Shock!

Michael Schenker idén töltötte a hetvenet: befutott veterán, mindent látott zseni. E lemez készítése idején viszont ő volt a forrófejű fiatal és heroikus virtuóz, akit fél évtizeddel korábban, alig 18 éves korában Németországból hozott el az eredetileg space rockot játszó, de később fémes hard rockra váltó brit csapat. A UFO első időszaka ma már inkább csak lábjegyzet, ellenben a csapat második és legfontosabb érájának lezárása ez a koncertlemez, a Michael Schenker-évek esszenciája, legjava egy dupla vinyles kiadásban. Egyúttal pedig a UFO legjobb kiadványa is, de magának Schenkernek is a legfényesebb teljesítménye – pedig az ő szólómunkássága talán még erősebb is volt hosszú távon, mint az anyabandáé.

A UFO, bár 1974-től, Schenker belépése óta évente készített öt darab klasszikus lemezt (Phenomenon, Force It, No Heavy Petting és főként Lights Out, de az Obsession is), amelyeken szerepel minimum egy-két hatalmas sláger fejenként, de végig erősek. Mégis, a zenekar igazán a Strangers In The Nighttal lépett be azon korszakos zsenik közé, akiknek van örök hivatkozási alapnak számító albuma. Ez bizony a megkerülhetetlen UFO-lemez, igazi hard rock alapkő, és minden idők egyik legjobb koncertlemeze egyben. A zenekar tagjai közül a néhai alapító basszusgitáros, Pete Way is a kedvenc UFO-lemezeként tartotta számon, akárcsak a dobos Andy Parker, és ezzel nincsenek egyedül.

Az album időzítése Schenker kilépésétől függetlenül is ideális lett volna, és korszakhatár is egyben. Viszont annak okán is tökéletes ütemben érkezett, hogy összegyűlt már öt lemeznyi nagyon erős anyag, ezt pedig e veretes, klasszikus sorozat után koncertlemezzel volt illendő megünnepelni. Az pedig magától értetődő, hogy a Schenker-korszaknak csak egy ilyen színvonalú összegző lemezzel lehetett vége. A Phil Mogg/Schenker/Pete Way/Paul Raymond/Parker felállás itt volt a pályája csúcsán, de nemcsak az elérhető dalok miatt ez az esszenciális UFO-koncert. Ami igazán egyedülállóvá teszi, az az intenzitás és a forró összjáték, az az élő mágia, ami csak a legnagyobbak sajátja. Lüktető, fertőző hangulata tökéletesen elkapja az élményt a banda amerikai turnéjáról, amelyet több, kiválóan megszólaló felvétel anyagából válogattak össze. A szett gerincét két ohiói buli adja, Clevelandből és Youngstownból.

Amiről kevesebb szó esik, az pont a címválasztás. Mindig szerettem, amikor a bandák szimbolikussá teszik az ilyen címeket. Sikerült elkerülni az olyan, nem túl ötletes címadást, amikor megjelennek a live és a concert szavak, gyakran földrajzi nevekkel együtt. Ennél egy fokkal jobb, ha a cím szójáték lesz ismert számok címeiből. Ez a UFO-koncert meg úgy fogja meg a koncertezés lényegét, hogy nem kell kimondani a nyilvánvaló szavakat, és épp ezeket tartom a legkreatívabb elnevezéseknek. Koncertre este járunk, javarészt idegenek ezrei vesznek körbe, így az Idegenek az éjszakában amellett, hogy egy jó kis hard-boiled krimi címe is lehetne, ideális koncertalbumcím is egyben. A Strangers In The Night a brit listán megjelenése hetében a hetedik helyig mászott, ott tetőzött is, Amerikában pedig 42. lett, ami a 23. helyig jutott Lights Out kivételével túlszárnyalta a stúdióanyagaikat.

