Shock!

Megoszlanak a vélemények arról, hogy A vadnyugat fiai második részéhez Jon Bon Jovi által írt soundtrack mennyire tekinthető hivatalos filmzenealbumnak, de abban talán mindenki egyetért, hogy kábé ugyanannyira, mint szólólemeznek: valamennyire igen, teljes mértékben mégsem. Mindenesetre a finanszírozó Morgan Creek filmstúdiónak nem jött rosszul az a látszat, hogy a Blaze Of Glory szerves részét képezi alkotásuknak, noha a dalokból alig csendült fel valami a kőkemény westernben. A Bon Jovi zenekar világától eltávolodást mutató, poros, vadnyugati hangulatú soft rock témákban való kiteljesedés a cowboy-romantikáért tudvalevően rajongó Jon számára felért egy jutalomjátékkal, a multiplatina korong menetelése a listákon, plusz az Oscar- és Grammy-jelölések pedig már tényleg csak a habot jelentették a tortán. A sors furcsa fintora, hogy a komoly bukásként elkönyvelt és manapság már legfeljebb csak a megveszekedett fanatikusok, valamint filmesztéták emlékezetében élő moziból egyedül a zene maradt meg hírmondónak, az éppen most harmincöt éves hanganyag ismeretében ez azonban aligha lehet meglepő.

Ma már tudjuk, hogy a Bon Jovi Jersey Syndicate elnevezésű, 232 állomásos monstre turnéja több volt egy korszak betetőzésénél: amellett, hogy a zenekar minden tekintetben feljutott a csúcsra, a másfél éven át megállás és lélegzetvételnyi szünet nélkül tartó koncertsorozat valódi próbatételnek bizonyult, ami a csapat jövőjéről ugyancsak döntött. Az őrületesen sikeres, ám az ötöst a végletekig kifacsaró és szétziláló erőltetett menet 1990. február 17-én ért véget a mexikói Guadalajarában, akkor és ott pedig úgy tűnt, hogy nem ők jönnek ki győztesen abból a súlyos személyi ellentéteket felszínre hozó kényszerházasságból, amit a 16 hónapon át tartó összezártság jelentett.

Egyetlen dolog volt csak biztos: valami másnak kellett következnie, hogy a lélekölő monotóniából kiszakadhassanak és friss levegőhöz jussanak. Törvényszerű volt, hogy nem maradhatnak együtt, hogy minőségi, külön töltött „énidőre″ van szükségük, amihez szét kellett szóródniuk a szélrózsa minden irányába. Nem meglepő módon Jon Bon Jovi jelentette be elsőként, hogy külön utakra lép, ami szinte napok lefogása alatt történt meg. „Régi barátom, Emilio Estevez azzal keresett meg, hogy készül a Young Guns westernfilm folytatása, amihez szeretnék felhasználni a Wanted Dead Or Alive dalt, ami a végén, a stáblista alatt menne le – mesélte Jon 1990 augusztusában a BBC Radio One Saturday Sequence műsorában. – Ehhez kérte az engedélyemet, én pedig megtisztelve éreztem magam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy a Wanted Dead Or Alive a szövege miatt nem passzolna egy westernhez. Ezt meg is mondtam Emiliónak, aki Billyt, a kölyköt játszotta a filmben, majd felajánlottam neki, hogy írok egy olyan dalt a mozihoz, ami mondanivalóját tekintve képes közösséget vállalni a történettel. Gyorsan neki is álltam, ez lett a Blaze Of Glory dal, ami elindított egy öngerjesztő folyamatot: azt vettem észre, hogy nem tudok leállni az írással, és már a negyedik témánál tartok, aztán a nyolcadiknál, aztán a tizediknél. Újfajta izgalom kerített hatalmába, hogy végre valami mást csinálhattam, hogy elszakadhattam a mindennapoktól. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha a Bon Jovi zenekarral kellett volna stúdióba vonulnom két hónappal a Jersey Syndicate turné lezárása után, nos, az nem adta volna meg ugyanezt az érzést nekem. Nyilvánvaló, hogy Richie-vel, Daviddel és Ticóval is össze tudtam volna rakni ezt a lemezanyagot, de pont az volt a lényeg, hogy új emberekkel dolgozhassak, hogy másfajta hatások érjenek. Ez a friss közeg a legjobbat hozta ki belőlem. Hajtott a lendület, napi 12 órát dolgoztam a stúdióban, aminek az lett az eredménye, hogy rekordgyorsasággal készült el az anyag. Mindössze hét hetet vettek igénybe a felvételek, és ebben a keverés és a maszterelés is benne volt."

