokkal – kiváló építőkockákat jelentettek a jövő bandáinak. A későbbi zenekarok továbbterjeszkedtek mindenféle irányba, de az In The Court Of The Crimson King mutatott irányt, és a következő évtizedben a progresszív színtér javarészt innen táplálkozott. Akad itt szimfonikus hangszerelésű, misztikus folkos ballada (I Talk To The Wind, Moonchild eleje), hipnotikus, húzós, hard rockos szörny dzsesszes ritmusokkal és korszakalkotó riffel (21st Century Schizoid Man), de epikus monolitok is éteri dallamokkal (Epitaph, címadó), ahogy furcsa kísérleti zene is, free jazz megoldásokkal (a Moonchild legnagyobb része).

Az a jó ebben a lemezben, hogy mindenki megtalálhatta rajta a számítását, és levonhatta belőle a kényelmes következtetéseket, milyen zenét érdemes játszani, elvégre adott volt a recept, csak használni kellett. Sok szempontból amit a metálvilágban a korai Black Sabbath jelentett, azt a szerepet a King Crimson töltötte be a mindennemű komplex rockzenében. Ráadásul ugyanakkor történt mindkettő, '69-'70 körül zajlott le mindkét forradalom. Az első King Crimsonból a későbbi színtér is kimazsolázhatta a neki tetsző részleteket, és felnagyította, kibontotta, önálló lemezekké formálta az itt sok irányba tapogatózó, formabontó, ám saját jogon is tökéletes zenei pillanatokat. Ez nem azt jelenti, hogy nélkülük nem jött volna létre a brit progresszív színtér, de ez az album mutatta meg az arányokat és szabta meg sokféle progresszív zene irányát sok-sok éven-évtizeden át.

Frissen alakult bandaként különösen kegyes volt hozzájuk a sors, mivel még lemezük sem volt, és '69 júliusában a Hyde Parkban már minimum 250 ezer ember előtt nyitottak egy ingyenes koncerten a Rolling Stonesnak – sőt, egyes források akár 500 ezresre becsülik a közönséget. A Guardian azt írta a fellépésről, hogy „a Stones jellegtelen volt, a King Crimson pedig szenzációs." A koncert pozitív fogadtatása felkeltette a figyelmet a fiatal londoni tehetségek iránt. Mindezt úgy, hogy fennállásuk első élő fellépését sem régen, április 9-én adták ugyanabban az évben. A váratlan és fergeteges koncertsiker némileg megmagyarázza a kereskedelmi fogadtatást, de azért nem teljesen. Sikeres koncert ide vagy oda, sehol nem törvényszerű, hogy ez a csavaros zene egyből beüssön lemezszinten is, és a közönség is azonnal a keblére ölelje. Ezek tudatában még mindig meglepő, mekkora sikert aratott a kezdő zenekartól ez a különc, kísérletezős és nem túl slágeres zene: az In The Court Of The Crimson King a brit listákon 5., a Billboardon pedig 28. lett, a RIAA pedig később aranylemeznek minősítette, ami 500 ezer eladott példány után jár Amerikában. Ez még abban a korban is szép teljesítmény volt.

Az album utóléletét jól jellemzi, hogy a Rolling Stone 2015-ös, minden idők ötven legjobb progrock-albumos listáján második helyen végzett a The Dark Side Of The Moon mögött, ahogy minden egyéb forrásból származó progrock toplistán ott szerepel az első néhány helyen. Abszolút gigászok földjén járunk tehát, ez egyértelmű, és főleg mai szemmel teljesen nyilvánvaló. De az album újkorában is vonzotta a tekinteteket. A korabeli brit sajtó is méltatta (NME, Melody Maker, Disc and Music Echo), de kiemelte, hogy habár fantasztikus a kiadvány, a csapat élő energiáját nem sikerült lemezre venni. Az amerikaiak is leborultak az új brit szenzáció előtt, és kórusban dicsérte a furcsa lemezt a tenegertúli média is (Rolling Stone, Cashbox, Record World, Billboard). Minden adott volt a kolosszális sikerhez. Paul Stump, a History of Progressive Rock legendás szerzője szerint „ha a progresszív rocknak különálló műfajként létezik kiindulópontja, akkor valószínűleg az In The Court Of The Crimson King az."

