Shock!

december 13.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whitesnake: The Purple Album

0225wscSzerintem nincs ember a világon, aki ne húzta volna fel a szemöldökét, amikor kiderült, hogy ugyan hamarosan megérkezik az esedékes új Whitesnake-album, csak éppen nem igazán új és nem igazán Whitesnake lesz. Tudom, van hozzá ideológia és sztori, miért így és miért ezt (aztán persze vagy igaz, vagy nem), meg hát ugye David Coverdale mégis a Deep Purple révén lett valaki, és három-négy itt szereplő dalt a modernkori 'snake-kel is rendszeresen játszik, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy egy új szólógitárost egy ilyen albumon a legmegfelelőbb húzás bemutatni egy ennyire patinás zenekarban. Pláne, hogy Joel Hoekstra egy olyan roppant karizmatikus figura után vette át a stafétát, mint a zenekar utóbbi tizenegynéhány évét Coverdale mellett gyakorlatilag egyedüli emberként meghatározó Doug Aldrich...

megjelenés:
2015
kiadó:
Frontiers
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Aztán persze lehet ezt az egész vállalkozást pozitív oldalról is nézni. Egyrészt a Deep Purple három Coverdale-lel – és persze Glenn Hughes-zal – készített albumáról ma már relatíve kevesebb szó esik, mint az indokolt lenne. Holott a Burn nálam például simán ott van a banda valaha készített legtökéletesebb mestermunkái között, de a funkosodás miatt sokak által rühellt Stormbringert is nagyon szeretem (anno eleve ez volt az első Purple-lemez, amit kitúrtam a szülői bakelitgyűjteményből, nyilvánvalóan a borító miatt), a Tommy Bolinnal felvett Come Taste The Band pedig hiába jelentette minden szempontból a zenekar leszállóágát, kifejezetten különleges, rengeteg értéket rejtő album. Szóval jó, hogy ha már Ritchie Blackmore az istennek sem hajlandó rockzenét játszani – akármit is lebegtet Joe Lynn Turner –, a mai Purple pedig érthető módon nemlétezőnek tekinti ezt az érát, legalább valami ráirányítja a figyelmet ezekre a hatalmas riffekkel, heroikus melódiákkal teli, döbbenetes zsenialitással megírt és meghangszerelt dalokra.

Másrészt valahol azért nyilvánvaló volt, hogy Joel Hoekstrával, Reb Beachcsel, a visszatért Tommy Aldridge-dzsel, a kisebb névnek számító, de jól bevált Michael Devinnel, illetve az újonnan leakasztott Michele Luppival Coverdale képtelen lesz az eredetiekhez méltatlan végeredményre. Sőt, igazság szerint ilyen zenészekkel előzetesen még David teljesítménye tűnt a leginkább kérdésesnek, hiszen 63 évesen már ő sem képes ugyanarra, mint a '70-es években, de összességében ezen a téren sincs nagy gond a dalokkal. Nem mindig azt és nem mindig úgy énekli, amit megszoktunk, de gyakorlatilag végig ízléses a megvalósítás, még akkor is, ha az érzéki suttogás-búgás (innen is üdv Nagy Andor kollégának, a szerkesztőség legnagyobb, sokdanos Whitesnake-fanatikusának!) helyét ma már néhol rekedtes-ráspolyos tónus veszi át.