Habár a munka oroszlánrészét Jon egyedül végezte, gyorsan talált olyan társakat, akik kérdés nélkül a keze alá dolgoztak. Elsőként Aldo Novát cserkészte be, aki stúdiózenészként már a debütáló Bon Jovi-albumon is játszott és azóta is baráti kapcsolatban állt az énekessel. A kanadai gitáros így emlékszik vissza Jonnal való kapcsolatára: „1982 óta ismerem Jont. Az első lemezemet a Power Station stúdióban kevertem az unokatestvérével, Tony Bongiovival, aki egy zseni volt. Ahogy ki-be járkáltam, feltűnt a kávéfőző mellett álldogáló kölyök, aki pár évvel volt fiatalabb nálam. Elkezdtünk dumálni. Ahogy telt az idő, egyre többet beszélgettük, aztán behívtam a kontrollszobába és lejátszottam neki a Fantasyt. Így kezdődött a barátságunk. Aztán Tony elkezdte szervezni a Runaway felvételét. Hozta Roy Bittan billentyűst, Tim Pierce gitárost, Frankie LaRocka dobost és a későbbi Bon Jovi-basszer Hugh McDonaldot, majd engem is felhívott. Ezzel a felállással rögzítettük a Runawayt. Az évek során mindvégig kapcsolatban maradtunk és dolgoztunk is különböző projekteken. 1985-ben, a Twitch lemezem után kissé besokalltam, mert nem voltam elégedett azzal az iránnyal, amibe az akkori lemezkiadóm kényszerített, így visszamentem Montrealba, és vártam, hogy elengedjenek. Ez végül 1989-ben történt meg, de a köztes időszakban is rengeteg demót gyártottam. Amint megszabadultam a régi lemezcégemtől, elkezdtem demókat küldeni Jonnak, ami oda vezetett, hogy együtt is írtunk csomó dalt."

E dalok közül viszont egyik sem került fel a Blaze Of Gloryra, aminek több nyomós oka is volt: Jon éppen akkoriban hozta létre az Underground Music Company céget, amivel rövidesen kétes hírnévre tett szert a debütáló Skid Row-korong szerzői jogainak bekebelezése miatt. A botrány kirobbanását követően az énekes üzleti érdekeltségeit egy saját kiadóba, a családi vállalkozásban létrehozott és a Mercury védőszárnyai alatt működő Jambco-ba mentette át, legelsőnek pedig Aldo Novát szerződtette le egy szólóalbumra. A közösen írt, és más szerzőket – például Jim Vallance-t, illetve a kultikus Sword/Saints & Sinners-frontember Rick Hughest – is felvonultató, hajmetálos szellemben fogant dalok így értelemszerűen a gitáros Blood On The Bricks című lemezén kötöttek ki, míg egy számot odaadtak az Accept Eat The Heat lemezén remeklő David Reece Bangalore Choir nevű csapatának. Jonnak sokkal inkább Nova hangszerelői tehetségére volt szüksége a Blaze Of Gloryhoz, ami már a kezdetekkor megmutatkozott. Aldo: „Jon először a címadó dalt mutatta meg egy szál akusztikus gitáron. Még mindig megvan a kazetta valahol. Azt mondta, hogy hétfő reggelre kell egy kész demó, mert a kiadó hallani akarja, hogy mi a koncepció. Így aztán hazamentem, és megcsináltam azt a hangszerelést a dalhoz, ami később a végső változatot jelentette. Ezután Jon megkért, hogy cuccoljak át hozzá három hétre, hogy formába öntsük a többi témát. A háza alagsorában lévő stúdióban gályáztam, mint valami rabszolga, majd ennek végeztével egyenesen Los Angelesbe repültünk, ahol többek között Kenny Aronoff dobos és Benmont Tench billentyűs várt ránk, így kezdtük a felvételeket."