A lemez vizuálisan is figyelemreméltó, ugyanis a borítóképen látható pirosas, kiáltó figura a festő saját arca. Barry Godber művészlélek volt, aki hirtelen indíttatásból mégis számítógép-programozó lett, még az informatika lyukkártyás korában. Godber barátja volt Peter Sinfieldnek, és saját arcát használta a festményhez. A képet természetesen Sinfield mutatta meg a bandának, mindenkinek tetszett is, az eredeti pedig azóta Robert Fripp tulajdona. Szegény Godber nem sokkal a lemez megjelenése után, 1970 februárjában, mindössze 24 évesen, szívrohamban elhunyt, ez volt élete egyetlen festménye. Az ő futurisztikus rajzai díszítik a lemez füzetkéjét is, a borítókép stílusában. Életművének egyetlen darabja így rendkívül hatásos munka lett. Fripp szerint: „Az arc kívülről a skizoid ember, belül pedig a Karmazsinvörös Király. Ha letakarod a mosolygó arcot, a szemeken hihetetlen szomorúság tükröződik. Mit lehetne hozzáadni? Tükre a zenének."

A King Crimson mindenféle felállása (és volt belőle elég sok) egyetlen állandó tagként Robert Fripphez köthető: gyorsan el is jutott oda a banda, hogy az egyetlen alapító is ő maradt. Az itt hallható számokban viszont jelentős csapatmunka folyt, ez még nem egy „Robert Fripp és zseniális kísérőzenészei"-fajta felállás volt (mint amilyen több is kialakult az eljövendő években), hanem igazi zenekar. Ez maximálisan hallatszott is az impozáns végeredményen, ugyanis, bár nem túl köztudott, de a lemez több húzódalát nem is Fripp jegyzi. A többiek, bár nem voltak kispályások, sosem számítottak huzamosabb ideig döntő tényezőnek a bandában, leszámítva a '80-as évek elején csatlakozott Adrian Belew-t és talán a korai időkben a banda arculatát nagyban formáló szövegírót, Peter Sinfieldet. Utóbbi szürreális, fantasztikus ihletésű szövegeivel biztosította, hogy a King Crimson ne csak zeneileg legyen nagyszerű. Sinfield természetesen itt is kulcsszerepet játszott. (Még a címadás is iskolát teremtett, ugyanis meggyőződésem, hogy többek között például a Reverend Bizarre debütálása, az In The Rectory Of The Bizarre Reverend is innen ihletődött, ugyanis konkrét rájátszásnak tűnik, de még a Trivium újkorából is van példa hasonló szerkezetre az In The Court Of The Dragonnel.)

A felvételek 1969 elején kezdődtek, Tony Clarke-kal, akinek a Moody Blueshoz kötődő munkássága jelentette az ajánlólevelet (meg a szimfonikus előfutárság is rokonná teszi a két bandát), de ezek nem vezettek eredményre, a csapat így arra az elhatározásra jutott, hogy saját kezébe veszi a producerkedést. Az albumot a Wessex Sound Studiosban vették fel, nyolc sávra, végül Robin Thompson és Tony Page hangmérnökösködése mellett. Ian McDonald órákat töltött azzal, hogy a megfelelő hangrétegeket egymásra tegye, mellotronrétegek kerültek egymásra különféle fafúvósokkal és fuvolával. A rétegzett hangzás esetenként nagyon szépen visszaadja a zene grandiózusan hangszerelt, nagyzenekari felfogását. Azt csinálták ugyanis, hogy felvették a dobot és pár háttérhangot néhány nekifutásra, nyolc-nyolc sávra. A nekik leginkább tetsző felvételt megtartották, ez a változat két másik sávra került, így maradt hely még hatnak, ahova mellotron és billentyűk kerültek. Utána harmadikra az összes eddigi felvétel megint két sávra került, és a maradék hat sávra jöhetett az ének, szaxofon, fuvola. Ezt a technikát ismételték többször is, így előfordult, hogy csak az ötödik generációs szalagra került fel a végeredmény, és szerepelt olyan rész a végső mixben (például dobok), amely négy-öt átvételen át maradt benne a mixben, újra- és újramásolva. Minden esélye meglett volna kopni, vagy rosszul megszólalni, mégis fantasztikus ereje van, ugyanis kiváló technológiával és mérnökökkel dolgoztak. A mesterszalagokból egyébként 2010-ben Steven Wilson kevert egy új változatot a negyvenéves jubileum alkalmából. A munkamódszert ő is dicsérte, kiemelve, milyen sokat el lehet érni egy nyolcsávos felvétellel, ha értő kezek dolgoznak rajta.