A dupla LP-n tizenhárom szám szerepel, de az újrakiadásokon jobbára tizenöt, és én is utóbbival ismertem meg ezt a legendás kiadványt. Épp ideális a hossza is (68-77 perc, kiadástól függően), de ugyanakkor benne van a banda jammelős temészete is, a rockos játékosság és a súlyos, fémes riffek, a hangsúlyos basszusozás (van ellenpont ebben a zenében bőven), balladák a megfelelő mennyiségben, ízléses billentyűs támogatás, ahol kell, röviden: ilyen az arányérzék. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy a UFO ezen korszaka jelentette a '70-es évek második felében a hard rock és a szárnyait bontogató heavy metal közötti tökéletes átmenetet. Az átlag hard rockon már túlmutattak, mivel keményebbek, riffcentrikusabbak voltak, de az akkor már létező metálcsapatok (Black Sabbath, Judas Priest) ezzel együtt is súlyosabban szólaltak meg, és egyiküknek sem volt védjegye a UFO-ra jellemző rockosság.

A banda fontosságát jól jelzi, hogy kikkel dolgoztak. A borítóját ugyanis a legendás Hipgnosis csoport tervezte a banda több korábbi albumához hasonlóan, egy sor elsőligás '70-es évekbeli bandához hasonlóan (lásd még Pink Floyd, Led Zeppelin, Genesis, Renaissance, Scorpions, T. Rex, ELO. és sokan mások), és itt is elrejtettek egy-két fricskát. Tüzetes tanulmányozás során feltűnnek különböző mértani idomok, amelyek nem egyértelműek. Évtizedekkel a nagy képmanipuláló programok előtt járunk, így elég nagy szó egy ilyen részletes kép megalkotása. Természetesen a Force It borítóját semmi nem veri (érdemes megfigyelni azt a fürdőszobát, ahogy egyik cső meg csap sem oda vezet, ahová az ember gondolná), de ez is jól sikerült. Hogy mást ne mondjak, elsőre megjegyezhető, jellegzetes képi világot kölcsönöz a lemeznek, tehát Storm Thorgersonék megint eltalálták, mit hogyan érdemes. Olyannyira egyből felismerhető a borító színvilága, hogy ugyanezeket a színeket használta Michael Schenker jóval később, a '70-es években írt, UFO-korszakos dalainak újredefiniálására idei retrospektív lemezén, a My Years With UFO-n is, természetesen nem véletlenül, és ugyanakkor mindenki számára nyilvánvaló, hogy miért. Szintén nagyszerű a Hipgnosis-képben, hogy Pete Way szerint a háromtagú művészcsoport szerepel rajta koncertlátogatóként ábrázolva. Akárhogy is, legendás a borító, és a szemcsés effektus is nagyon stílusos, összeforrt a lemezanyaggal, akárcsak a Chrysalis kiadó a UFO- és MSG-családdal. A klasszikusoknak meg kell adni a módját.

A három kislemezt is szülő Obsession turnéjának amerikai állomásain jól játszott az egész csapat, futott is a szekér, egyre magabiztosabbak voltak öt jól sikerült album után, ám Schenker ismétlődően kezelhetetlennek bizonyult. Ma már bizonyosan másképp állna hozzá bárki a pánikrohamaihoz, de négy és fél évtizeddel ezelőtt ez még nem volt ilyen egyértelmű, így az öntörvényű gitáros 1978. október 29-én pedig úgymond végleg kilépett abból a bandából, amely naggyá tette, és amelyet szintén ő maga tett naggyá. Pánikrohamairól azt mondta: „Ez meg állandóan alkoholproblémákba torkollott. De az igazi gondot a Lights Out sikere jelentette: olyan helyzetbe erőltetett, ahol nem éreztem jól magam. Úgyhogy elmenekültem." A banda persze kívülről nem így látta, és őket is meg lehet érteni. „Természetesen nagyon csalódottak voltunk. Nem könnyű egy albumnak hírverést csinálni gitáros nélkül. Egyre több embert kezdtünk érdekelni, és az album jól fogyott. De tűnt már el Michael a Lights Out turnéján is, semmi meglepő nem volt ebben" – mondta a kiválásról Pete Way az Obsession kapcsán.

Emiatt egy hónapig nem is volt szólógitárosuk, és beugróként Paul Chapman került be Schenker helyére a Lone Starból, aki aztán egy ideig maradt is a '80-as évek elejére. Raymond visszaemlékezése szerint „Michael vékonynak találta a gitárhangzását, úgy találta, rosszul vették fel, és utólagosan egyetértek vele – de a UFO a részek összegéről szólt, amelyektől a dolog működni kezd, a zenészek közötti összjátékról. Michaelnek a saját része volt a fontos. Az ő része kellett, hogy tökéletes legyen. Nem számított neki, ha esetleg Phil hamisan énekelt vagy én rossz hangot játszottam. De ha a saját részével nem volt elégedett, folyton ki akarta dobálni a felvételeket. A banda többi tagja nem értett egyett vele. Mi nagyon elégedettek voltunk a felvételekkel, csak újra akartuk keverni az egészet – ő meg erre kirohant a szobából, és évekig nem is jött vissza."