Noha a média rögtön szólóalbumként könyvelte el a Blaze Of Glory anyagát, Jon már a dalszerzős időszak alatt másképp közelített a specifikus koncepció mentén felfűzött szerzeményekhez: „A Blaze Of Glory abban az értelemben nevezhető szólólemeznek, hogy a dalszerzést és a produkciós teendőket is magam irányítottam, illetve legfőképpen engem láttat a korong. Ugyanakkor ezek a darabok egy filmhez lettek igazítva, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat. Ha adott a tematika, akkor már minden megy, mint a karikacsapás. Az elképzelés az volt, hogy a film fő karaktereihez mindenképpen illeszkedjenek dalok, ehhez pedig rendelkezésre állt a forgatókönyv. Példának okáért, a Kiefer Sutherland által játszott Doc Scurlockról a Santa Fe szól, míg Pat Garrett sheriff dala a Blood Money lett. Billy, a kölyök figurájához több dal is kapcsolódik, ami nem véletlen, hiszen a történet jórészt róla szól. Ezek az előzetesen egyeztetett paraméterek leegyszerűsítették számomra a munkát."

Az 1990 tavaszán tető alá hozott felvételi procedúra a Los Angeles-i A&M stúdióban zajlott, Jonnak pedig nem esett nehezére felvonultatni egy világklasszis zenészekből álló alakulatot. Aldo Nova, Kenny Aronoff és Benmont Tench mellett többek között olyan neveket nyert meg az ügynek, mint Elton John, Little Richard, Waddy Wachtel és Randy Jackson, de még a rattes Robbin Crosby is gitárt ragadott egy dal erejéig (Jon pedig cserében vokálozott a Detonator korongon). A legnagyobb fogást azonban nem más, mint a gitárlegenda Jeff Beck jelentette. Jon: „Igazság szerint nem hittem, hogy Jeff Beck kötélnek fog állni. Felhívtam telefonon, éppen egy európai turné kellős közepén tartott. Udvarias érdeklődéssel hallgatta a mondókámat, de nagyon gyorsan lerázott. Úgy voltam vele, hogy ennyi volt, egészen biztosan határozott nem fog érkezni a megkeresésre a menedzsmentjétől, ezzel szemben nagyon gyorsan igent mondott! Jeff igazi munkamániás, aki mindig előttem ért be a stúdióba és mindvégig elképesztő professzionalizmust tanúsított. A játéka külön történet: egy bérelt erősítőn, pedálok és pengető használata nélkül olyan hangzást produkál, hogy leesik az állad. Tényleg lenyűgöző, amit a hüvelykujjával művel, semmihez sem hasonlíthatóak a témái."

Jeff Beck olyannyira elkötelezte magát a projekt mellett, hogy egyben saját szólóbandája, azaz Terry Bozzio dobos és Tony Hymas billentyűs szolgálatait is felkínálta Jonnak, az énekes pedig el is fogadta a gáláns ajánlatot. Bozzio és Hymas végül mégsem szerepeltek a korongon, a zenei rendező Danny Kortchmar ugyanis megvétózta az elképzelést. A producer később így magyarázta döntését: „Társproducerként vettem részt az album elkészítésében, Jonnal pedig már az első telefonbeszélgetésünk alkalmával azonos hullámhosszra kerültünk. Nagyon kedves és okos fickó. Már az elején leszögezte, hogy azt szeretné, ha Jeff Beck szólózna a dalokban. Nem is érthettem volna jobban egyet vele. Aztán Jon bedobta, hogy jönnének a többiek is, Jeff csapatának tagjai. Erre viszont azt mondtam neki, hogy szerintem nem jó ötlet. A dalok alapvetően pop-rockos stílusa ugyanis másfajta hozzáállású zenészeket kívánt meg. Addig rágtam Jon és Jeff fülét, hogy végül beadták a derekukat, így aztán Kenny Aronoff, Benmont Tench és Randy Jackson kapták meg a melót."