A 21st Century Schizoid Manben már Greg Lake nyers éneke is nagyon meglepő, főleg a kor standardjaihoz képest, de a jammelős, dzsesszes, szimfonikus eszköztár is formabontónak hatott. Michael Giles markánsan dzsesszhatású dobolását Neil Peart is méltatta, fő hatásaként emlegette évtizedekkel később is, ami nem csoda: sok pörgetés a Rushban is Crimson-gyökerű. A főriff pedig hatalmas, húzós, erőteljes, már-már doom metal előfutár téma – forradalmi ötlet 1969-ben, a kivitelezés pedig hibátlan, a Sabbathnak is becsületére vált volna. De az a poén benne, hogy Iommiék ehhez képest csak jövőre fognak debütálni, ami így az erejét is növeli. A 21. századi skizoid ember a vietnámi háború borzalmairól és értelmetlenségéről szól, mint annyi minden a '60-as évek végén. Egyébként a dalnak alcíme is van, Including Mirrors – ez az instrumentális blokk címe, amely a legtöbb dzsesszes elemet vonultatja fel. Azért emelték így ki, mert bizonyos kislemezeken ez nem szerepelt, a hét és fél perces számot így meg lehetett nyirbálni: többféle, három-négyperces single kiadvány is megjelentek belőle. A 21st Century Schizoid Man csúcspontja McDonald szaxofonszólója – a multiinstrumentalista zseni tehetségét nagyon sok téren ki is használta a zenekar, mivel csembalón, orgonán, zongorán, klarinéton, citerán és fuvolán is játszott a fő hangszer mellotron mellett. Mellesleg a produkciós munkában is a legfontosabb láncszem volt a bandán belül.

A szám gyorsan legendás lett, komplett generációkat ihletett meg, és hogy a metál berkein belül maradjunk, lemezen feldolgozta a teljesség igénye nélkül az Entombed (különösen izgalmas ez a sludge-os korszakukból, de ugyanakkor svéd láncfűrészes hangzással), a Voivod és a Forbidden is, akik mind húzós fémszörnyet csináltak és egymástól is nagyon eltérő változatokat készítettek belőle, saját egyéniségüket maximálisan beletéve. Ozzy is megemlékezett róla, hatását pedig nem kisebb tény jelzi, mint hogy a hip-hop világban is szerzett követőket (még Kanye West is felhasznált belőle részletet). Igazi műfajok fölötti forradalom ez, és nem is az egyetlen a lemezen. Dalként pedig több mint ötven éve a saját útját járja.

Az I Talk To The Wind ragyogó ballada, misztikus és folkos elemekkel, még a King Crimson előtti időkből való, a Giles, Giles and Fripp nevű formációból (a másik Giles a dobos Michael testvére, Peter, basszusgitáron – a közeljövőben lesz még köze a King Crimsonhoz neki is, az In the Wake of Poseidonon szerepelt). Időközben a már McDonaldot is tartalmazó banda magja képezte a Crimson alapját is, ennek a dalnak pedig azért McDonald a zeneszerzője, mert még a régi banda számára írta. Sinfield szövege istenképet vetít elénk, ahogy a transzcendens hatalmat a szél játssza, rázós témája pedig az isten szent mivoltának kétségbe vonása, és tágabb értelemben a vallások szerepét vitatja. „I talk to the wind / The wind does not hear / The wind cannot hear" – súlyos sorok ezek, Lake nagyszerű tolmácsolásában, nem mellesleg Sinfield elmondása szerint a kedvenc szövege, amit írt. A mérföldkő státusz mellett kevesebb figyelem szokott vetülni a banda ekkoriban főként McDonaldnak köszönhető, klasszikus zenei dallamérzékére. Ian fúvós hangszereken tett hozzá rendkívül lényeges rétegeket az összképhez – odáig mennék, hogy ennek a lemeznek ő a meg nem énekelt sztárelőadója, csak a neve nem forrt össze (eléggé) a zenekarral, mivel korán lelépett. Csak később szolgáltatott neki igazságot az élet: a Crimson későbbi tagjai közül John Wettonhoz (Asia) hasonlóan ő is befutott egy AOR-bandában Amerikában, és a Foreigner tagjaként a rock'n'roll halhatatlanjai közé is bekerült. Mick Jonesék első három albumán játszott, jelentősen hozzájárult a Foreigner arculatához is, ahonnan a főnökkel történt nézeteltérések miatt távozott, épp a hatalmas sikerű 4 lemez előtt, 1980-ban.

