Shock!

február 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Deadsoul Tribe: „Nem akartam boldogtalan lenni”

Deadsoul TribeSokunknak örömhír, hogy Buddy Lackey - akarom mondani ezentúl már Devon Graves - újra zenél. Ráadásul a "szomszédunkban". DeadSoul Tribe a csapat neve, és nemrég jelent meg a bemutatkozó lemezük. Ennek kapcsán sikerült az udvarias és bőbeszédű frontemberrel alaposan túllépnünk az interjúra kiszabott időt.

Devon zavartan köszönte meg áradozásomat, hogy mennyire örülök, hogy beszélhetünk. Én nem kevésbé zavartan tettem fel neki a kérdéseimet.

Mi történt veled azután, miután otthagytad a Psychotic Waltzot?

Azonnal elkezdtem dalokat írni, megváltoztattam a nevem Devon Gravesre és össze akartam hozni egy teljesen új zenekart, egy teljesen új kezdetet. Kb. egy évet töltöttem el a dalírással, majd az egy év elmúltával a feleségemmel együtt átköltöztünk Ausztriába - ő egyébként osztrák. Akkor döntöttem el, hogy egy új zenekarba kezdek, és így talán közelebb lehetek az európai közönségemhez, ha a zenekar Ausztriában működik. Amikor átköltöztem, elkezdtem kutatni a megfelelő arcok után, még több dalt írtam, és kiadót próbáltam keresni. Igazából jó pár évbe telt, amíg azt tudtam mondani, hogy kész a lemez, és kiállhatok vele.

Olvastam, hogy volt egy nagyon rossz időszaka az életednek. Melyik volt ez?

Az Ausztriában eltöltött első két év. Az borzasztó volt. Az Államokban elég súlyos volt a helyzet, a feleségem rengeteg személyes problémával bajlódott, és azért költöztünk el, hogy közelebb legyen a családjához, a barátaihoz, de végül minden sokkal rosszabb lett. Nagyon durva éveket éltünk meg, végül tönkrement a házasságunk. Nem az volt a legrosszabb, amikor vége lett, hanem benne élni volt rémes. Nem volt valami felemelő élmény számomra. Viszont ezt az időt kihasználtam arra, hogy írjak egy rakás zenét, és ha a dalszövegeket megnézed, az akkori életem legintimebb érzelmeiről olvashatsz bennük, ennek a lemeznek nagyrészt ezért ilyenek a szövegei.

Melyik városban laksz?

Bécsben.

Akkor elég közel vagy.

Honnan hívsz?

Magyarország, Budapest.Deadsoul Tribe

Ó, az tényleg nagyon közel van. Mindig van valami jel, ami Budapestre mutat, akarom mondani ott adtam életem legjobb koncertjét. Nagyon-nagyon imádom azt a koncertet. Nem is csak a koncertet, hanem mindent az égvilágon, ami ott történt. Semmilyen másik koncertünkhöz nem hasonlítható.

Hát igen, megértem. De térjünk vissza a mostani zenekarodhoz. A DeadSoul Tribe név honnan származik?

Egyszerűen csak a zenére szerettem volna utalni vele. Például elég sok törzsi-hatású ritmust szerettem volna beleépíteni, és itt nem a technozenében használatos törzsi ritmusokra gondolok, hanem az ősi dolgokra. Valahogy ennek az érzésnek az eredetét szerettem volna elcsípni. Amolyan komor, progresszív zenét akartam játszani. Azért szerettem volna a törzs (tribe) szót a névbe beleilleszteni, hogy okot adjon a töprengésre. Talán ijesztő egy kicsit ez a név, de maga a zene is elég ijesztő számomra. Aztán játszottam egy kicsit a szavakkal, amíg olyan hangzású nevet nem találtam, amilyen hangzású a zene. Így jött ki ez a név, igazából nincs jelentése. A többieknek is tetszett a név, tehát megtartottuk.

És a te új neved, a Devon Graves honnan jött?