Kortchmart persze éppúgy megbabonázta Jeff jelenléte, mint mindenki mást: „Nagyszerű pillanatokat éltünk át az alapok rögzítése során, a srácok fantasztikusan játszottak, Jon pedig megdöbbent, hogy milyen lelkesek voltak. Aztán megérkezett Jeff Beck, hogy felvegye a szólókat. Akkor már szorított a határidő minket, le kellett adni az albumot a kiadónak, ezért az ének és a gitárszólók felvétele párhuzamosan zajlott két felvételi helységben. Jeff-fel Robbie Jacobs hangmérnök és én maradtunk, miközben Jon az énekkel kapcsolatos dolgokat intézte. Jeff érdekes személyiség: nem volt goromba, de nem sok minden hatott rá. Nem akart a karrierjéről vagy egyebekről beszélni, de ha hot rod járgányokra terelődött a szó, egyből felcsillant a szeme. Nem csoda, hiszen az autók megszállottja. Megemlítettem neki, hogy szerepeltem a This is Spinal Tap filmben, és ez is lenyűgözte. Ezért felhívtam a forgatókönyvíró Christopher Guestet, és azt mondtam neki: le kell jönnöd a stúdióba, hogy üdvözöld Jeffet. És így is tett. Jeff nagyon örült, hogy láthatta. A lényeg persze a gitározása volt. Amikor Jeff játszott, totál megdöbbentem. A Stratocaster nagymesterét figyelhettem közvetlen közelről. Elképesztően hatékonyan dolgozott, amikor a részeit játszotta. Beállította a hangszerét, én beadtam neki a dallamot, ő pedig előállt pár futammal. Minden felvétel tökéletes volt – egyenesen fantasztikus! Csodálatos volt nézni, ahogy bánt a hangszerrel. Ahogy a hüvelykujját használta, ahogy a hangerőpontméterrel és tremolókarral színezett... Nem kellett megmondanom neki, mit csináljon, vagy bármit is elmagyaráznom. Ösztönösen tudta, mire van szükség."

Természetesen az egész hajcihő a csúcsmuzsikusokkal egy fabatkát sem ért volna igazán maradandó dalok nélkül, Jon azonban biztos kézzel teremtette meg az alapját, majd jelölte ki a határait ennek a lemeznek, és ez a legenyhébb kifejezés: a valóság az, hogy az énekes, akire szépfiús imázsa miatt a keményvonalas rockvilág mindig ferde szemmel tekintett, csillagközi méreteket öltő sikereit pedig egyenesen megbocsáthatatlannak nyilvánította, a Blaze Of Glory minden korábbinál érettebb megfogalmazású, és nemcsak a korábbiakra, hanem igazából másra sem nagyon hasonlító dalaival alaposan rácáfolt a kétkedőkre. Már az Emilio Estevez egysorosával bevezetett és az összes tradicionális amerikai zenei stílust magába oltó Billy Get Your Guns arról árulkodott, hogy Jon messzire hajította a bevált hajmetálos fogásokat. Helyette egy folkos roots rock-közegben határozta meg az anyag alaptézisét, amiben egyébként ugyanolyan jól érvényesült jellegzetes dallamvilága, ez a platform pedig arra is alkalmas volt, hogy történetmesélős hajlamai maximálisan kibontakozhassanak. Ezt a direkt megfogalmazású tételt azonnal ragadó refrénje miatt nem volt nehéz egyfajta összekötő kapocsként elképzelni, valószínűleg nem véletlenül került az album legelejére: egyrészt ismerősen csengett Jon régi rajongói számára, másrészt hangszerelésbeli különbözőségeivel felkészítette a hallgatóságot az elkövetkezőkre.

