Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Stardust: „A dallamos rockzenére ma is divat ráfogni, hogy nyálas”

1208stardust1Nemrég új zenekar mutatkozott be a hazai dallamos rockszíntéren: a tavaly alakult Stardustot Horváth Ákos énekes és Gellér Tamás gitáros hozta össze, hozzájuk csatlakozott Papp Zoltán basszusgitáros és Kiss Tibor dobos, majd végül az Age Of Nemesisből ismert Nagy György billentyűssel lett teljes a felállás. A zenekar 2015 tavaszán már oroszlánrészt vállalt a fővárosban tartott, a '80-as évek dallamos rockzenéjét bemutató koncerten, ahol számos énekessel és zenésszel kiegészülve emlékeztek meg a korszak nagy slágereiről, októberben pedig végre az első önálló koncertre is sor került a House Of Lords vendégeként. Az Avatarból és a Europe Tribute Bandből is ismert Gellér Tomival beszélgettünk a csapatról, és egyúttal megfejtettük a melodikus rockzenék jelenlegi helyzetét is.

Mikor született meg a Stardust gondolata a fejetekben, és hogy állt össze a mai felállás?

Maga a gondolat – hogy lesz egy ilyen műfajban mozgó együttes, ahol zenélhetek – voltaképpen régi álmom, viszont egyáltalán nem volt partnerem ebben, legalábbis olyan zenésztársak nem, akik igazán ezt a zenét akarták volna játszani. Vagy az angoltudás volt gyér, vagy én ütköztem falakbam amikor erre a képzeletbeli vágányra próbáltam terelni az eddigi csapataimat. Ez a zenekar is a semmiből jött, éppúgy, mint anno az Avatar. Egy szerencsés bolygóegyüttállásnak köszönhetem, hogy megismertem a srácokat, pontosabban Horváth Ákos énekes, zeneszerző, gitáros barátomat. Ifjú zenészbarátaim 2012-13 környékén szerettek volna összehozni egy Def Leppard feldolgozásbandát. Tudták, hogy hatalmas rajongó vagyok, így engem kértek fel az egyik gitárosnak, és Ákos lett volna az énekes. Néhány próba után sajnos alábbhagyott a lelkesedés, de mi Ákossal kerülgettük egymást: telefonon, neten nagyokat beszélgettünk, és szép lassan rájöttünk, hogy teljesen egy vonalon mozognak a zenei elképzeléseink, hasonló az ízlésünk. Időközben megismerte a dobosunkat, Kiss Tibit, akivel elkezdett zenélni egy másik formációban. Később Ákosnak volt egy zenekarötlete, amivel egy próbáig jutottunk, de ott mindenki ezerfelé húzott, így nem lett belőle semmi. Én itt ismertem meg Tibit, aki akkor is a dobosjelöltek között volt. Folytatódott ez a kerülgetős dolog, mígnem egyszer felhívott Ákos, hogy átgondolta a dolgot, és csináljunk valamit, de úgy, hogy keményvonalasan ráfekszünk a dallamos rockra, vagy nemzetközileg ismertebb nevén az AOR-ra, ami ugyanakkor stílusában igen szerteágazó és nehezen megfogható műfaj. A dobos személye nem volt kérdés, Tibi adott volt, ők már előzetesen lebeszélték a dolgot Ákossal, basszusgitárosunkat, Zo Rockot pedig ajánlották nekünk. Így állt össze az öttagú csapat 2014 tavaszára, miután billentyűsnek Sturm Johnnyt hívtam a Europe Tribute-ból. Vele később elváltak az útjaink különböző munkaidő-anomáliák, összeegyeztethetetlenségek miatt, aztán sokáig csak négyesben dolgoztunk. Ezután kerestem meg Nagy Gyuri billentyűst, akit még váci gimisként a megboldogult Wellington zenekar soraiból ismertem, illetve a sógorom osztálytársa volt. Végül ő is csatlakozott hozzánk. Azóta teljes a csapat, minden a helyére került végre!

1208stardust2

Ezen a vonalon elég régóta nem mozog senki itthon, legalábbis fiatal zenekar biztosan nem, főleg nem angolul. Szerinted mi ennek az oka?

Valljuk be: itthon az a vonal, amit mi képviselünk, sosem volt húzóágazat. Eleve nemzetközi értelemben is egy olyan műfajról beszélünk, ami valahol „crossover", tehát átfedést jelent bizonyos stílusok között. Nem feltétlenül keményvonalas heavy / hard dolog, hanem sok-sok elemet átvett a popból, a soulból is, ugyanakkor mégis a hard rock, illetve a '70-es évek progresszív rockja jelenti a bölcsőt: gondoljunk csak a Kansasra, a STYX-re, a Bostonra... Az a tapasztalatom, hogy nálunk a rocker fiatalok konkrétan falat emelnek maguk köré, és nem nagyon látnak ki a maguk kis világából. Nagyon-nagyon konzervatívan ragaszkodnak bizonyos sztereotípiákhoz, ami bennem például sosem volt meg. Sok barátom nem is érti, hogyan hallgathatok klasszikus Iron Maiden-lemezeket, ha annyira szeretem a Duran Durant vagy a Talk Talkot, és fordítva. Ők ezt egyenesen sértésnek veszik! (nevet) Pedig annyi jó zene van a metalon túl is!

Ahogy mondod, az AOR megnevezés is elég tág...