Ezen túlmenően pedig kaptunk tizenhárom (a deluxe kiadáson tizenöt) klasszikus Purple-nótát a mai Whitesnake jellegzetes, dús hangzásával, modern megdörrenéssel, és kész. A billentyűk mindenképpen jóval kevésbé dominánsak itt, mint az eredeti változatokban, de hát ez valahol várható is volt, eleve a felállás is más, és nyilván fontos szempont volt, hogy dörrennek majd meg a dalok a koncerteken két gitárral. A hangzás telt, szép és arányos, David zenészei pedig abszolút méltóak a feladathoz. Az mondjuk valahol egyszerre érthetetlen és skizofrén helyzet, hogy Reb Beach többet szólózik ezen a lemezen, mint a Good To Be Baden meg a Forevermore-on együttvéve (és ez ugyebár elég könnyen megugorható léc volt...), de jó végre őt is érdemi módon hallani egy Whitesnake(?)-lemezen, Hoekstra meg szintén meggyőzően teszi le a névjegyét. Pedig egyiküknek sem volt könnyű dolga, hiszen amit Blackmore, illetve Bolin anno összegitározott ezekben a számokban, az a mai napig etalonnak tekinthető a maga nemében, ráadásul Ritchie stílusa annyira markáns, hogy nehéz újat vagy érdemit mutatni utána. De sikerül nekik: nyilván mindketten sokkal modernebb – és persze amerikaibb – felfogásban játszanak, ám szépen, ízlésesen, egyszerre melodikusan és technikásan nyomják a saját képükre formált szólókat. Még ha nyilván akadnak is majd diehard Ritchie-fanok, akik kikérik maguknak ezeket a megoldásokat... Tommy Aldridge meg Tommy Aldridge, ennyi. Ráadásul annyira alapos munkát végeztek a fickók, hogy a vokáloknál az ember néha elsőre azt hiszi: itt-ott tényleg Glenn Hughest hallja a háttérben.

A zenekar egyébként számos változást eszközölt a dalokban – módosított bevezető itt, elég jelentősen megváltoztatott hangszerelés ott, kicsit megkavart tempó amott –, viszont mindent elárul az átdolgozások ízlésességéről, hogy a hangulat emiatt sehol sem szenvedett csorbát, mindenütt őrzik az eredeti változatok tüzét. Gondoltad volna például, hogy a Might Just Take Your Life poros country/western-bevezetővel is működhet? Vagy hogy a Sail Awayt majd gyakorlatilag nettó akusztikus hangulattémaként nyomják? Én sem, de az az igazság, hogy tök jók így is. És persze az alapanyag színvonaláról is sokat elmond, hogy még az efféle húzások ellenére sem veszítettek a karakterükből. Nem sorolom fel tételesen, mit és hol játszanak másképp, pláne, hogy ezt még nálam is hetek-hónapok hallgatásának munkája lesz majd kibogarászni a rengeteg apró finomság miatt. De már leírva is tök jó bulinak tűnik előszedni a régi cuccokat, és analizálva összehasonlítgatni őket ezzel az új változattal.

Mint mondtam, alapvetően a világon semmi értelme nincs ennek az albumnak, akármi is állt az elkészítése hátterében, és azt illetően sincsenek különösebb illúzióim, hogy a néha igen vonalas Purple-fanok némelyike durván kiakad majd ezektől a felbikázott, kétgitáros, modernebb megközelítésű verzióktól. Viszont akármennyire is szkeptikusan ültem le a lemez mellé, a végén akkor is eljutottam odáig, hogy kiírtam a kocsiba, mert ezeket a dalokat egyszerűen mindig jó végigpörgetni, az embert otthonos, elégedett hangulat keríti hatalmába tőlük. És végső soron ezért hallgatunk zenét, nem igaz? Feleslegesnek felesleges, Whitesnake-nagylemezként nem is feltétlenül szerencsés vállalkozás ez, de nem tudom nem szeretni.

 

Hozzászólások 

 
+1 #7 kamikaze 2015-06-10 20:46
Idézet - bogar:
A napokban Hughes vendég volt egy WS koncerten. Akkor ennyit az összeesküvés elméletekről! :-)

Pontosabban tegnap, a Saban Theaterben (USA), egy olyan WS koncerten, ahol a programban játszott 13 dalból 6, klasszikus Deep Purple nóta volt! Láttam, és tényleg meglepődtem rajta. Valóban úgy tűnt, hogy nagyon jóban vannak, érdekesek ezek a zenészek. Egy kicsit furcsa volt ugyan, hogy David minek mászott állandóan Glenn arcába, na de mindegy. A turné kezdete óta már 2 dallal rövidebb műsort ad a WS, ami jelzi, hogy sajnos csak idő kérdése Covi meddig bírja majd a terhelést. Az ,,csak" a ráadás, hogy az utóbbi 12 év legjobb dalszerzője nélkül kell folytatnia a pályafutást. Lehet, hogy a nagy cimbora most nagyon jó érzékkel nyúlta le az éppen távozó fő dalkovácsát. És mégis vidámnak tűnik David, valami olyat tudhat, amit mi még nem. De néhány hónap múlva mindegyik kérdésre meglesz a válasz, akár anélkül, hogy ezekben a témákban nyilatkozna.
Idézet
 
 
+4 #6 bogar 2015-06-10 16:48
Idézet - kamikaze:
Hughes meg Doug csatasorba állításával máris nyomott egy fricskát Davidnek. Ha még az új szólólemezét is Aldrichcsal készítené, az lenne majd a legnagyobb tus!