Kb. ugyanígy. Egy jó hangzású nevet kerestem. Amúgy azért változtattam meg, mert gyűlöltem a saját nevemet. Világéletemben gyűlöltem és mindig meg akartam változtatni, nem is töprengtem aztán rajta túl sokat, és most jött el számomra az idő az újrakezdéshez. Amikor a Graves Avenue-n laktam, akkor raktam össze ezt a nevet, innen jött az ötlet. A Devont pedig o betű helyett i-vel használtam először, ekkor egy számítógépes üzletben dolgoztam, ahol egy vásárló Devonnak szólított, nekem meg nagyon megtetszett, és felcseréltem az i-t o-ra, mert így jobban tetszett. Végül összepasszintottam a két nevet, ebből lett Devon Graves, ami tök jól hangzik. Szerintem illik a zene hangulatához a név.

Az eredeti neved miért nem tetszett?

Mert a Buddy (magyarul haver, pajtás - V.Sz.) olyan mint egy becenév, olyan amit normális esetben valakire ráaggatnak. Olyan mintha valaki az utcán odaszólna, hogy: "hé haver, ki tudnál segíteni egy szendviccsel?". (nevet) Vagy ha egy barátodat bemutatod valakinek, hogy "ő a haverom". Senki nem szeretné, ha ez lenne az igazi neve. Az édesanyám az apámról nevezett el. Az anyám is utálta ezt a nevet. Az apám is énekes volt egyébként, én nem is nagyon ismertem, kisbaba voltam, amikor szétváltak, aztán egyszer találkoztam vele tizennégy évesen, később telefonon beszéltünk néhányszor. Ő mondta azt nekem, hogy ha ő profi szinten énekelne, megváltoztatná a nevét, szóval tulajdonképpen ő tanácsolta, hogy ezt tegyem. Nem hiszem, hogy ezzel megbántanám az apámat, mert jó ötletnek tartotta. Annak ellenére, hogy nem is tudja.

Rendkívül egyedülálló hangod van, ahogy említetted az édesapád is énekelt, neki is ennyire szép a hangja vagy te vagy az egyetlen a családban?

Az apám is nagyon jól énekel, de nem rockzenét, hanem countryt. Igazából nem is nagyon kedvelte a country zenét, de Texasban élt, és azt hiszem ez volt az egyetlen lehetősége, ha pénzt akart keresni. Nem volt annyira profi énekes azért, hogy lemezeket tudott volna csinálni, csak éjszakai klubokban meg ilyen helyeken énekelt. Viszont ebben nagyon jó volt. Az anyám is így találkozott vele, aztán gondolom szerelmesek lettek egymásba meg ilyesmi. Én úgy nőttem fel, hogy nem ismertem az apámat, anyám csak annyit mondott, hogy egy rendkívüli énekes volt. Talán így vetette el a gondolatot a fejemben, mert nagyon fiatalon már arról ábrándoztam, hogy ha majd felnövök, akkor énekes leszek. Vicces, de így történt.

A zenekari biográfiában olvastam, hogy a következőket mondtad: " A Psychotic Waltz-cal sosem úgy szólalt meg a hangom, ahogy én szerettem volna." Mit jelent ez, miért mondtad?