Igen, eleve a nevet is két dologból eredeztetik, az adult orientated rock vagy az album orientated rock verziót is hallottam már. Ha csak magát ezt a bizonyos, megfoghatatlan AOR-t vesszük górcső alá, már ott is rendkívül nagy a szórás. Hasonlítsuk csak össze a Journeyt a Foreignerrel, a Jefferson Starshipet az Unruly Childdal, vagy David Packet Jeff Parisszel – ez szinte mind más! Nagy, monumentális dalok és hangulatok jellemzik ezt a világot. Kicsit impresszionista a műfaj, bizonyos daloknak színe, szinte illata van! Itthon a közismertebb, nem pejoratív értelemben vett „lakossági" zenekarok, vagy inkább a poppal flörtölő rockbandák merítettek sokat ebből a világból, tehát inkább AOR-os lemezek vagy dalok voltak, mint konkrét előadók. Hivatkozhatok a V-Moto Rock későbbi lemezeire – ilyen például az egyik kedvenc magyar albumom, A fény felé –, de a Varga Miklós Band második lemezére is rá lehet mondani, hogy AOR. Vagy a Fonográf zseniális Jelenkor lemeze ilyen még. A Tátrai Band vagy az MHV is hozott nem kevés ilyen dalt, Lerch István és Menyhárt János például nagyon érezték ezt a világot, illetve a neotonos Jakab Gyuri is. Aztán a '80-asok végén ott volt a Griff, az Azok a Fiúk, és a '90-es évek közepéig bezárólag szinte minden jelentősebb rock/pop-zenekarnak voltak ilyen jellegű dalai. Erre a dallamos rockzenére – mivel valóban valahol romantikus, nagy érzelmekkel teli, mondhatni, amolyan „szép zene" – divat ma is ráfogni felénk, hogy nyálas. Ez hatalmas hülyeség! Való igaz, hogy kevésbé a lázadozásról szólt ez a műfaj, inkább az emberi, lelki dolgok voltak a mérvadók a szövegekben is, amiket a dallammal próbáltak aláfesteni, rengeteg érzéssel. Ajánlom, hogy mindenki hallgassa meg például a Stage Dolls Love Don't Bother Me című dalát. Itt nekem nagyon tetszik a minimálra vett, de rendkívül okos hangszerelés! Ezt a nótát rendkívül jellegzetessé teszi a zaklatott, visszafogott, számomra az idő múlását jelképező, óraketyegés szerű lábcin-pergő téma a verzék alatt, ami fölé csak tereket vetít a billentyű, hatalmas atmoszférát teremtve, amire ha az egyszerű férfi-nő történetű szöveg rákerül, hatalmas dráma a vége. Olyan ez a zene, mint egy film.

1208stardust3Van szerinted itthon fogadókészség erre a fajta muzsikára?

Ha hazánkban a popzenei oldal fogyasztóiról beszélünk, gyakorlatilag nincs ilyen, vagy legalábbis kevesen vannak. Vagyis nehéz megtalálni azokat, akik ennek a klasszikus értelemben vett igényesebb verzióit hallgatják. Ez itt, kérem, az autónepper kinézetű lakótelepi rapperek meg a bulibárók világa. Megy még az egyetemista-ringató, szandálos alter, vagy a modern metal. Nincs is ezzel baj, hadd menjen, de mi egyik sem vagyunk. Ezért is próbálunk kifelé tekinteni, még ha ez keveseknek is sikerült eddig. Ezért készítjük elsősorban angol nyelven a dalainkat, mert eleve sokkal könnyebb így énekelni, mint ékes anyanyelvünkön, és ehhez a zenéhez valahogy jobban is passzol az angol. Mi pedig külföldre pozicionálunk. Nem tudjuk, mi lesz ebből, csak azt, hogy rendkívül pozitív a visszhang, és számos ilyen témában mozgó – igen nagy hallgatói számot magának tudó – underground és netes rádió játssza első dalunkat, a Shine-t. Kapjuk a leveleket Dél-Amerikától Anglián át Japánig mindenhonnan. Érdekes amúgy, hogy a közelebbi vidékeken Dél-Európa nagyon szereti ezt a műfajt, Olaszországból, Spanyolországból, Görögországból folyamatosan érkeznek a like-ok, üzenetek. Ennek kapcsán például muszáj volt angol személyneveket is felvennünk a kinti vonalra. Ez először nekünk is nagyon mesterkélt valaminek tűnt, de meg kellett tennünk, és egyelőre úgy tűnik, teljesen jól is vette ki magát. Persze megmaradtunk magyar gyerekeknek, és szerintem külön unikum – hol van? kérek! –, hogy innen, Európa szívéből is jöhet ilyen jellegű zene. Barcsik Géza által tervezett logónk is ebben a jelképrendszerben született: a Csodaszarvassal keresztezett táltos paripa, és a díszítések jellege is a mi földünket idézi. Ezt az örökséget mindig magunkkal visszük majd, bármi is legyen. Magyar szövegű Stardust-dalok viszont csakis abban az esetben készülnek majd, ha erre mutatkozik számottevő igény. Persze nem vetettük el ezt sem, és itthon is annyit koncertezünk majd, amennyit csak lehet.

Milyen koncepcióval fogtatok neki a dalszerzésnek, és hogyan írjátok a dalokat?