Ez az affér persze semmit nem volt le a dupla album zenei értékéből, a színpadon nem érezni, hogy ezek az emberek kevésbé értik meg egymást, mert a UFO olyan összhangot mutat a felvételen, hogy arra csak csettinteni lehet. Így adódott, hogy a jó gyorsan, 1979 januárjában megjelenő, mai szemmel ikonikus, akkor még csak rendkívül energikus koncertlemez idején Michael már más vizeken evezett. Nem egyszeri csoda amúgy az a két észak-amerikai buli, ahonnan ezt a lemezt összeválogatták, ugyanis Schenker úgy vélte, jobb felvételeket is lehetett volna találni az Obsession turnéról, és nem is volt hajlandó stúdiós rásegítéssel javítani a hanganyagon, pedig a banda erre próbálta rávenni, ha már elégedetlen volt a felvételekkel. Kérdezem én, milyenek lehetettek azok a potenciálisan jobb felvételek, ha ettől a briliáns, füstölgő puskacső módjára megdörrentő koncertlemeztől Schenkernek nem esett le az álla? A stúdiós trükköktől való tartózkodás újabb súrlódásokhoz és törésponthoz vezetett.

Minden szám klasszikus a szettből, de mindegyiket különlegesen jól is játsszák, az Out In The Streetben a csilingelő orgona teszi fel a koronát a teljesítményre, az Only You Can Rock Me-t a slágeres, ultrafogós refrén viszi el a hátán (ismét), a Mother Maryt a pattogós, lüktető tempó, de Mogg is hatalmasakat énekel a balladákban: a Love To Love már önmagában nagy vállalás, parádésan is sikerül, de a másik félballada is totális győztes anyag, címével ellentétben: az I'm A Losert a szenzációs orgonás jelenlét is eladja. Általánosságban mindenki kiválóan teljesít, a betonbiztos ritmusalapoktól, a rekedtes, bluesos énekesen és a szépen odatett billentyűs alapokig, de a csapat sztárja egyértelműen a szólógitáros. Michael hatalmas főriffjei, harmonikus felvezetései élményszámba mennek (Doctor Doctor, Too Hot to Handle, Mother Mary), de szólózásban ért igazán a csúcsra itt. Még az egyszerűcske Only You Can Rock Me szólója is tele van érzéssel, de a szintis betétek is élményszámba mennek a lehengerlő, metálos energia mellett a Lights Outban, ez a dal keletkezési évét nézve, '77-es mércével metálnak számít, amint a hamarosan kezdődő NWOBHM-mozgalom fényesen bizonyítani is fogja. A szóló ismét fényesen tündököl (az éjszakában), újabb mestermű, újabb skalp begyűjtve, mert a felénél járva közeledünk a csúcsponthoz.

Dicsértem ugyanis Schenkert eddig is lépten-nyomon az alapján, amit a lemez első felében csinál, amit viszont a Rock Bottomban leművel, arra nincsenek szavak. A legnagyobb jammelés címe is ennek a kétszeres hosszúságúra hizlalt, szikrázó teljesítménynek jár. Enélkül is örök kedvencem volt ez a tökéletesen húzó, ragadós, éles riff, mióta a Phenomenon lemezt először meghallgattam, de amit a rendkívül feszes felvezetés után a szólónál elővezetnek, arra nincsenek szavak. Michael gitárja sírva énekel, táncol a számban, szépen kibővíti az eredetiben is átlagnál hosszabb nótát: valahogy így kell jammelni egy sláger főtémáját tiszteletben tartva. Mellesleg sokat segít neki Raymond is, ritmusozik alatta gitárral, de szintialapot is ad alá, színesít szépen. Paul egyébként épp ezért került be a bandába: egy közös turnén Amerikában a Nazarethnek nyitó UFO vezéregyénisége, Way látta, hogy az ugyanazon a napon fellépő Savoy Brown billentyűse több hangszeren is játszik élőben. Ezért is ajánlotta fel neki egy átivott éjszaka után, hogy lépjen be a csapatba, mivel korábbi billentyűsük, a Force It albumhoz fontos részleteket hozzátevő Danny Peyronel nem tudott gitározni. Raymond pedig, bár akkor még nem tudta, egy életre jegyet váltott az UFO-ba, állandóan ki- és belépett, Pete ugyanis nagyon bízott benne. De konkrétan ez a 23-24 éves német gitáros srác élete teljesítményét nyújtotta ekkoriban, és akármihez nyúltak vele, sziporkázóan sikerült. Nagy kár, hogy a lemez megjelenése idején már nem is volt a banda tagja, ami a történteket ismerve érthető éppen.