Amikor a dalaimat írtam, a fejemben hallottam a dallamokat. Ha ezt hallom belül, akkor egy hangot hallok énekelni, és amikor én szeretném ezt elénekelni, az sosem szól úgy, mint ahogy az a hang a fejemben. Próbáltam különbözőképpen elérni, hogy módosítsam a hangomat, egyszer ilyen legyen, másszor olyan. A Psychotic Waltzban nem sikerült ezt elcsípnem, elégedetlen voltam a hangommal. Pedig a zenekarból mindenkinek tetszett, és rengeteg barátom is mondta, hogy óriási, amit csinálok, ami miatt elég nagy teher nehezedett rám, de ha visszahallgattam magamat, nem igazán tetszett, nem voltam vele elégedett. Csak addig tetszett, amíg elénekeltem valamit. Amíg a színpadon voltam, amíg énekeltem, addig remek volt. De amikor visszahallgattam... csak annyit tudtam mondani: "ez borzasztó". (hangsúlyosan mondta) Mindaz, amit elképzeltem csak ennyi... Ami ebből kisegített, az volt, hogy a Psychotic Waltz után elhatároztam, hogy veszek egy énekleckét. Elmentem egy magánénektanár hölgyhöz, aki énekesnő is volt, de azt hiszem kórusban énekelt, nem rockénekesnő volt. Adott néhány tanácsot, hogyan közelítsek az énekléshez, hogyan lazuljak el és hagyjam, hogy a hangom csak úgy magától előtörjön. Nem akarta a hangomat megváltoztatni se így, se úgy, csak ellazította a hangomat és hagyta, hogy természetesen jöjjenek a hangok. Aztán az első alkalom után úgy tűnt ennyi nem elég. A hölgy ezzel a módszerrel annyira bársonyos hangon tudott énekelni! Régebben évekig úgy akartam hatással lenni az emberekre, hogy csak sivítottam, ő pedig azt mondta, hogy: "higgy bennem, ha képes leszel megcsinálni, akkor nagyon szép lesz a hangod". Aztán amikor ezt a módszert használtam, így énekeltem és visszahallgattam magamat, az már nagyon tetszett. Most már úgy szól a hangom, mint az a hang a képzeletemben, egyszerűen azért, mert ez a természetes hangom. Nem olyan nyers, mint régen.

Mit mondjak, azért ez számomra egy kicsit furcsa, hogy ennyire nem tetszik a "régi" hangod, mert akárhányszor hallgatom azokat a lemezeket, mindig megborzongat a hangod.

Óh... (nevetgél zavartan) Nekem inkább azok az ötletek tetszettek, amiket megpróbáltam akkor megvalósítani. Rengeteg érzelmet, szenvedélyt vittem bele, de végül ahogy sikerült, az olyan túlzott lett, túlságosan erősen akartam a fejemben lévő hangot megszólaltatni. Pont ezért nem is tudom meghallgatni azokat a lemezeket. Bosszant a hangszínem. A dallamokat és a szövegeket szeretem, de a hang... nem úgy szól, ahogy elképzeltem. Te nem tudod mit akartam, te nem tudhatod én mit hallottam belül. Most olyan a hangom ami már tetszik, talán te nem veszed észre a különbséget, de van különbség.

Oké, értem miről beszélsz, de én egy rajongó vagyok.

Ez nagyszerű, nagyon örülök neki! (nevet) Örülök, ha tetszik az embereknek amit csinálok, de remélem most még jobban fog tetszeni mindenkinek, mert nekem is tetszik és ez az, amit elvárok magamtól.

Tulajdonképpen mennyi idő alatt írtad meg a lemez dalait?

Ez alatt az öt év alatt írtam a dalokat, de persze ennyi idő alatt sokkal többet készítettem, mint amennyi az albumra felkerült. Olyan 30-40-et. Rengeteg időm akadt, de az is eltartott egy ideig, amíg összehoztam a zenekart, kiadót találtam és mindent elintéztem, hogy előre tudjunk nézni. Sok időm maradt persze a dalszerzésre és arra, hogy a hangomat megfelelően tudjam használni, hogy olyan zenét játsszak, amit elképzeltem. Ez mind tovább tartott, mint amennyit szántam rá. De ez is része a dolgoknak. Nehéz volt rajta maradni azon az úton, amelyen elindultam.

Hosszú távra tervezel ezzel a zenekarral?

Persze.Deadsoul Tribe

A koncerteken játszotok még Psychotic Waltz dalokat?

