Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

V/A: Ronnie James Dio - This Is Your Life

diotribute_cNégy éve már, hogy itthagyott minket az egyik legnagyobb metal hang gazdája, és végre megérkezett a grandiózus tribute lemez is, amit Wendy Dio gyakorlatilag Ronnie James Dio halála óta tervezget. Az efféle gyűjtemények persze utoljára valamikor úgy húsz évvel ezelőtt számítottak igazán érdekesnek, de ha jó neveket gyűjtenek össze a készítők, azért még ma is követ lehet hajítani az állóvízbe egy hasonló vállalkozással. Így történt ez legutóbb, a Deep Purple Machine Head lemeze előtt tisztelgő anyaggal is, és nincs másképp most sem.

Jelen válogatás készítői megpróbáltak valamennyire arányosan szemezgetni Dio négy évtizedet átfogó, hihetetlen életművéből: ennek megfelelően az alapváltozaton öt Rainbow átértelmezés és öt szólókorszakos feldolgozás szerepel, illetve három Black Sabbath, de a Metallica grandiózus elegye időben és nótamennyiségben is a '70-es évek egyik legjobb hard rock csapata felé billenti a mérleget a másik kettő rovására. Nyilván senkit sem lep meg, hogy a DIO érából kizárólag az első két szólóalbum, a Holy Diver és a The Last In Line nótái szerepelnek itt, hiszen ezek a közmegegyezéses klasszikusok. A Sabbathot ezekhez képest mondjuk kissé alulreprezentáltnak érzem, de végülis az ilyen-olyan bónuszok révén Ronnie ezen korszakait is plusz két dal képviseli. Jó hír az is, hogy a sima kiadás tizenhárom feldolgozásából tíz direkt ide készült, vagyis az anyag túlnyomórészt exkluzívnak is tekinthető.

megjelenés:
2014
kiadó:
Rhino / Warner
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

Az Anthrax Neon Knightsa pont olyan, amilyennek lennie kell (Scott Ianék amúgy a Heaven And Hellt szokták játszani koncerteken, szóval inkább számítottam volna tőlük arra, de ez végülis mindegy). Kissé izgalommentes, de erőteljesen megdörrenő, hagyománytisztelő változatban nyomják a '80-as lemez nyitószámát egy kiváló Joey Belladonnával a mikrofonnál, aki abszolút Ronnie emlékéhez méltó módon teljesít. Rob Caggianónak viszont (mert itt még ő hallható) kár volt átbuzerálnia a szólót, mert az ő verziója lényegesen gyengébb az eredetinél. Nem tartom automatikusan szentségtörésnek belevariálni egy ilyen alapműbe, akármennyire is tökéletes volt, amit Tony Iommi eredetileg megálmodott, de ez így, ebben a formában akkor sem az igazi. Jack Black és a Tenacious D, illetve Ronnie kapcsolatát aligha kell külön boncolgatni, kicsit tartottam is tőle, hogy elbaromkodják a The Last In Line-t, de nem így történt, a lemez egyik komoly meglepetése, hogy teljesen jól nyomják. Black abszolút vállalhatóan odatette magát énekileg, és még a fuvolás szóló is ül. (Nem, nem viccelek.) Az Adrenaline Mob The Mob Rules-át már ismerjük, sok érdekesség ebben sincs, de jól játsszák, és Caggianóval ellentétben Mike Orlando legalább a szólóban sem akart mindenáron túlterjeszkedni az eredeti kereteken.