A lemez nagyon élő karaktere többször is előjön, a Lights Out alatt például a londoni áramkimaradásokról szóló legendás sort Phil Mogg úgy énekli, hogy „Lights out / Lights out in Chicago" – az amerikai közönség meg nagyon vevő is a kikacsintásra, a tömeg morajlása a legjobb mértékegység, hogy mennyire, mivel nem számítanak rá. Egyébként ezt a részt, a közönségzajt tényleg Chicagóból vágták alá, de csak a földrajzilag stimmelő részt, a buli többi része a már említett két helyszínről származik. Fel sem tűnik egy ilyen cserebere, mivel minden szervesen illeszkedik a műsorba, és illett is egy ilyen élőben berúgott ziccert a lemezre is megörökíteni. A zenekar dallamos oldaláról ma már kevesebbet beszélnek, pedig Raymond a billentyűknél fontos réteget tesz hozzá, az olyan félballadák pedig, mint az I'm A Loser, maximálisan kielégítik ezt az oldalt is, de UFO-lírából a Love To Love a kedvencem, és élőben is fényesen bebizonyosodik, hogy miért. Mondani sem kell, hogy itt is hallatszik a közönség, vadulnak ezért is, de Schenker szólója is újra szenzációs, már ki tudja, hányadik alkalommal. Az az érzésem a közönség reakcióját elhallgatva: ahogy nő a feszültség minden számban, úgy nő az odaadás is. Gyakori benyomásom az is, hogy Thin Lizzy-módra (Live & Dangerous) még egy dobszólóért is az előadóval együtt lélegezve lihegne a közönség, annyira elkapják a hangulatot.

A banda pedig bele is ad mindent, zseniális szólógitáros ide vagy oda, ez még mindig csapatmunka. Megidéznek minden lemezt, ahogy kell, a Phenomenont a két legnagyobb szám, a Force Itet mindjárt öt, a No Heavy Pettinget szintén kettő képviseli, de egyes bulikon On With The Action is volt, csak a lemezre nem jutott belőle. A legjobb UFO-stúdióanyag Lights Outot három, az aktuális Obsessiont viszont meglepően csak egy szám idézi (plusz a két bónusz szám is innen) – látható, hogy igyekeznek kiegyensúlyozni a szettet, maximum a Try Me-t tudnám követelni a Lights Outról, mint kötelezőt, de akkor meg a balladák aránya nőne, az meg talán nem lenne ideális. Szóval a szett szintjén is közel tökéletes döntések születtek. Ez még úgy is igaz, hogy a Mother Mary és a This Kid's valójában stúdiós felvételek alákevert közönségzajjal. Valószínűleg ezeket Schenker sosem írta volna alá ebben a formában, de erről már nem kérdezték meg. Egyébként a banda (és később a Michael Schenker Group) producere, Ron Nevison is a többséghez hasonlókat mondott a lemezről, miután több lemezen is együtt dolgozott az UFÓ-val: „Mindeki egyetért abban, hogy a Strangers In The Night minden idők egyik legjobb élő albuma. Akármilyen hozzáfűznivalója van Michael Schenkernek, teszek rá."