Igen. Mindent magammal hoztam, amit a Psychotic Waltzba vittem be. Mindent, amit akkor a gitáromon megmutattam Briannek (McAlpin - PW gitáros volt) és dal lett belőle. A Psychotic Waltzban a legtöbb dalt Dan (Rock - PW gitáros volt) és Brian találta ki, én ezután írtam meg a szövegeimet. De van néhány dal, amit én szereztem, ezeket elhoztam magammal, meg is mutattam a mostani zenekaromnak. Ezek az I Remember, a Locust, a Bleeding, a My Grave és még van néhány. Ezek azok, amelyeket jólesik eljátszani és elénekelni. Az And The Devil Cried nem az én gitárjátékommal kezdődik, ezért úgy gondoltam inkább nem hozom magammal.

Tartod a kapcsolatot Dan Rockkal?

Mikor ideköltöztem, az első évben váltottunk néhány e-mailt. Dant 14 éves korom óta ismerem, különböző baráti körünk volt, más gitárosokkal barátkoztunk. A középiskolában ahova jártam rengetegen játszottak valamilyen hangszeren és mindenki rocksztár akart lenni. Dannek és nekem is megvolt a saját baráti körünk. A zenekarban csak kollegális volt a kapcsolatunk, csak a zenekar miatt lógtunk együtt. Dan inkább Briannel mászkált, ők nagyon jó barátok voltak, nekem megvoltak a saját barátaim. Aztán mikor ideköltöztem gondoltam rá, hogy fel kellene hívni Dant, de tulajdonképpen ő is csak egy barátom a sok közül. Végül Dan elért engem és így emileztünk kb. egy évig. Később egyre ritkábban kommunikáltunk, én költözködtem, új e-mail címem lett, az övét elfelejtettem, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb felbukkan majd egy levéllel, amire válaszolok is persze.

Ugyanazt az éhséget érzed most az új zenekarral, mint annak idején a Psychotic Waltz indulásakor?

Azt hiszem most egy kicsivel nagyobbat. A Psychotic Waltznál ez a fajta éhség velem jött abból az időből, amikor még csak tanulni kezdtem a gitározást, 12 éves koromban. Nagyon fiatal koromtól kezdve dalszerzőnek készültem, borzasztóan komolyan vettem az egészet, akkor voltam olyan 14-15 éves, és az akkori dalaimra a Black Sabbath, Ronnie James Dio meg ilyenek hatottak, minden időmet ennek szenteltem. A Psychotic Waltz valamilyen szinten megölte az éhségemet, mert egy kicsit nehézkes volt az akkori szituációban dolgoznunk. Nehéz ezt elmagyaráznom. Egy csomó mindenben nem igazán értettünk egyet. Az első lemeznél még nem volt baj, mert mindent, amiben különböztünk egymástól, beépítettünk a zenébe, végül mindez egyfajta keveréke lett mindenféle különös zenének, ami semmi máshoz nem hasonlított. Aztán ahogy öregedtünk rengeteg minden szétválasztott minket, sok mindenben nem értettünk egyet, már nem igazán voltunk jókedvűek együtt. Állandóan rossz érzések bujkáltak bennünk, mindenféle indokkal piszkáltuk egymást, mindenkinek nehézen ment, hogy barátok maradjunk. Az egyetlen kivétel Brian volt, őt mindannyian nagyon szerettük. Ő volt a legkedvesebb fickó, nagyon vidám típus. Aztán valahogy amolyan furcsa szakmai féltékenység alakult ki közöttünk, nem igazán tudom, hogy miért. Úgy tűnt mindenki egymás ellen dolgozik, a másik háta mögött, ami borzasztóvá tette az egészet és lehetetlenné, hogy megpróbálj magadért csinálni valamit, nehéz volt így dolgozni. Az éhségem egyszerűen meghalt, nem akartam már többet ezzel foglalkozni, hazarohanni, hogy megírjak egy új dalt, látni sem akartam őket többet. Rengeteget gyakoroltam és mégsem tudtam felmutatni semmit. Időről-időre felbukkantak ezek a negatív dolgok. Nem telt már semmi örömöm benne. Most elhatároztam, hogy a saját utamat járom, fogom a gitárom és olyan dalt írok, amilyet csak akarok és úgy énekelek, ahogy akarok. Nagyon jól érzem magam, rengeteg örömöt és szépséget ad, semmi mással nem kell foglalkoznom, csak ezzel. Visszatért az éhségem és 100%-osan benne élek az egészben.