Mondhatjuk, hogy Ákos a fő dalszerző nálunk, de amúgy mindannyian hozunk folyamatosan ötleteket. Próbálunk igazi zenekarként működni, tehát mindenki hozzátesz valamit a dalokhoz, melyek általában egy 80-90 százalékig kész vázlatra épülnek. Ákos helyzeti előnyben van picit, hiszen nagyon komoly, teljesen felszerelt stúdiót működtetnek otthon az édesapjával, és az időbeosztásába is jobban belefér a kreatív munka. Ez persze nekünk is hatalmas segítség, hiszen tökéletes hangzással tudunk próbálni, és azonnal rögzíteni is tudjuk a dolgokat. Tehát mindannyian hozzátesszük önmagunkat, és abszolút vevők vagyunk egymás ötleteire. Mindig a dal összképe, hangképe, hangzása helyeződik előtérbe nálunk, így ha bármelyikünk hoz egy olyan ötletet, amit a másik négy tag nem érez, vagy nagyon nem odaillő, esetleg az új ötletet jobbnak érezzük, akkor a régit félretesszük. Persze vannak jó kis viták, de a végén mindenkinek igaza van, és megegyezünk! Ha önmagamat veszem, nekem nagyon vissza kell fognom magam, mert a svéd jellegű dallamos metal és magyar hard rock vonalon elvárt gitározáshoz szoktam hozzá az évek alatt, itt pedig egyszerűsítenem kell a témáimat. Illetve rájöttem, hogy nem foglalkoztam eleget a szép vibratókkal, ami ebben a „szállós" gitározásban alapkövetelmény! Ákos tanult gitáros, és kiváló partner nekem ebben, hiszen kiderült, hogy eléggé hasonló felfogásban gitározunk, és rengeteget segít. Jó pap is holtig tanul, és ez nagyon nagy iskola nekem! A szólókat egyébként nem szeretem előre megírni, hanem amikor összepróbáljuk a dalokat, mindig kialakul egy váz, amiből építkezem. Ülünk ketten a feljátszóban, én játszom, ő meg nyomkodja a play-stopot, és addig játszat, amíg ki nem jön az a téma, amit hallani akarunk, amíg nem mondja azt valamelyikünk, hogy most már jó. Mint egy menő producer! (nevet) Ilyenkor nagyon-nagyon sok tea szokott elfogyni, és a végére már általában utáljuk egymást, de másnap jellemzően jó visszahallgatni, amit csináltunk. Alapvetően tehát valaki vázlatát, ötletét dolgozzuk ki lehetőleg közösen. Gyuri csatlakozásával teljessé váltunk, hozott egy új ízt, és az utóbbi próbákra rendre egy-egy olyan témával érkezett, amire azonnal ráugrott a zenekar. Már két-három „majdnem-dal" is kigurult a kezünk alól ezzel a módszerrel a közelmúltban, ami rendkívül inspiráló hatással van rám és mindnyájunkra. Ez az igazi közös, jammeléses dalírás szépsége! Valószínűleg belövünk majd egy ilyen hétvégét, hogy magunkra zárjuk a stúdiót, és ki sem jövünk onnan, csak muzsikálunk! Nagyon különös egyébként, hogy Ákossal kísértetiesen ugyanaz a dallamvilágunk. Többször is ledöbbentünk már azon ötletelés közben, hogy egy adott harmóniamenetre mindketten, teljesen ismeretlen témánál a megszólalásig ugyanazt az énekdallamot kezdjük el dúdolni! Ebben a műfajban pont a dal, az érzés, a „hook" elérése, a letisztultságra való törekvés a legnehezebb, ezt én is, mi is még csak most tanuljuk, szóval igazi kihívás! Nem gyors a menet, de megéri a befektetett munkát.

1208stardust4

Mik az egyéni kedvenceitek a műfajban, illetve azon kívül?

Nekem rengeteg kedvencem van a stíluson belül is és azon kívül is, de az AOR-nál maradva legjobban a Foreignert szeretem talán. Aztán imádom a Mr. Mistert, a Loverboyt, a Journeyt, a Totót, a Starshipet, a Stage Dollst, Michael Boltont, a Drive She Saidet és millió mást is. Nagyon szeretem mostanában hallgatni a baráti körben csak „bajszos AOR"-nak hívott vonalat is, ami a soulosabb, westcoastosabb bandákat öleli fel: Airplay, Chicago, Ambrosia... A legfőbb hatásaim egyébként a Def Leppard, a Bon Jovi első tíz évének termése, a KISS maszk nélküli korszaka, a Van Halen és a Europe klasszikus lemezei. Ezek jobbára közös hatások mindnyájunknál. Személy szerint a dallamos rockon kívül nagyon szeretem a new romance/sophisti-pop/new wave világot is, olyanokat, mint a Tears For Fears, a Duran Duran, a Simple Minds, a Talk Talk, a The Cars, de hogy borultabb vizekre evezzek, nagyon sokat hallgattam egy időben a Type O Negative lemezeit is. A dark vonalból is sok bandát kedvelek, és a klasszikus metal, a Maiden, a Priest, a Dokken és társaik is abszolút kedvencek! Ákossal eléggé hasonló az ízlésvilágunk, viszont ő imádja az olyan keményvonalas thrash- és death-dolgokat is, mint a Slayer, a Testament, a Death. A ritmusszekciónk nehezen skatulyázható. Azt bátran ki merem mondani, hogy Tibi és Zo elképesztő technikai felkészültséggel rendelkeznek, ami ezáltal – általában a próbák szüneteiben – kegyetlen fúziós funk-játszásba szokott torkollni. Gyurival meg megyünk utánuk, ahogy bírunk! (nevet) A közös pontokat már említettem, de Tibi imádja a latinos és jazzes dolgokat is, a színtéren pedig a legnagyobb kedvencei a Find Me, a Boston, a Toto és Bonnie Tyler. Zo hatalmas Mr. Big- és Sheehan-rajongó, imádja a The Winery Dogsot is, meg a korai Devin Townsend-világot is, ugyanakkor egy thrash/death bandában is dobolt, úgyhogy azt látnotok kéne, amikor két dallamos ballada között Ákossal átszellemülten zúzzák a Raining Bloodot a teremben, amíg mi teázunk kint Gyurival meg Tibivel! (nevet) Gyuri zenei és technikai arzenáljáról már nagyon sokan megbizonyosodhattak az Age Of Nemesis-lemezeken és -koncerteken. Magyarország legkomolyabb progmetal-bandájáról van ugye szó... Ő nálunk a proggie-vonal képviselője, de nyilván nem véletlenül zenél velünk, hiszen odáig van Journeyért is például, és totál képben van mindennel! Mindannyian kicsit különbözünk, más karakterek vagyunk, de ez pont ettől jó! Így áll össze a Stardust-féle puzzle.