A Schenker nélküli évek elég felemásnak bizonyultak, Paul Chapmannel készült még egy kellemes (No Place To Run) meg egy nagyon jó lemez (The Wild, The Willing And The Innocent), utóbbi méltó az UFO '70-es évekbeli korszakához is. Schenker '78 végén visszament bátyja bandájába, amely éppen a Lovedrive-on dolgozott, szerepelt is öt dalban ott, turnéra is indult a Scorpionsszal, a kedvéért még a frissen hozott Matthias Jabsot is kirúgták. De miután Michael ismét otthagyta őket, ezúttal végérvényesen, mivel nem akarta mások szerzeményeit játszani karrierszerűen, mégis visszavették az elődjét, Jabs pedig azóta is alapember a Scorpionsban. Szóval tudott ő kavarni fénykorában rendesen. Még Aerosmith-meghallgatáson is szerepelt közvetlenül Joe Perry átmeneti kilépése után, de Martin Huxley (Aerosmith-krónikás) szerint Gary Lyons producer egy ízetlen náci vicce után, jogosan, kiviharzott a teremből. De Ozzynál is elsőként merült fel a neve Randy Rhoads sajnálatos balesete és halála után, főleg, mivel maga Randy is imádta a játékát. Ám, mint ezekből is látható, mások bandái nem Michael Schenkernek valók, így hősünk szólózenekart alapított, ahol ő a főnök, és mindent ő mond meg. Készített is egy sor klasszikust saját csapatával is (az első kettő és a koncert Budokanban saját jogon is ebbe a rovatba kívánkozik, mint ahogy a McAuley-Schenker-lemezek is). Ezzel a szólócsapattal a kiegyensúlyozottságot is megtalálta úgy-ahogy, már amennyire nála lehet ilyenről beszélni.

Ami a UFO-t illeti, tizenöt évet kellett várni, hogy az öntörvényű német visszatérjen, és olyan lemezt csináljon vele a csapat, amelyet az ősrajongók vártak: ez volt az 1995-ös Walk On Water. Ám ez az összeborulás sem bizonyult tartósnak, meg a megváltozott klímában a lemez sem robbant nagyot (azért a dalok is csak simán jók voltak, de nem elsöprőek), ezért később mindenki visszatért a kaptafához a '90-es évek közepén. Paul Raymond játszott az MSG-ben is, és többször visszatért Pete Way hívására a UFO-ba, együtt játszottak utóbbi Waysted nevű szólóprojektjében is, de ilyen csillagállás, mint itt, később senkinek nem jött össze külön-külön, és mint láthattuk '95-ben, együtt sem. A UFO aranykora egybeesik a Schenker fémjelezte időkkel, ami sem véletlen. A zenekar néhány évvel ezelőtt elbúcsúzott a közönségtől, Michael azonban ma is lemezeket készít és járja a világot, mert van iránta érdeklődés. Szólóban meg az a legnagyobb dicséret, hogy még a veterán rockcsapatok új dolgai iránt nem vagy csak kevésbé érdeklődőknek – például nekem – még a hetedik iksz környékén is nagyon élvezetes dolgokat tud mondani, bandájának és zenéjének létjogosultsága vitán felüli ma is. E szólóbanda idén pont ezt a fantasztikus UFO-korszakot turnéztatja, bizonyítva az UFO évek jelentőségét és meghatározó szerepét Schenker karrierjében.

A '70-es évek végén három örökérvényű koncertlemez jelent meg a kemény zenék világában (sok nagyon jó mellett): a Thin Lizzy-féle Live & Dangerous és a Judas Priest első korszakát hasonló módon lezáró Unleashed In The East mellett ezt tartom a kor legjobb koncertkiadványának, ugyanakkor ezek az anyagok versenyben vannak a minden idők legjobb keményzenei koncertlemeze címért is. Az akkoriban tizenéves korosztály is egyöntetűen figyelt fel a bandára, jelentős zenészek vannak az UFO fanok között. Hogy csak a legnyilvánvalóbbakat mondjam: ez Slash egyik kedvenc albuma, de az Iron Maiden koncertfelvezetője is időtlen idők óta a Doctor Doctor, hiszen Steve Harris tanult is egyet s mást a klasszikus UFO-tól. Nem véletlenül: a UFO a '70-es évek második felének egyik legjobb bandája volt, amit ez a koncertfelvétel is fényesen bizonyít, és hatásuk a '80-as évek hard rock- és metálzenéjére megkérdőjelezhetetlen és felbecsülhetetlen. Ha hagytak ránk egy ilyen lemezt (meg az öt elődjét), számít-e még egyáltalán, hogy utána felbomlott a zenekar?