Volt olyan pont az életedben, mikor elhatároztad, hogy soha többet nem akarsz zenélni?

Nem. Soha. Csak a körülményeket akartam megváltoztatni mindig, nem akartam boldogtalan lenni. Boldogan szerettem volna ezzel foglalkozni. És úgy látszik, hogy ez csak úgy valósulhatott meg, ha új zenekarban dolgozhatok tovább.

Tudom, hogy nagyon személyesek a lemez szövegei, sajnos még nem volt lehetőségem elolvasni őket. Tudnál pár szót mesélni róluk?

Sok dalnak különböző a témája, néhány pedig hasonlít azokhoz, amiket a Psychotic Waltzban írtam, amit nehéz kielemezni. Például a The Haunted, ami nagyon is valós természetfölötti élményeken alapszik, amelyeken akkor mentem keresztül, amikor először kerültem ide Ausztriába. Amikor éppencsak elaludtam, elég érdekes dolgok történtek velem. A vicces az egészben, hogy addig nem történt semmi ilyesmi, amíg el nem kezdtem írni a The Hauntedot. Úgy tűnik ez kinyitott valami kaput vagy ilyesmi. (nevet) Nagyon hátborzongató volt elaludnom éjjelente, ráadásul ez a dolog újra és újra előfordult velem. Az történt, hogy amikor lefeküdtem olyan volt, mintha valami álomba aludnék bele, mielőtt ténylegesen elaludtam volna. Utána nem túl kellemeseket álmodtam. A legfurcsább érzés az volt, amikor úgy éreztem, mintha lefognák a karomat. Meg sem tudtam mozdulni. Vagy mintha lehúznának és a lábam belelógna valamibe lent. Ez tényleg igaz és nem mondanám, hogy nagyon kellemes volt így élni, nem igazán vonzott a dolog. Volt néhány ilyen eset, emlékszem egyszer hajnali ötkor nappali világosság volt, felkeltem, hogy igyak egy kis vizet, és az akkori feleségem valami olyasmit mondott, hogy feküdjek vissza, és én azonnal visszaestem abba az álmodó fázisba. Úgy, hogy még mindig ébren voltam. Mintha egy álomból próbáltam volna felébredni, de meg voltam bénulva, azt hiszem a feleségem meg mondott valamit, én nem néztem rá, aztán azt hiszem suttogott, én megpróbáltam a fejem felé fordítani, hogy megnézzem tényleg beszélt-e, de meg sem tudtam moccanni. És ez a hang valahogy keringett körülöttem, a fülem körül, majd egyre nagyobb köröket tett meg, és ez a beszélő hang meg mintha egyre távolodott volna. Aztán rájöttem, hogy nem a feleségem beszél és megpróbáltam kitörni ebből az egész álomból vagy mi volt, sikerült is, ránéztem a feleségemre, ő meg pont a másik irányban feküdt, szóval nem ő beszélt. Fogalmam sincs, hogy mi okozta ezeket, hogy tényleg álom volt vagy mi más lehetett ez a jelenség, de borzasztóan erőteljes élményt nyújtott és rengetegszer előfordult. De egy évnél tovább azért nem tartott. Ezt a dalt meg azért írtam tulajdonképpen, mert a régmúltban értek hasonló élmények, de megközelítőleg sem ilyen intenzívek. Nyitott vagyok az ilyen dolgokra - mint pl. a belső szellem, a természetfölötti jelenségek -, meg minden olyasmire nyitott vagyok, amit nem lehet bizonyítani, megadom a lehetőséget, hogy létezhetnek ilyenek. Ezért akartam megírni a The Hauntedot, ami aztán valószínűleg megnyitott valami ajtót, hogy ilyen dolgok történtek meg velem.
A többi dal arról szól, hogy mi történt velem az elmúlt évek alatt, volt egy nagyon kemény, kétségbeesetten magányos időszakom, ezekről az érzéseimről írtam, hogy mit kerestem, mit szerettem volna megtalálni. Az Into The Spiral Cathedralról nem is tudnám megmondani, hogy miről szól. Meg kell hallgatni a szövegeket és el kell kapni hogy miről is szólnak, nehéz megérteni, de nem aggódom ezért, mert a dallamok magukkal ragadják a hallgatót.