Papíron mindenképpen a Rainbow In The Dark átdolgozása tűnt a kollekció egyik legizgalmasabb darabjának Corey Taylorral, Russ „Satchel" Parrishsel és Roy Mayorgával. Nálam már akkor megnyerték az ügyet, amikor gitáron szólalt meg a védjegyszerű vezérdallam, ezt a témát ugyanis billentyűkön bajosan lehetett volna úgy átültetni 2014-esbe, hogy ne hasson kissé túl archaikusan, urambocsá' mulatságosan. Kár, hogy a szólót Russ sem kezelte kellő alázattal, és kicsit túltekeri, Corey viszont minden túlzás nélkül elementáris: áradó, bivalyerejű hangja és szenvedélyes előadásmódja tökéletesen érvényesül a DIO egyik emblematikus slágerében. Az utóbbi években az én ízlésemnek is túl sok tőle a duma, a hülye nyilatkozat, és a legutóbbi kettős Stone Sour lemez sem tetszett, de aki szerint ez az arc nem tud énekelni, az egyszerűen süket. Énekfronton Lzzy Hale is megalázóan jól teljesít a Straight Through The Heartban, rockvonalon tényleg nagyon rég bukkant már fel olyan csaj, akinek ilyen hangorkán tör elő a torkából. Kár, hogy a Halestorm saját dalai már messze nincsenek a hang szintjén, bár a feldolgozást ettől még persze korrekt módon tolják. Joe Hottinger nyilván nem Vivian Campbell, de legalább igyekezett odatenni magát, Lzzy viszont zseniális, ezt hülye lennék kétségbe vonni. Neki köszönhetően igazi csúcspont ez a darab.

A Starstrucknak igazi tatafrakció feszül neki: a Motörhead szolgáltatja a hangszeres alapokat, míg a mikrofont Biff Byford ragadta magához, de a refrénben azért persze a jó öreg Lemmy is tisztán hallható. A dal alapmű, Phil Campbell a szólót is képes volt minden görcs nélkül a saját képére formálni, a két öreg meg annyira aranyos, hogy egyszerűen nem lehet elégedett mosoly nélkül hallgatni ezt a feldolgozást. Emellett ráadásul még baromi jól is szól... A Scorpions természetesen balladát választott magának a The Temple Of The Kinggel, ami a kezeik között, Klaus Meine összekeverhetetlen hangjával és akcentusával nem meglepő módon pont olyan lett, mint egy Scorpions líra. Ha nem ismerném az eredetit, simán elhinném, hogy valami fiókból leporolt saját darabot hallok a készülő, '80-as évek-beli kiadatlan ritkaságokból válogató, újrafelvevős albumról. És hát ugye az sem hátrány, hogy Matthias Jabs személyében itt is akad egy kiváló szólógitáros... Csak jókat tudok mondani erről is.

Doro Egypt (The Chains Are On)-ját már ismerhetjük a 2000-es Holy Dio tribute-ról, és a német metal királynője akár kínosan is hathatna itt, de az az igazság, hogy ezt a feldolgozást már annak idején is nagyon szerettem, és most is ugyanúgy tetszik, mint majdnem tizenöt évvel ezelőtt. Énektudás és adottságok szempontjából Pesch nagyasszony nyilván Lzzy Hale cipőjét sem köthetné be, de jellegzetesen fátyolos orgánuma tökéletesen passzol a dal sejtelmes, megbabonázó hangulatához – olyannyira, hogy még Joe Taylor kockagurító gitárszólója és a buta dobgép sem tud zavarni. A Killswitch Engage Holy Divere is hosszú évek óta ismert, perfekt darab: valami ilyesmi egy normális feldolgozás, maximális mértékben hű az eredetihez, de közben száz százalékig benne van a zenekar stílusa is. Nem véletlenül imádta maga Dio is ezt a változatot...