Az a fajta zene, amit játszotok, világviszonylatban sem feltétlenül számít ma már népszerűnek, a magyar helyzetről pedig már beszéltünk. Szerinted külföldön ma meddig lehet eljutni efféle AOR-ral?

1208stardust9Rendkívül nehéz ezt a kérdést megválaszolni. Ha realistán fogjuk fel, akkor itthon jelen pillanatban majdnem teljesen halálra ítélt ez a vállalkozás, pláne angol nyelven. Ha pedig másképp gondolkodom, bármi lehet, mert még senki sem próbálta ezt így csinálni tudatosan. Hiú ábrándjaim viszont nincsenek az itthoni helyzettel kapcsolatban! A melodikus rock kedvelőinek nemrég még szólt az Amerika Hangjai rádióműsor, amit Lentulai Krisztián barátom és Jeszenszky Zsolt vezetett, de sajnos már megszűnt ez is. Ugyanakkor van remény, mert a tavaszi 80's Rock, Hairbands, AOR bulink kapcsán előkerült a 15-22 éves korosztályból egy csomó kölyök, akik ráadásul zenélnek is! Na, ők például hol voltak eddig? Talány! Úgy érzem, lehet, hogy lesz egy olyan retrohullám, amire esetleg kicsit mi is felszállhatunk, de ki tudja? Mindenesetre ez a trend már évek óta megy Észak-Európában, és mi mindig le vagyuk maradva tíz évvel... Csak addigra mi már potrohos, öreg rókák leszünk, sajnos! (nevet) Ha kitekintek, Európa nem lehetetlen, és Japán sem. Különösen a skandináv államok és ahogy említettem, a mediterrán országok szeretik ezt a vonalat. Dél-Amerika szintén fontos pont, Észak-Amerika és Kanada pedig nagyon más világ. Azzal mondjuk annyira nem vagyok képben, ám odakint ezt a vonalat a nagy öregek még mindig sportcsarnokokat megtöltve viszik a hátukon. Egy fiatal bandára ugyanakkor kétlem, hogy ebben a stílusban annyira sokan kíváncsiak lennének. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mások a viszonyok, más a felfogás az európai piacon is, mint itthon. Az itthoni piac kicsi és belterjes, mindenki ismer mindenkit, az egy főre jutó zenekarok száma sem kevés, és ennek mind a jó, mind a rossz vonzata ismert. Szóval nem tudjuk, mi lesz, de nem is foglalkozunk ezzel a részével. Törekszünk arra, hogy bekerüljünk valami jobb turnéra, és hogy terjedjen a hangunk. Gyűjtjük a kapcsolatokat, a menedzsmentünk is kezd beindulni Hámori Eszti segítségével, az álmaink pedig még megvannak! Ki tudja? Miért ne jöhetne be bármi? Próbálunk minél jobb dalokat írni, ez a lényeg. Ezek pedig reményeink szerint előbb-utóbb megtalálják a közönségüket. Ha meg mégsem, akkor lehet, hogy nem írunk elég jó dalokat!

Korábban elejtettétek, hogy van érdeklődés kinti kiadók részéről is. Ti merrefelé tapogatóztok? A Frontiers például szóba kerülhet?

Ahogy megjelent a Shine az interneten augusztus közepén, felrobbant az üzenőládánk, és azóta is kapjuk a felkéréseket. Ezek underground és független dallamos rock-kiadók, de a színtéren mindenképpen ismertek. Neveket direkt nem mondunk, mert mindenkit váratunk egy kicsit most, míg végre kijön ez a háromszámos EP, aztán futunk egy kört. Egyébként már ezt a kislemezt is ki akarták adni, volt, aki elküldte a szerződéstervezetet is! A Frontiers csodálatos dolog lenne, de oda nem könnyű bekerülni. Nyilván a mi fejünkben is ők lebegnek elsődleges célként, hiszen mindenki ott van, aki igazán számít... Várjuk ki a végét, valami biztos lesz!

A DLR-, Europe- és Poison-dalok ismert alapok a műfajban, de a Starshipet meg a Stage Dollst még a rajongók közül sem feltétlenül ismeri mindenki. Mi alapján választottátok ki a feldolgozásaitokat?