Mit gondolsz a halál utáni életről?

Hm... Hiszem, hogy van valami odaát. Nem tudom, hogy mi vagy milyen formában, talán sok minden tényleg olyan mint az elképzeléseink erről a dologról. Talán egy kicsit mindben van igazság, talán mégsem reinkarnálódsz, talán a lelked nem lehet a Föld körül vagy hogy hívják ezt. Lehet, hogy van egy olyan lelki csoportosulás, amit az emberek mennyországnak hívnak, talán egy másik világon születsz meg újra. De ezek mind csak feltételezések. Én abban hiszek, hogy nyugalom fog eltölteni, ami kevésbé rossz, mint a halál.

Térjünk vissza a zenéhez egy kicsit. A stúdiózás előtt már készen volt az összes dal?

Majdnem. Az elmúlt öt évben majdnem az összes elkészült. Az egyetlen dal, amit a felvételek alatt írtam, az a Cry For Tomorrow volt. Igazából akkor írtam, amikor már kész volt a lemez, de a kiadótól egy srác azt mondta, hogy túl rövid így, nincs még egy dalom? És akkor visszamentem és megírtam a Cry For Tomorrow-t. Szerintem rengeteg apró részlet van a dalokban, sokat szöszmötöltem velük a felvételekkor. Ott van például a Once című szám, amin a stúdióban bütyköltem még egy kicsit. A részletekkel meg a tökéletesítéssel kellett csak a felvételnél foglalkozni.

Milyen zenei hatásai vannak a DeadSoul Tribe-nak? Én a Toolt érzem benne például...

Ez rendkívül jó meglátás, mert a mai zenekarok közül ez a kedvencem. A többi hatás a hard rock/heavy metal első zenekaraitól jött. Az legelső zenekar, amelyet a heavy metal jelzővel illettek, az a Led Zeppelin. A heavy metal kifejezést én ehhez kapcsolom. A régi Jethro Tullt is ehhez kötném. Ezek a zenék azok, amelyeket igazán a hatásaimnak mondanék, amelyekből táplálkozom. Valami hasonló zenét szeretnék játszani, de modern felfogásban. Persze a mostani zenékből is van, ami hat rám, de ezek nem metal zenekarok. A Tool, a Nine Inch Nails, Rob Zombie és ilyenek. De a leginkább a régi dolgok, főleg a gitárjáték.

Mit tudnál mondani az életfilozófiádról?Deadsoul Tribe

Nincs igazán külön életfilozófiám, inkább az élet különböző dolgairól töprengek. Annyit tudnék mondani, hogy te vagy a felelős a saját boldogságodért és te vagy az egyetlen, aki el tudja érni ezt a boldogságot. Ez nagyon nehéz kérdés, mert így elég általános, nem tudok az életről egyfajta módon gondolkodni, az a helyzettől függ. Nem úgy kelek fel reggel, hogy erről kellene gondolkodnom, hanem úgy, hogy be kell menni a stúdióba, kitalálni néhány riffet, egy dallamot ki kell dolgozni, meg miket kell megcsinálnom, ami nem a zenével kapcsolatos. Ha majd valamikor egy specifikusabb dologról beszélünk, akkor talán tudok rá valami jó választ.

Mondj néhány szót a lemez bónusz dalairól. Miért különlegesek ezek a dalok?