Dalszerzésügyileg az Epitaph volt a leginkább csapatmunka, mindenki hozzájárult. Zeneileg merengős, lassú ballada, nagyon masszív mellotronalapokkal McDonaldtól. Az emberiség önpusztító életmódjáról szól, amit a kedvenc sorom szépen idéz belőle: „Confusion will be my epitaph." Szövegileg egyébként egy régi Sinfield-versre épül, amit a szövegíró még a saját csapatának írt eredetileg. Utólag MacDonald és Lake is írt bele sorokat, a „But I fear tomorrow I'll be crying" Lake jellegzetes, érzelmes énekével a dal monumentális betetőzése. Ennek is van egy instrumentális betéte, ami saját címet kapott, erre utal az Including the March for No Reason is, ahogy azt instrumentális levezetésnek pedig Tomorrow and Tomorrow néven fut.

A Moonchild első fele folytatja a zseniális számok sorát, hasonló tónusú a előző balladához, ahogy Lake elénekli azt, hogy „Call her Moonchild / Dancing in the shallows of a river" – a minimalista dobolással egyszerűen monumentális élmény. Ballada ez is, de micsoda fajsúlyos fajta! Legalábbis a The Dream című első tétel. A költői szöveg is sokat tesz hozzá, megelevenedik benne az angol táj képe és a misztikus hölgy. Bele is borzongok minden egyes alkalommal. Amit viszont az első, nagyjából három perc után művelnek, az felfoghatatlan, ugyanis belemennek egy kilencperces, improvizatív (free jazzes) jammelésbe, ami a legkakofónabb részeiben elég masszív káosz – sosem tudtam mit kezdeni ezzel a részlettel, gyakran léptetem is a szám felét (ez a rész a The Illusion), e meg nem értés még a legrégebbi idők óta így van. Szokásuk volt több lemezre is írni egy-egy ilyet, a hasonlóan zseniális Reden szintén ott szerepel a Providence, ugyanezen fura recept alapján.

A monumentális hangzás leginkább a toronyként magasodó The Court Of The Crimson Kinget segíti a sztratoszférába, amelyet némileg váratlan módon (ismét) a banda legkevésbé ismert tagja, Ian McDonald írt. Ezek miatt mondom, hogy – legalábbis ezen a lemezen – ő volt a King Crimson igazi zenei agytrösztje... Az éteri kórusokkal támogatott, grandiózus művet sokan elemezték az elmúlt ötvenhat évben, a Karmazsinvörös Király ugyanis (Crimson King) magát az Ördögöt jelenti, de a sejtelmes történet sokkal árnyaltabb ennél. Sinfield költői szövege (és a címadás mikéntje is) a középkorba kalauzol, ahol érzékletes színekkel ír le különböző mesterségeket és korabeli embereket, a négy szakaszban több ilyen párosítást jelöl: van itt bíbor dudás, fekete királynő, örökzöldet ültető kertész és szürke reggeleken nem játszó, sárga udvari bolond. Ezek azonban csak metaforák, a szöveg valójában a hidegháborús hangulatról, elnyomásról és manipulációról szól. Az örökzöldet ültető kertész a nagy gyarmatbirodalom, amint kisebb kultúrákat tapos el (ahogy a versbeli kertész a virágokat), a fekete királynő a halál, a város kulcsainak tulajdonosa a döntéshozó politikai elit, a tüzes boszorka pedig Sinfield elmondása szerint a fegyverkereskedő, és még sok ilyen szerepel benne. Igazi allegorikus csoda szövegileg is, Peter pályafutásának egyik csúcsa, ugyanakkor személyes kedvenc.