Pont nem szerettünk volna elcsépelt dalokat játszani! Olcsó és biztos húzás lenne mondjuk egy Livin' On A Prayer, de ezeket a dalokat, és az olyan zenekarokat, mint a Starship, a Stage Dolls vagy a Survivor, valószínűleg mi sem fogjuk soha hallani élőben eredetiben sem, a feldolgozásukra is kevés az esély, tehát akkor játszuk el magunknak mi, és biztos sokan fognak neki örülni, ha jól csináljuk! Tudjuk ugyanakkor, hogy nagyon-nagyon sokan szeretik ezeket a dalokat, még ha egy szubkultúrához is tartoznak. Amúgy meg is ismertethetjük a közönséget ezekkel, és borzasztó jólesik ha valaki utána megköszöni, hogy végre hallhatta, vagy utánanéz valamelyik előadónak, vagy megdicsér minket, ha jól adjuk vissza ezeket a dalokat. A szóban forgó nótákat régóta szerettük volna eljátszani, csak eddig nem volt rá apropó, és nem volt kivel. Most így együtt, öten szinte mindent meg tudunk oldani!

1208stardust5

Mi a legnehezebb az efféle dalok autentikus megszólaltatásában, melyik a legnagyobb falat közülük, és miért?

A legnagyobb falat talán a hangszínek, a jellegek, a hangzások és az összkép visszaadása, mert rendkívül részletgazdag dalokról beszélünk. Ebben a hangszínezést tekintve főleg Gyurinak mindig hatalmas munkája van, és ugye nem sokan mernek Steve Perryt meg Mickey Thomast énekelni itthon! Nekünk olyan zenészek témáival kell megbirkózni, mint Jonathan Cain, Mark Kelly, Neal Schon, Craig Chaquico vagy Billy Sheehan, Gregg Bisonette... Volt már, amivel „megfáztunk", egyszerűen nem tudtuk visszaadni, vagy pedig olyan milliomos technikai dolgokat kellett volna felállítanunk hozzá, hogy azért nem tudtuk vállalni. Nagyon nehezek a vokális részek is, hiszen ezekben a klasszikus csapatokban általában négy-öt énekhang is támogatta a főhőst. Azt is megfigyeltük, hogy az első blikkre egyszerűnek tűnő dolgok mennyire szívatósak. Érdekes, hogy például a faék letisztultságú Survivor-dalokat mennyire nehéz jól eljátszani. De nagyon sokat izzadtunk az említett Starship-dallal, az It's Not Enough-fal is, mivel a Love Among The Cannibals legalább olyan jól szóló lemez, mint a Def Lepi Hysteriája, és ugyanolyan gazdagon hangszerelt is. Jó sok fejtörésbe telt, mire rájöttünk a részletekre.

Mit gondolsz a mai dallamos hard rock/AOR-felhozatalról? Szerinted oda lehet-e tenni a régi bandák mellé a maiakat ezen a vonalon?

Lehet, hogy én kezdek vénülni, de sajnos nem igazán lehet egy lapon említeni a maiakat a klasszikus színtérrel. A 2000-es évek elején elindult egy irgalmatlan dallamosrock-robbanás a skandináv országokban, aminek a Frontiers és Eclipse kiadók voltak a hathatós katalizátorai. Hatalmas a bőség, kapkodom a fejem a megjelenő csapatok közt, de nekem egyértelműen hiányoznak a hangsúlyos karakterek. Nincs új Steve Perry, nincs új Dave Lee Roth, nincs új Sambora. Nincsenek nagy, meghatározó dolgok, hiszen mindent megírtak 1978 és 1993 között, ami csak számított. Folyton az az érzésem ezekkel a bandákkal, hogy jó, jó, de valami hiányzik. Meg az íze és illata, ugye! Az nagyon fontos számomra a zenében, és ezek a mai csókák valahogy réginek túl újak és sterilek, újnak meg régiek. Nagyon nehéz ezt elmondani, de bármelyik dallamrocker barátommal beszéltem, mind ugyanezt mondták. Nagyon bíztam az amcsi-kanadai modernrockos-rádiórockos vonalban, amikor 2008 körül a Nickelback meg a Daughtry fantasztikus lemezekkel kezdtek kijönni, de aztán az is egy szirupos, önismétlő valami lett, és már nem hoz lázba. Ugyaníg a tengerentúlon nagyon menő new country-irány – ahová az összes egykori AOR-sztár és producer áttette magát – is olyan lett, mintha ugyanaz a dal lenne az összes, G-D-C-Em akkordokban. Nagyon nem tudok mit kezdeni a hetvenmilliomodik szupergroupnak kikiáltott tákolmányformációval meg projekttel sem, nagyon kevés köztük a jó. Igazából mindig jön egy dal, amire felkapod a fejed, de amikor mögé mész, és meghallgatod a teljes lemezt, akkor elfut melletted, és tök ugyanolyan mind, sajnos. Tisztelet a kivételnek, persze...

1208stardust8

És mi a véleményed a műfaj régi nagyjainak mostani munkáiról? Def Leppard, Journey, Bon Jovi, Europe, satöbbi...

Itt nagy a szórás, de a mai Bon Jovi például számomra teljesen hallgathatatlan. Az új Def Leppard mérsékelten, de tetszett. Talán a Journey nem enged a színvonalból. A tavaly megjelent Harem Scarem Thirteen jött be utoljára igazán. Annyi régi, felfedezetlen jó zene van még, inkább azokat keresem, azokból tudok tanulni! De amúgy igazából hogy is lehetne elvárni olyan lemezeket 2015-ben a régi nagyoktól, mint az Escape, az Out Of This World vagy a Hysteria? Ugye, hogy lehetetlen? Nem is ez a baj, hanem hogy mi lesz utánuk. A műfaj még él és lélegzik, de ott egy nagy DE. Hol vannak a karakterek? Hol vannak a nagy dalok? Lehet, hogy mondjuk a H.E.A.T lesz egy mai tizenéves, dallamos rock rajongónak olyan, mint nekünk volt anno a Jovi? A kérdés költői!