Az igazi bónusz dal a Cry For Tomorrow. Az Into The Spiral Cathedralt csak azért tüntették fel bónusznak, mert az az utolsó tétel a lemezen. Amikor kértek még egy dalt tőlem, akkor az újat nem akartam a lemez végére rakni, hanem máshova soroltam be, ezért lett az utolsóból a bónusz, és egyszerűen azért mert rövidnek találták a lemezt, akkor jött a képbe a CFT, amint már említettem korábban. Hogy az Into The Spiral Cathedralban találj valami különlegeset, meg kell hallgatnod, és el kell döntened, hogy tényleg különleges-e vagy sem. Szerintem az, mert rengeteg munkát fektettem bele, a nagyzenekari részekbe, és amikor sikerült összerakni nagyon boldog voltam a végeredménnyel. Tetszik, ahogy az üstdob, a vonósok, a fúvósok együtt szólnak, és tetszik a gitár meg a dob is nagyon, szerintem fantasztikusan szól az egész. Ebben a dalban rengeteg minden van, a dallamok külön fontosak számomra.

Mesélj kérlek a zenekari tagokról, a nevükön kívül nem tudok róluk semmit.

A dobos volt az első, akit megtaláltam a zenekarhoz. Adel Moustafa a neve, és csak 19 éves volt, amikor a zenekarba hívtam. Vele töltöttem el a legtöbb időt eddig. Dolgoztam előtte néhány osztrák zenésszel, amíg Adelre rá nem bukkantam, még egy egész zenekarom is volt úgy hét hónapig, de le kellett vonnom a következtetést: jobb zenészeket kell keresnem ahhoz a zenéhez, amit játszani szeretnék. Amikor a Psychotic Waltzhoz beszálltam, egyet tudtam, hogy rendkívül erős maga a csapat. Amikor a DeadSoul Tribe első változatát összehoztam, a zenészek technikailag jók voltak ugyan, de nem volt meg az a dinamizmus a megjelenésükben, amit kerestem. Tudtam, ha velük akarok dolgozni majd egyszer, akkor meg kell tanítanom őket arra, amit tőlük szeretnék látni. De ez így nem működik. Ezért, ahogy említettem, elkezdtem keresni a megfelelő embereket. Szerintem a legfontosabb tag egy rockzenekarban a dobos. A legkritikusabb pont, mint egy autóban a motor. Amikor találkoztam Adellel, azonnal meglett az erő. Amikor először együtt játszottunk még nem is ismert a Psychotic Waltz miatt, túl fiatal volt. Cirka egy éve dobolt csak, de valaki annyira ajánlgatta őt nekem, és tényleg nagyon ügyes, egy csomó érzelmet belevisz a játékába, mellette művészi is. Kipróbáltam, és mondtam, hogy oké, ez az, amit elképzeltem és bevettem a zenekarba. A ritmusgitáros volt a második, aki a zenekarhoz csatlakozott, Volker Wilschko-nak hívják és tulajdonképpen először basszusgitárosként jött a csapatba, annak ellenére, hogy gitáros. Én ajánlottam neki, hogy inkább bőgőzzön, mert tetszett a haja. Iszonyú hosszú haja van, a fotón biztos láttad. Egyszer egy barátom lemezboltjába mentem éppen és mondtam, hogy olyan bőgőst keresek, akinek megvan a megfelelő hozzáállása egy bizonyos fajta zenéhez, és Chris, a barátom mondta, hogy "mit szólsz ehhez a sráchoz innen a boltból?", és mutatott egy képet Volkerről. Én meg mondtam, hogy tökéletes (nevet), hívd a telefonhoz! Aztán beszéltem vele, mesélte, hogy gitáros, én megkérdeztem, hogy "nem akarsz a zenekaromban basszusgitározni?", azt felelte, hogy mutassam meg a zenét. Megmutattam, mondta, hogy ez óriási, én meg: "remek, akkor benne vagy a zenekarban, jó arc vagy és megfelelő a hozzáállásod". Ennyi volt. Ő pedig bemutatott egy barátjának, Rolandnak én meg gondoltam magamban, hogy ő is milyen állatul néz ki. Megkérdeztem tőle, hogy "játszol valamilyen hangszeren?", erre azt felelte, hogy basszusgitáron. Én meg erre csak ennyit tudtam kinyögni, hogy: "óó...". Pár héttel később kitaláltam, mi lenne ha Volker ritmusgitározna és Roland bőgőzne, aztán megkérdeztem erről először Volkert. Ő pedig nagyon odavolt, mert gitározni szeretett volna, aztán mondta Rolandnak, hogy van itt ez a zenekar, csatlakoznod kell hozzánk. Roland ennyit felelt: "nem, nem, ki van zárva", Volker erre mondta, hogy ne izélj, komolyan létezik ez a zenekar, aztán megmutatta Rolandnak mit csináltam addig, Roland meg azt mondta, "ha a zene rendben van, akkor benne vagyok". Meghívta Rolandot a stúdióba, játszottunk neki egy keveset, aki csak annyit mondott rá, hogy oké, ez rendben van. Én is rábólintottam, így megvolt a zenekarom. Nagyon örültünk, jól éreztük magunkat, sokat voltunk együtt és jó barátok lettünk. Tulajdonképpen ez a néhány srác akkor majdnem az egyedüli barátaim voltak. Azok a srácok akik a barátaim, benne vannak a zenekaromban. Először fordul elő, hogy a zenekartagok mind a barátaim, ami borzasztóan jó érzés.