Szükség is volt erre, mert a másodikként sorra került Miracle soft rockos alaptémájával még messzebb került a Bon Jovi zenekar világától. A mexikói motívumokat feszegető tangóharmonika sajátos latin gellert adott neki, így aztán hiányérzet nélkül mutatta meg azt a poros, fülledt, sivatagi hangulatot, amit a dal videójában is életre keltettek. Jon hatalmasat énekelt benne, a női gospelkórussal megtámogatott refrén pedig a korong első igazán varázslatos pillanatát hozta el, amit rögvest követett a második: Estevez és Kiefer Sutherland fojtott feszültséggel teli párbeszédét követően érkezett a címadó tétel azzal a hátborzongató intróval, amiben Jeff Beck egy doromb kíséretében egyetlen nyújtással váltott ki drámai hatást. Ebből egy monumentális szerzemény fejlődött ki, ami úgy volt képes visszautalni a Wanted Dead Or Alive-ra, hogy közben annak kiterjesztésévé is vált.

Maga a vadnyugati érzésvilágot tokkal-vonóval szállító Blaze Of Glory egy dalszerzői és hangszerelői mesterkurzus öt és fél percben, a tizenkéthúros akusztikus rifftől Beck őrületes szólójáig bezárólag itt aztán minden a helyén volt, legjobban azonban a dal hangulati váltásai gyilkoltak - no meg az a szemet gyönyörködtetően fényképezett, az emlékezetünkbe örökre beleégett ikonikus klip, amit Utah állam legszentebb területein forgattak... A felborzolt kedélyeket törvényszerűen egy egyszerűbb szerzemény, a Blood Money hűtötte le, itt újra az ének és a tangóharmonika vitte a prímet Jon herflijével egyetemben, mégis más hatást váltott ki, mint a Miracle, inkább átkötésként funkcionált. Az ezt követő Santa Fe esetében viszont ismét előtérbe került az epikus megközelítés. E hangulatos akusztikus és kirobbanó elektromos részek között billegő lírai dal savát-borsát Aldo Nova és Alan Silvestri zeneszerző zseniális nagyzenekari hangszerelése adta, a terebélyes zenefolyam habjai közül viszont így is kiemelkedett Jon óriási éneke, aki mindent kiadott magából ebben a tételben is.

A B-oldalra elejére egy újabb különleges darab került, a Justice In The Barrel, ami az album leghosszabb szerzeménye. Az alaposan megnyújtott és elsősorban az érzelmekre hangsúlyt fektető intró ismét Jeff Beck géniuszát villantotta fel, de Kenny Aronoff is rendesen odatette magát benne. Itt kell megjegyezni, hogy Danny Kortchmar producer baromi jó érzékkel lőtte be Aronoff pergőjét ellentmondást nem tűrően feszesre, a tematikához pedig jobban nem is passzolhatott volna ez az elsütött pisztoly hangjára emlékeztető sound. (Mondanom sem kell, az egész hangzás megalázóan tökéletes, dinamikus, többdimenziós volt, ez a mai viszonyok között még jobban is kiütközik, mint akkor.) Visszatérve a Justice In The Barrelre, a közelebbről meghatározhatatlan stílusú rockdalban semmi nem volt szokványos, éppen ezért nehéz normálisan körülírni. Egyszerre volt sűrű szövésű és légiesen könnyed, talán ettől volt annyira kiemelkedő, és egyedi atmoszférájával pont ezért szippantotta be az embert már elsőre. A „So mister, can you help me or are you my gun?"-leállástól a végén ezredszerre is borsódzik a hátam. Színtiszta mágia.