0206diotribute

Glenn Hughes pikánsan hat a Catch The Rainbow-ban, elvégre a dal épp azután született, hogy Ritchie Blackmore jelentős mértékben pont miatta hagyta ott a Deep Purple-t. Nem akarom ezzel megideologizálni, hogy a rockzene egyik legnagyobb hangjának nem igazán sikerült elkapnia a hangulatot itt, de ettől még többszöri hallgatásra is ugyanez a benyomásom támadt – imádom a számot, imádom Hughest, ám ettől még furcsán természetellenesen hozza magát itt. Lehet, hogy valamelyik tempósabb, lendületesebb nótában jobban kiereszthette volna a hangját... Gitáron amúgy egy ex-DIO gitárost, Craig Goldyt hallhatunk mellette, méghozzá a maga szokásos, kissé szögletes, de azért szerethető stílusában. A gitárosválogatási koncepció a következő két dalban is kitart: az I-ban Rowan Robertson penget, a Man On The Silver Mountainben pedig Doug Aldrich. A Black Sabbath méltatlanul alulértékelt Dehumanizer lemezének egyik legjobb dala korrekt utánjátszás zéró érdekességgel, bár Oni Logan nagyon odateszi magát. Rowan ugyanúgy nem Iommi, ahogy Goldy sem Blackmore, de azért így is elég becsületesen megoldja a feladatot. A Man On The Silver Mountainben viszont épp a most is fantasztikus Doug a fő erősség, Rob Halford ugyanis ugyanúgy nem tudta elkapni a nótát, ahogy Hughes sem a Catch The Rainbow-t. Nem vártam a Metal Godtól, hogy lassan 63 évesen szétsikoltozza magát, de sem átütő erő, sem igazi élet nincs az előadásmódjában, pedig a vége felé pár sorban, a háttérben azért rendesebben is bedobja magát. Olyan benyomást kelt, mintha minél gyorsabban túl akart volna lenni rajta...

A Metallica négy Rainbow darabot (A Light In The Black, Tarot Woman, Stargazer, Kill The King) fűzött össze a Ronnie Rising Medleyben. Nyilvánvalóan ez a válogatás legnagyobb érdeklődésre számot tartó felvétele, és egyben rendesen lehetett tőle fázni is, pláne azok után, hogy az említett Purple tribute-on már hallottuk őket Blackmore-ral próbálkozni... Nos, jó hír, hogy a most összegereblyézett 9 perces monstrum felfogásában és színvonalában is inkább a '98-as Mercyful Fate Medleyhez hasonlít, nem pedig a When A Blind Man Crieshoz: hallhatóan élvezték összerakni és előadni is, és nem akartak többet markolni, mint amennyi telik tőlük. Magyarán szólva épp attól olyannyira működőképes a dolog, hogy James nem akart Ronnie lenni, Lars nem akart Cozy lenni, és Kirk sem akart Ritchie lenni. Kényelmesen átigazították a számokat a saját stílusukhoz, ha úgy tetszik, komfortzónán belül maradtak, és így bizony nem is tudtak hibázni ezzel az alapanyaggal. Ahogy például a Stargazert átúsztatják a Kill The Kingbe, azt tanítani lehetne, az ember szinte felpattan tőle a székből. Nyilván sokan erre is csak annyit mondanak majd, hogy Lars nem tud dobolni, és oszoljanak fel, de ettől még bizony telitalálat a dolog. Nekem a hangzás is bejön.

A normál változatot egy eredeti Ronnie darab zárja a kevéssé ismert, zongorás This Is Your Life képében, amely annak idején az alaposan megköpködött, 1996-os Angry Machines lemezen szerepelt. Nem állítom, hogy ez volt Dio karrierjének legjobb lírája, de az a bizonyos hang elvarázsolja az embert, ehhez nem férhet kétség. A különböző bónuszok közül Jamey Jasta Buried Alive-ja friss darab, és szintén a Dehumanizerről származik. Jó dalválasztás egy szerényebb, ám érzelemgazdag torokkal, nekem tetszik, bár ebben sincs semmi igazi érdekesség vagy pláne plusz. Annak viszont örülök, hogy a világ lassan kezd ráébredni: a '92-es Sabbath abszolút méltó volt a '80-'81-es örökséghez... A Stryper Heaven And Hellje már ismert a The Covering lemezről, a kulcskérdés itt nyilván Michael Sweet volt, aki viszont példás önmérsékletet tanúsított, és nem sikoltozta szét a nótát, így ez is egy jól sikerült verzió. A Dio Disciples Stand Up And Shoutját még nem volt szerencsém hallani, de annyira rossz nyilván ez sem lehet.

Mint a fentiekből is leszűrhető, az átdolgozások egy része inkább csak párszor hallgatós érdekesség, mintsem kötelező lecke, de azért akadnak különlegesebb feldolgozások is ezen a gyűjteményen, gyászosnak vagy az eredetihez méltatlannak pedig egyiket sem nevezném. Az all-star borító szintén ott van a szeren, szóval igényes megemlékezésről beszélünk, különösen annak fényében, hogy jótékonysági kiadványról van szó, amelynek bevételei a Ronnie-ról elnevezett rákellenes alapítványhoz vándorolnak majd. Érdemes meghallgatni.