Milyen volt az élő debütálásotok a House Of Lords előtt?

Köszönjük szépen, nagyon jól sikerült! A körülményekhez képest meglepően sokan voltak, és nagyon jól fogadtak minket. Ez a szubkultúra igen vájtfülű, ezt tudom, úgyhogy nagy vizsga volt, amit letettünk! (nevet) Jimi Bell gitáros bejött az öltözőnkbe, egyből engem keresett, és nem győzte rázni a kezem meg gratulálni. Nagyon-nagyon jólesett, írt is nekem utána, és azóta is tartjuk virtuálisan a kapcsolatot. Amúgy a House Of Lords egyszerűen lehengerlően jó volt! Nekem sosem voltak nagy kedvenceim, és néhány klasszikuson kívül nem is ismertem a dalaikat, lemezeiket. Pár évvel ezelőtt játszottunk előttük az Avatarral, de az egy nagyon rossz emlékű buli volt, betegen léptünk fel többen is, szarok voltunk, nem volt rajtunk senki, kivéve néhány újságírót, akik utána lehúztak minket a sárga földig. Az aznapi teljesítményünk alapján mondjuk jogosan! (nevet) A főzenekart meg sem tudtam akkor várni, lázas voltam, elegem volt. Most viszont tátott szájjal néztem végig a bulit, aztán előrementem a színpad mellé, és lestem, hogy Jimi miket játszik! Félelmetes erővel szóltak, sajnálhatja, aki kihagyta!

Kérlek, mondd el, mit szeretsz vagy nem szeretsz az alábbi gitárosok játékában!

1208stardust6Steve Lukather – Nekem ő a Toto! Nagyon szeretem! Sokkal később ismertem meg és mélyedtem el a világában mint kellett volna. A zenekar későn, olyan 18-20 éves koromban ért be nekem a Tambu meg a Mindfields lemezekkel, és visszafelé hallgattam őket a régiek irányába. Ő már csak azért is példaértékű, mert mindig, minden körülmények közt jól szól, és odarakja azt, amit az adott produkció megkíván. Bármilyen műfajban! Ugyanakkor nagyon jól énekel, és a kedvenc Toto-dalaimat – Melanie, I Will Remember, These Chains, Without Your Love, Other End Of Time, Two Hearts, satöbbi – egytől-egyig ő énekli. Nagyon szeretem a hangját is. Az általa uralt Toto-lemezek mellett évek óta a legeslegnagyobb kedvencem tőlük a mindenki által kakukktojásként kezelt Isolation, Fergie Fredriksennel. Ugyanakkor a Totóval kapcsolatban kicsit mindig ilyen „mindenki kísérőzenekara" érzésem volt, túlontúl eklektikus zenekar nekem, és pontosan olyan mértéktelen kultúrsznobizmust érzek irányukba a hazai zenészek körében, mint a Dream Theater meg Richie Kotzen esetében. Hú, ezért mit fogok kapni! (nevet) De ez a szubjektív véleményem, nem kell egyetérteni...

Steve Vai – Steve egy ufó! Ezt bátran leszögezhetjük. Én Dave Lee Roth Eat 'Em And Smile és Skyscraper lemezeivel, illetve és a Whitesnake Slip Of The Tongue-jával habarodtam bele teljesen a játékába. Itt jön vissza Eddie Van Halen ritmusgitározásának szelleme: jáékosság, precizitás, party! Azok a csipkedős, okos kis felütéses, ellenpontos riffjei már gyerekként is teljesen lenyűgöztek. Nyilván én sem véletlenül játszom egy Ibanez JEM-en! Imádom a mindig brutál elegáns színpadi megjelenését is, ami a játékában is megnyilvánul. A Brian May által vezetett Seville '92 koncerten hogy játszotta már a For The Love Of Godot! Elég az ujjait nézni, ahogy megfogja a gitárt. Zseni! Egy jelenség, egy félisten a színpadon! A szólólemezeit a Passion And Warfare kivételével nem igazán szeretem. A két kortárs hősnél mindig mondtam, hogy Satriani dalai akkor lennének jók, ha Vai játszaná őket, és fordítva: ha Steve-nek Joe írná a dalait. Steve Vai szólóvilága – kevés kivétellel – nekem egész egyszerűen sok, túl „cirkuszi" már.

John Norum – Mit mondhatnék? Ő nekem a legesleges! Ha Norum nincsen, én ma dobos vagyok, vagy billentyűs valószínűleg. Meghallottam a Heart Of Stone szólóját ovisan, és akkor már tudtam, hogy gitározni fogok! Szerintem a svéd metal és rock legfontosabb gitárosa Yngwie mellett. Imádom a világát a Dokken-lemezeken is, a szólólemezein is. A Glenn papával és Mikkey Dee-vel összehozott Face The Truth például minden idők egyik legjobb hard rock/dallamos metal-lemeze. Nagyon jól is énekel. Ahogy öregszik, Gary Moore legjobb követőjévé válik lassan, ahogy megfogja a hangokat, ahogy bluest játszik. Nagyon fontos nekem, az egyes számú példaképem!