A Never Say Die-t ezzel szemben nem kellett nagyon megfejteni: sallangmentes hard rockjával a lemez legszikárabb momentumait tartogatta. Azt is megkockáztatom, ha Samboráék játszották volna fel, senki nem mondta volna meg róla, hogy nem egy kiadatlan Bon Jovi-téma 1988-ból, a New Jersey-érából. Az ének itt is álomszerűen sikerült, Jon meleg tónusú, kellően koszos orgánuma a legjobb formájában mutatkozott meg. Egyetlen dalt nem szeretek a korongról, az Elton John és Little Richard közreműködésével készített You Really Got Me-t, de lehet, hogy ez túlzás. Igazság szerint nem zavaró ez a zongorás alap-rock & roll, megvolt a maga szerepe a koncepcióban, csupán az előtte és utána sorakozó gyöngyszemekhez képest tűnt túlságosan hétköznapinak és elcsépeltnek. A Bang A Drum ezzel szemben újabb fénypontot jelentett: nem mondhatom, hogy a világ legnagyobb gospelrajongója lennék, de amit ebben a dalban megint összehoztak ebben a stílusban, az előtt csakis a legmélyebb tisztelettel lehet adózni. Az epilógusként is vehető zárást nem kevésbé jelentőségteljes módon oldotta meg Jon, a higgadt és gazdagon hangszerelt Dyin' Ain't Much Of A Livin' Elton John által ünnepélyesen zongorázott balladája szemernyi kétséget nem hagyott afelől, hogy a kör bezárult és nem maradtak elvarratlan szálak.

Eme külsős szerzőtársak teljes mellőzésével megírt tízszámos anyag legnagyobb erénye számomra az volt, hogy csattanós választ adott mindazoknak, akik korábban megkérdőjelezték Jon kompetenciáit, és eredményeit kizárólag a Desmond Childdal való kollaborációnak tulajdonították. Az énekes megfellebbezhetetlen tehetségét a napnál is világosabban láttató Blaze Of Glory a maga idejében viszont így is vegyes fogadtatásra talált és sokaknál értetlenkedést váltott ki: voltak, akik mindenképpen a korábbi Bon Jovi-soralbumok kontextusában akarták értelmezni, ők nem tudtak mit kezdeni vele, ám aki vette a fáradtságot, és elvonatkoztatott a Slippery When Weten meg a New Jersey-n hallottaktól, az a bevett formulák figyelmen kívül hagyását és a rágógumirefrének hiányát is könnyedén megérthette. A Blaze Of Glory pont azért lett jó, mert az énekes olyan oldalát demonstrálta, amit azelőtt nem igazán ismerhetett a nagyérdemű. Ebben az olvasatban ez egy vérbeli szólóanyag volt, hiszen elszakadt a megszokott dolgoktól és új aspektust mutatott be, egy ihletett művészt, aki a szemünk előtt vált felnőtté és nem félt új területeken kipróbálni magát. Lássuk be: Jon Bon Jovi 1990-ben akkora gigasztár volt, hogy voltaképpen bármit megengedhetett magának, mert tudta, hogy csak jól jöhet ki egy kísérletezősebb, árnyaltabb elgondolás megvalósításából is.

Így is lett, a Blaze Of Glory csak az Államokban több mint kétmillió példányban talált gazdára, a címadó téma felkapaszkodott az amerikai listák élére, emellett Oscar-díjra és két kategóriában Grammy-re is jelölték, míg a Golden Globe-ot meg is kapta. A magam részéről mindig úgy gondoltam, hogy ez a lemez fordulópontot jelentett Jon életében, ami a Bon Jovi zenekar következő időszakára is nagy hatást gyakorolt, továbbá hozzájárult ahhoz, hogy a Jont a '90-es években is komolyan vegyék és az átalakulóban lévő mainstreamben meglássák benne a lehetőséget, azaz létjogosultsága legyen. A Blaze Of Glory a maga nemében hibátlan mestermunka, ami legalább annyira jól öregedett, mint az a bor, amiben az igazság leledzik.