 

Hozzászólások 

 
+4 #11 Nűnű 2014-04-06 11:57
Számomra a Tony Martinos lemezek, főleg a Headless Cross és a Tyr voltak a legjobb Sabbath lemezek.
Sajnos Iommi bácsi állapota miatt az életben nem halljuk ezeket a klasszikus felállásban, és valamiért Tony Martin sem erőlteti, nem fut "hakni"-turnékat azokkal a dalokkal
Idézet
 
 
+4 #10 Igor Igorovics 2014-04-05 20:08
Kamikaze: Én is úgy érzem, hogy a martinos lemezek eléggé le vannak értékelve, nemcsak dio-s, hanem az ozzy-s lemezekhez képest is. Pedig mekkora album volt a Headless Cross vagy a Cross Purposes is! A Tyr-ről nem is beszélve! Szerintem a Headless Cross simán ott van minden idők 10 legjobb dallamos metal albuma között! De a Tyr vagy a Cross Purposes is ott van a 90-es évek legjobb heavy metal lemezei között! Egyszerűen nem értem, hogy mi az emeberek baja ezekkel a lemezekkel. Számtalanszor beszéltem Sabbath rajongókkal és mindenki csak Ozzy-t meg Dio-t hajlandó elismerni. Értem én, hogy Dio meg Ozzy nagyobb nevek, mint Martin meg a 90-es évek sem kedveztek a Sabbath dallamos heavy metaljának, de azért a Headless Cross még elég sikeres volt tudomásom szerint. Meghát ezek is Sabbath lemezek, akár tetszik, akár nem.
Idézet
 
 
-8 #9 Palinkas Vince 2014-04-05 16:35
Ne már, rettenetes az a fuvola a Last in Line-ban :)
Idézet
 
 
+2 #8 pumpika666 2014-04-05 13:57
+bízom benne, hogy valamikor lesz egy kis ideje(és egészsége) tony-nak, hogy reunion-ozzon kicsit a martin-korszakkal, ami persze magában foglalja a dio-s cuccokat is
ha meg martin nem akarna, akkor a helyében felhívnék egy bizonyos jorn lande-t, aki sztem maga alá vizelne örömében egy ilyen kéréstől :)
Idézet
 
 
+4 #7 pumpika666 2014-04-05 13:55
a dehumanizer ma is imádnivaló lemez, brutális, ma is aktuális hangzás(a 13-at megeszi reggelire!!!), kiváló dalok és dio hangja
nem véletlen, hogy a strange highways is ezt az irányvonalat viszi tovább, miután kirúgták a sabbath-ból dio-t
Idézet
 
 
+4 #6 grand magus 2014-04-05 10:18
Én a Dehumanizer rajongok bázisát, erősítem.Nálam csont nélkül ott van a Paranoid-Heaven and Hell mellett.
Valamikor foglalkoztam{sa ját szórakoztatásom ra} listák készítésével.Az én mindenkori top 10-be ez a három Black Sabbath lemez szerepelt.Persze azóta listákat sem készítek{top 5000-nél járnék} és egyszerűen imádom az összes Sabbath-lemezt, vagy ahhoz kötődő dolgokat.Így ezt a nagyszerű kiadványt is.Megveszem pénzért.
Idézet
 
 
+2 #5 kamikaze 2014-04-05 09:39
Idézet - zombee:
Mai napig nem értem, a Dehumanizer miért alulértékelt lemez. Még az internet is csak kósza 33 kbites gondolat volt, amikor sok más lemezzel együtt hozzájutottam a Dehumanizerhez. Később olvastam csak meglepetten. Mindig is egy bivalyerős anyagnak tartottam, hibátlan megújulás és nyitás a 90-es évek felé. Az évtized egyik legjobb lemeze szerintem.