És akkor még nem beszéltünk a zenei alapról: a nyújtott énekű csodás refrént mindig más sorok előzik meg, a kedvencem a „Purple piper plays his tune / The choir softly singgggg / Three lullabyes in an ancient tongue" – színtiszta mágia, és nemcsak az alliteráció briliáns benne, hanem az is, ahogy teret enged a katartikus refrénnek („In the court of the crimson ki-i-i-i-ing") – ez minden idők egyik legnagyobb hidegrázása. A folkos arabeszkek csodaszép hangulati elemek, igazi nagyzenekari felfogás jellemzi a számot, az apró díszítések pedig mindig extra izgalmat tesznek hozzá. Alcíme (Including the Return of the Fire Witch and the Dance of the Puppets) két tételre utal, mindkettő instrumentális itt is, a tűzboszorkány a barokk fuvolaszólót, a bábok tánca pedig az levezetést jelöli, mindkét zenei motívum a szövegből is táplálkozik. Így teljes a tökéletes mestermű. Egyébként ennek is van néhány nagyszerű metál-átdolgozása, személyes kedvencem a Saxoné, sőt az igazat megvallva, pont e misztikus változat után ástam vissza az eredetiig anno, Saxon-mániám csúcsán, a 2000-es évek elején-közepén. De a progresszív világ is gyakran szereti ezt a motívumot beleszőni különböző instrumentális medleykbe, vagy simán csak fejet hajtani a nagysága előtt (Dream Theater, Eloy, Steve Hackett szólóban), leginkább élőben. A rockzene abszolút monolitja, kikezdhetetlen etalon.

Az itteni négyes még egy albumon játszott együtt, az 1970-ben érkező In The Wake Of Poseidon ennek a lemeznek a kistestvére, mivel hasonló, de azért jócskán elmarad legendás elődjétől. Megvannak a megfeleltetések, minden jelentős számnak akad egy párja a folytatáson is, de ez a felállás gyorsan kifújt két lemez után. Greg Lake aztán kilépett és megalapította az ELP-t Keith Emersonnal és Carl Palmerrel, McDonald és Giles duóban folytatták, Fripp vezérletével pedig egy sor más Crimson-felállás jött  létre, egyszer még hajszálra meg is közelítették a debüt mágiáját, régebben a kedvencem pont a legendás, fekete borítós Red volt 1974-ben (ide még McDonald is visszajött egy rövid ideig). De az In The Courtot azért már nem sikerült túlszárnyalniuk. A Court hatalmas lemez volt, egyből érezte mindenki, még a bandára is túl nagy árnyékot vetett: sok szempontból túl jól sikerült első próbálkozás létére, évekig nem is tudták, hogyan közelítsék meg. Mai fejjel tényleg csak a Reden sikerült a közelébe jutni, nagyjából egyenlően jónak is tartom ezt a kettőt, valóban csak egy hajszálra marad el a Red.

Persze sok nagy klasszikus készült még a műhelyben e kettőn kívül is a '70-es években (Lizard, Islands, Larks' Tongues in Aspic, Starless and Bible Black), majd a King Crimson működése le is állt az évtized közepén egy jól sikerült, de rövidke koncertlemez után (USA). A '80-as évek elején egy teljesen más jellegű banda alakult újjá (sok Talking Heads-hatással), járják és járták a világot nagyon egyéni felállás(ok)ban, több dobossal is esetenként. Készültek nagyon jó lemezek később is (Discipline, Beat, The Power to Believe), és persze koncerteztek mindenféle más néven is ezek a felállások (Fripp áldásával például éppen mostanában, B.E.A.T. néven is aktív az egyik mutáció, Belew és Tony Levin mellett Steve Vai és Danny Carey részvételével). Talán még lesz egy utolsó nagy stúdiós dobás is a közeljövőben, de mindenki érzi, akinek a bandához köze van vagy volt, hogy a legnagyobb formátumú lemezt itt szabadították a világra. Ez itt abszolút legenda, a keretet adó dalok a rockzene legnagyobb mesterművei, és a köztes számok is mágikusak, egyéniek, egytől egyig felejthetetlen dallamokkal és hangszereléssel.

Hogy Fripp és felesége, Toyah a COVID idején gyakorlatilag átvedlett házibohóccá (egyébként ez szívük joga), különféle furcsa és nem túl egyértelmű dolgokkal szórakoztatják magukat meg az erre vevő közönséget, de ez nem változtat a múlt alapművein, és az In The Court Of The Crimson King érdemein sem. Ez itt bizony tokkal-vonóval a műfaj egyik sarokköve. És mindig is az marad.