A napokban Hughes vendég volt egy WS koncerten. Akkor ennyit az összeesküvés elméletekről! :-)
Idézet
 
 
+4 #5 shmonsta 2015-06-07 22:01
Agyalás helyett inkább hallgatásra használom ezt a lemezt, arra is tökéletes :)
Idézet
 
 
+34 #4 xperimenter 2015-06-07 13:15
Jövőre a következő megjelenések várhatók:

Joe Lynn Turner: The Rainbow Album
Glenn Hughes: The Coverdale Album
Tony Martin: The Sabbath Album
Ozzy Osbourne: Diary of An Iron Man
Paul Di'Anno: The Beast Arises 2
Jason Newsted: The Uncreation Years
Megadeth: I Killed You All
Manowar: Into Glory Ride MMXV
Sammy Hagar: F.U.C.K. You 2
Jon Oliva: The Thin Years
Yngwie Malmsteen: The Yngwie Malmsteen Album
Slayer: The Four of Us
Dave Grohl: Smells Like....... Nevermind
Mike Portnoy & His Newest Friends: The Dreamer
Geoff Tate: Operation: Voicecrime
Axl Rose: Assholes & Rose
Ritchie Blackmore: Who the Fuck Cares?

+
MOTÖRHEAD: BAD MAGIC :)))
Idézet
 
 
-7 #3 Jézus 2015-06-07 11:07
Nekem valahogy mindig is Gillan jelenti a Deep Purple vokált, a Coverdale-éra valahogy soha nem is fogott meg, úgyhogy ez sem túlságosan hoz lázba. Főleg, hogy csak a saját érájából játszottak most fel megint dolgokat, ennek mi értelme? Még ha a teljes 'Purple életműből válogattak volna, akkor kicsivel több értelme lett volna, még ha úgy sem sokkal több, mondjuk egy Child In Time-ot meghallgattam volna Coverdale bácsi nem 20 éves hangszálaitól.
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2015-06-07 09:29
Szokás szerint roppant jó meglátásokat tartalmazó kritika, különösen az utolsó bekezdés ül. Ehhez annyi kiegészítést fűznék, hogy szerencsésebb lett volna Coverdale szólólemezként kiadni az anyagot, mondjuk Purple dalok címmel, akkor talán nem kísérné az egészet ekkora felháborodás. A WS jelenlegi tagjai úgyanígy feljátszhatták volna, mert egyébként nincs sok közük a dalokhoz, ebben a produkcióban ők csupán bérzenészek. Mert itt valójában nem történik más, mint Blackmore és a többiek (Lord, Paice, Hughes, Bolin) szellemi termékének újrahasznosítás a. Természetesen Coverdale is szerző ezekben a dalokban, ő a szövegeket írta, de az eredeti zenéhez vélhetően nem sok köze volt. Ha olyan jónak tartja most is ezeket, adta volna ki egy önéletrajzi kötetben, a dalszövegeim című fejezetben. (Azzal persze nem lehetett volna turnézni.)
Szerzői jogi szempontból biztosan rendben van a dolog, de ha jön róla hír, érdekes lehet, hogy mi a véleményük az egészről a nótákat szerző többi, még élő DP muzsikusnak. Szerintem Ritchie magasról tesz rá, Paice a maga csendes módján legfeljebb sopánkodik, Hughes meg Doug csatasorba állításával máris nyomott egy fricskát Davidnek. Ha még az új szólólemezét is Aldrichcsal készítené, az lenne majd a legnagyobb tus!
Idézet
 
 
-2 #1 Kerek Perec 2015-06-07 08:25
A Black Album jobb volt szerintem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.