Kee Marcello – Rendkívül tisztelem az alázatosságát és a dallamérzékét. Amit Norum elkezdett, azt Kee vitte és tökéletesítette tovább. Hallgassa meg bárki a Europe-tól a More Than Meets The Eye, a Let The Good Times Rock vagy a Superstitious szólóit, netán a Girl From Lebanont, és nem is kell semmit mondanom! Kristálytiszta technika, száz százalék alázat, és eszméletlen dallamérzék, imádom! Egyszer, ha sok türelmem lesz, ki fogom sokkal precízebben gyakorolni az összes „burukkolós" szólótémáját, amik annyira jellemzőek voltak, és amit Norum sem tud eljátszani rendesen. Norum volt a rock'n'roll, Kee volt a technika! Akkora lett volna, ha Norummal ketten maradnak, de hát két dudás, ugye...

Slash – A cilinderes csávónak is sokat köszönhetek! Amikor elkezdtem gitározni 12 évesen, a világ épp Guns-lázban égett. Nyers volt, egyszerű és vad, és rendkívül tudott sírni a kezében a Les Paul. Nagyon sokat tanultam a Use Your Illusion I-II balladáinak szólóiból. Akkoriban ezek a szólók, és Gary Moore balladaválogatása volt a legfontosabb iskolám. A mai munkássága nem igazán nekem szól, a Velvet Revolver is eléggé semmilyen volt már, szóval bevallom töredelmesen, ma már nem követem. Az egyes Snakepit-lemez után fonalvesztés részemről... Szóval nekem nem akkora idol, de tény: nagy szerepe volt abban, hogy elkezdtem a szólójátékkal foglalkozni.

Richie Sambora – Holtversenyben van Norummal a példaképségben. Mára azt kell mondjam, az ő világa él bennem a legjobban. Az énekhangjától, hangképzésétől teljesen készen vagyok! Egy szál akusztikus gitárral is órákon át tudnám hallgatni, nagyon szeretem Richie-t. És vele találkoznék talán legszívesebben a kedvenceim közül az életben, ha alkalmam nyílna rá. A szövegei, a gondolatai és a három szólólemeze nagyon sokat jelentenek nekem! Örülök, hogy rendbejött, és megtalálta a boldogságát Orianthi mellett! Mit nekem Bon Jovi, mikor ő még hoz olyan dalokat, mint a Seven Years Gone. De azért annyira jó lenne, ha előszedné csak egy picit a régi Kramereit, és lennének olyan szólók megint, mint a Let It Rockban, meg olyan riffek, mint a Raise Your Handsben!

1208stardust10Neal Schon – Mai énem legfontosabb gitárosa! Pár éve teljesen rákattantam a Beyond The Thunder és a Late Nite című lemezeire. Ilyen érzéssel kevesen tudnak gitározni, hihetetlen finomságokat rejt már egy árva megfogott hang is nála. Nagyon sokat tanulmányozom a játékát, rendkívül nehéz ennyire letisztultan gitározni. Bármilyen geil módon is hangzik, a pali tényleg a szív húrjain zenél.

Eddie Van Halen – Eddie a legnagyobb! Jöhetnek bárkik, proggie szuperistenek, Eddie a király! Ennyi! (nevet) Az egy – értsd 1 – hangból felismerhető szólójátéka mellett a ritmusgitározásától is odavagyok: játékosság, virtuozitás, mindig történik valami váratlan. Miatta kell még vennem egy flangert vagy egy phasert, mert az most nincs a pedálsoromban! Én Jugoszláviában születtem, ott töltöttem a gyerekkorom nagy részét, és ott hatalmas Van Halen-láz volt a '80-as években. Hirtelen mindenki csíkosra festette a gitárját az ottani rockszíntéren, itt Magyarországon meg sosem éreztem, hogy nagyon szerette volna bárki is. De nekem ő ALAP! A klasszikus, Dave-féle Van Halen amúgy totál elvont zene valahol, és nem is tudom, mi lenne, ha nem ő gitározná ezeket a dalokat, de tényleg! Amúgy nagyon haragszom rájuk, mert 1995 óta semmi igazán értékelhetőt nem csináltak, sajnos. Kár értük! Őszintén sajnálom a fickót, de talán ő is kezd kikecmeregni a bajból... Csak hoznák már vissza Mike-ot meg Sammyt! Mondom én, a DLR-fan! Ami nem megy, azt már kár eröltetni... De Eddie mindenek felett áll nekem, ha gitárról van szó.

Mick Mars – Közömbös. Sosem voltam annyira nagy glamster és Mötley-fan, a dalok és a feeling viszont vittek, mint a huzat. Tommy Lee szájszaggató dobolása és Nikki dübörgése, Vince szemtelen hangja mindig sokkal jobban magával ragadott, mint az öreg zombi gitározása, abszolút nem figyeltem a Crüe-nél a gitárra. Tényleg! Fel is teszem mindjárt a Shout At The Devilt vagy a Dr. Feelgoodot, és meghallgatom őket a gitárra figyelve...

C.C. DeVille – Állom a fikacunamit, jó? Én sokkal inkább voltam Poison-hívő, mint mötley-s! A klasszikus Poison-lemezek – elsősorban a Flesh & Blood – tinikorom meghatározó filmzenéi közé tartoztak. C.C. eleve egy rajzfilmfigura volt, egy elmebeteg, túlzásokba esett karakter, és imádtam őt a fuksziahajával együtt. Olyan volt a koma mindig, mint egy felrobbant, rózsaszín jukkapálma, egy vattacukor és egy karácsonyfa szerelemgyereke! (nevet) Sosem tudott gitározni igazán, de nagyon rock'n'roll volt, és a szívemhez nőtt, na! (nevet) Teljesen egyéni dallamvilága amúgy uralta a Poisont, imádtam például a Ride The Wind szólóját, meg a Life Loves A Tragedyt is. Nagyon jó a Native Tongue lemez, és nagyon szeretem Richie Kotzent, de a Poison C.C. nélkül olyan volt, mint a Dallas Bobby nélkül, hogy egy régi reklámot idézzek.