Az idő megszépíti az emlékeket. Annak idején a The Eternal Idol, Headless Cross, Tyr hármas után általános vélemény volt (a totál elfogult rajongókon kívül), hogy baromi nagy csalódás a lemez. Ez tény. Az, hogy utólag némileg változhatott a BS életműben elfoglalt helye, lehetséges. De, hogy jelentős visszalépés volt a Martinos albumokhoz képest, az tuti. (Mindezt annak tudatában írom persze, hogy nagyon szubjektív ez az egész. A Tyr album pl. sokkal jobb volt.) Az újabb RJD-os munka után Iommi is érezte, hogy valami csak nem stimmel és folyamatosan változtatni próbált, előbb vissza Martin, majd ismét Dio (a Heaven and Hell-el), a korábban megszilárdulni látszó felállás átjáróházzá, kapkodássá és kissé nevetség tárgyává is vált. (Ekkoriban terjedt el róla az a mondás ‒ ami tartalmilag persze erős túlzás ‒, hogy gyakrabban változtatja a zenekar felállását, mint más az alsóneműjét.) Talán ő maga sem tudta, hogy mit akar. Az évekig tartó hercehurca után csak az Ozzys összeborulás hozott megnyugvást.

Ez a Ronnie James Dio emlékalbum viszont jó, de elsősorban a fantasztikus nóták miatt. Az egyes dalok értékelésével is nagyrészt egyetértek. Ugyancsak meglepett, hogy két nagy név (Halford és Hughes) mennyire nem érzett rá a nóták lényegére. Utóbbi inkább Stevie Wondert hozza, mint a mestert. Szólni kellett volna neki, hogy ez nem az az album. :) De még ezekkel együtt is megér egy erős nyolcast a lemez. Annyira jók a dalok, hogy azokat nehéz is lett volna überelni. Tetszik, de azért maradok az eredeti változatoknál. Jó, hogy voltál nekünk Dio, köszi!!!
Idézet
 
 
+5 #4 janomano 2014-04-05 00:56
Idézet - zombee:
Mai napig nem értem, a Dehumanizer miért alulértékelt lemez. Még az internet is csak kósza 33 kbites gondolat volt, amikor sok más lemezzel együtt hozzájutottam a Dehumanizerhez. Később olvastam csak meglepetten. Mindig is egy bivalyerős anyagnak tartottam, hibátlan megújulás és nyitás a 90-es évek felé. Az évtized egyik legjobb lemeze szerintem.


Nem alulértékelt az, nagyon nem, amikor anno a tudomásomra jutott, hogy megint a Dioval lesz Sabbath lemez, nem hazudok, de vágtam a centit, pedig akkoriban volt azért "metalrevolusön", Pantera, Faith no More stb. A kissé fáradt, bár nem rossz, Tyr lemez után, ez maga volt az újjászületés :) Kurva jo nóták, eltalált szövegek, baromi feszes játék, atom, - bár kissé talán száraz -hangzás, számomra semmivel sem rosszabb mint a klasszikusok. Érdemes elolvasni az Iommi, Iron Man cimü könyvében az erre vonatkozó fejezetet :) Long Live Dio :)
Idézet
 
 
+5 #3 Venomádi 2014-04-04 18:54
Miért kell minden mondatban legalább egyszer megjegyezni, hogy xy nem egy Blackmore, se nem Dio? Nem ez volt a cél itt, és ezt te is jól tudod. Sőt rengeteg kritikában ezt olvasom, igazából minek kell ezt kiemelni többször is?
Idézet
 
 
+7 #2 zombee 2014-04-04 16:01
Mai napig nem értem, a Dehumanizer miért alulértékelt lemez. Még az internet is csak kósza 33 kbites gondolat volt, amikor sok más lemezzel együtt hozzájutottam a Dehumanizerhez. Később olvastam csak meglepetten. Mindig is egy bivalyerős anyagnak tartottam, hibátlan megújulás és nyitás a 90-es évek felé. Az évtized egyik legjobb lemeze szerintem.
Idézet
 
 
+6 #1 Khold 2014-04-04 14:57
Bizony-bizony, a Metallica, Doro, a Slipknotos gyerek nagyot ütnek \m/
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.