Milyen hobbid van a zenélésen kívül?

A zenélés a hobbim! (nevet) Emlékszem nagyon régen, mikor Dan adott néhány interjút - Dan egyébként mindenféle extrém sportot kipróbált - az emberek tudhattak mindenféle balesetéről ami vele történt, de sosem hagyta abba ezeket a dolgokat, mint az ejtőernyőzés meg ilyenek. Ha valaki jött egy ilyen kérdéssel mindig tudott ilyeneket mondani, hogy "igen, ejtőernyőzöm, könnyűbúvárkodom, meg ezt csinálom, meg azt". De az én hobbim a zenélés. Amit nagyon szeretek csinálni, az a saját zeném producerelése. Szeretem magam felvenni a dolgaimat, a felszerelést kiválasztani, a felvétel technikájáról dönteni, ez az, amivel igazán imádok foglalkozni. Ezen kívül van egy gyönyörű kerékpárom amivel szeretek gurulni, de igazából én zenész vagyok.

Van valami munkád még emellett vagy meg tudsz élni a zenélésből?

Nagyon jó helyzetben vagyok a kiadómnál, az a munkám, hogy lemezeket csinálok és koncertezek.Deadsoul Tribe

Mai fejjel mit gondolsz a szólólemezedről, a The Strange World Of Buddy Lackey-ról?

Teljesen elégedett vagyok vele, mert mindent a kezemben tartottam azzal a lemezzel kapcsolatban. Olyan hangzást, dallamot, effektet választhattam ki amilyet akartam, és pontosan úgy raktam össze mindent, ahogy szerettem volna. Kompromisszum nélkül. Amikor kész voltam vele, az a lemez úgy szólt, ahogy a képzeletemben az ötleteim megszólaltak, mielőtt megírtam volna magukat a dalokat. A dalok teljesen okésak. Olyan volt, mintha valami rádió szólt volna a fejemben. A nóták meg csak jöttek maguktól, megvolt a kompozíció, az elrendezés, csak le kellett ülnöm, meghallgatnom őket, és tudtam milyenek lesznek végül. Én voltam a producer, és mindent amit csak kellett én intéztem, aztán amikor eljátszottam magát a dalt, mondtam magamnak, hogy "igen, ez az!". Boldogabbá tesz az a lemez, mint bármelyik másik régebbi zenekaré.

Turnéra mentek mostanában?

Biztosan. Április végére, május elejére próbálok valamit összehozni. Először egy kisebb turnéra mennénk. Aztán meglátjuk mi lesz, én már nagyon várom, hogy élőben játszhassunk.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.