Mi a menetrend a Stardust számára 2016-ban?

Hamarosan kijön a kislemezünk, amivel kapcsolatban mindenki figyelje a Facebook-oldalunkat. Ahogy ez kijön, elkezdjük a tárgyalásokat a kiadókkal, majd december 18-án buli lesz: Snake Heartos barátaink meghívtak minket a Club 202-be, ahol új műsorral lépünk a zsűri elé, januárban pedig a Barba Negrában játszunk a Piramis előtt. De a legnagyobb cél a Stardust-nagylemez! Ezt szeretnénk késő tavaszra beirányozni, de ugye ember tervez...

Tavasszal tartottatok a Club 202-ben egy nagyszabású hajmetal-estet. Milyen volt ennek a fogadtatása, és lesz-e jövőre folytatás?

Tavaszra szeretnénk összehozni újra, kicsit átvariált fellépőgárdával és dallistával, hamarosan minden kiderül! Csodálatos volt a fogadtatás, és nagyon jól éreztük magunkat! Négy órát töltöttem a színpadon egyhuzamban, gitározva, énekelve, ugrálva! Nagyon elfáradtam, és fél évbe telt összerakni a negyvenhárom dalból álló műsorunkat. A fogadtatás ugyanakkor minden elképzelésemet és várakozásomat felülmúlta. Hihetetlen és nagyon jó volt azokat a dalokat eljátszani!

1208stardust11

Mi most a helyzet az Avatarral, és lesz-e még Europe Tribute Band?

Az Avatar most pihen. Nem titkolom, az újáalakulást követő utolsó koncertsorozat érdektelensége 2014 tavaszán, amikor szembesültünk az országos körülményekkel, majd néhány – hogy finoman fogalmazzak – bosszantóan leszervezett buli eléggé kivett belőlünk mindent, így elhatároztuk, hogy pihenünk és feltöltődünk kicsit, mindenki foglalkozzon mással, és utána folyt. köv. Krisz és én kokrétan megcsömörlöttünk mindentől. Ebből hirtelen fél év lett kábé, aztán megszületett Szaszkóék kislánya, Krisztiánékhoz is hozott a gólya egy pici lánykát, majd ő került bajba egy komoly betegséggel, de már túl van rajta, hála Istennek! Ricsosz meg visszatért a Szkítiába. Nagyon sok minden történt a zenekarral az elmúlt két-három évben: rossz döntések, tagcserék, jövésmenések után helyre kell raknunk magunkat, hiszen 2016-ban lesz tíz éves a csapat! Bennünk van még egy lemez, az biztos. Meglátjuk! A Europe Tribute Band már majdnem összejött ősszel, de a körülmények ellenünk játszottak. Biztos vagyok benne, hogy még fogunk együtt „jurópolni" valahol a srácokkal!

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Na ne szórakozz! (nevet) Ilyen kérdést nem tudok megválaszolni! Ha a leg-leg-legfontosabb hatásaimat, kedvenceimet kell felsoroljam, ezek lennének: a Slippery When Wet a Bon Jovitól, a The Final Countdown a Europe-tól, a High'N'Dry, a Pyromania és a Hysteria hármasa a Def Leppardtól – eldönthetetlen, melyik –, a Van Halentől az 1984 és a Balance (mindkét korszakból egy-egy), a KISS-től a Hot In The Shade. Nem tudnék dönteni a Foreigner 4-ja és Inside Informationje vagy a Whitesnake 1987-je és a Slip Of The Tongue között sem. Aztán ott van még a Stranger In This Town Richie Samborától, a Divlje Jagodétől a Vatra, és az Iron Maidentől a The Number Of The Beast.

Mi az élet értelme?

Csupa közhely jut most eszembe, de a közhelyek nyilván nem véletlenül lettek közhelyek... Biztos azt mondjátok, megbuggyantam, megöregedtem, meg modoroskodom, de őszintén: így 35 felé kullogván számomra a család, a gyermekem mosolya, a nejem ölelése, a kellemes légkörben eltöltött hétvégék, a jó zenék, egy fain koncert – pláne abban az esetben, ha te vagy a színpadon –, a pohár bor este a vacsora mellé, és mindez így együtt jelentik a világ értelmét és kerekségét. Hogy miért hajtok? Szeretném azt a rengeteg fantasztikus élményt és azt a biztonságot megadni a kislányomnak, amit én a szüleimtől kaptam, és a támogatást viszonozni, amit a páromtól kapok. Ha ez mind megvan, akkor már baj nem lehet! A többi meg kit érdekel?

 

Hozzászólások 

 
+4 #3 MV 2015-12-09 12:20
Idézet - RobertThorn:
A napszemüveges promófotókról igazán leszokhatna már végre a rockszakma..

Ja! Pláne, hogy be van borulva... :D
Idézet
 
 
+11 #2 RobertThorn 2015-12-08 19:37
A napszemüveges promófotókról igazán leszokhatna már végre a rockszakma..
Idézet
 
 
+10 #1 kaffer 2015-12-08 14:27
Tamás olyan átéléssel beszél a zenéről, hogy azonnal el kell indítsak valami lemezt :)
Sok sikert !
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.