Shock!

november 11.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tom Keifer: Rise

tomkeifer_cNagyon motoszkált bennem a kisördög, hogy a Long Cold Winter után kéne egy visszatekintés az éppen huszonöt éve megjelent és a zenekar tulajdonképpeni hattyúdalát jelentő Still Climbingról is, de mivel az új Tom Keifer is most aktuális, ugyanazon gondolatok ebbe a cikkbe is beemelhetők. Nemcsak azért, mert némi zenei párhuzam is felfedezhető, hanem mert a szitu is hasonló: a Cinderella név már rég nem akkora, mint a '80-as, '90-es évek fordulóján, és bár a nosztalgiahullám felkapta őket is, mára újra szétesett a banda. Nem ugyanazon okokból, mint régen, de anno a Still Climbing is éppen csak el tudott még készülni. Valószínűleg azért, mert – bár már a munka közben nyilvánvaló lehetett, hogy el fog sikkadni a lemez – így a nagykiadó eleget tudott tenni szerződéses kötelezettségeinek, a zenekar pedig legalább „rendes" körülmények között dolgozhatott. Még mindig jobb, hogy így alakult, hiszen legalább nem a szép emlékű Music For Nations sokkal szűkebb költségvetésével kellett tervezni egy-két évvel később, és méltóképp tudták lezárni a Cinderella lemezes korszakát. És valóban, talán a legérettebb, de mindenképpen legkeményebb anyaguk készült el 1994-ben, amely sikerrel egyensúlyozott a régi stílus és a moden ízek között – számomra mindenképpen a legjobbjuk is, mert ezzel ismertem meg őket. Persze egy összvissz négylemezes, minden ízében tízpontos életműnél eleve hülyeség a rangsorolás.

megjelenés:
2019
kiadó:
Cleopatra
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Lehet persze okoskodni meg elmélkedni azon, hogy bár a Cinderella a 2000-es években sokáig tolta a besztof-turnékat, miért kellett 2013-ig várni arra, hogy az ott is fő dalszerző Keifer kreatív energiái beinduljanak, és ha már így esett, tulajdonképpen miért nem a régi nevet használta. Nos, néhány interjúból nekem az jön le: Tom elég sokáig reménykedett abban, hogy a többieket is tudja majd mozgósítani, viszont ha már ez nem jött össze, akkor legalább szólóban próbált annyira cinderellás zenét összehozni, amennyire csak lehet. Így tehát mesterünk már a hat évvel ezelőtti The Way Life Goes-zal sem nagyon árult zsákbamacskát, utána pedig – ahogy a setlisteket, elérhető koncertfelvételeket nézegettem – a Keifer Band-bulikon is jó ízléssel válogatott anyazenekarának és szólócuccának legjobb dalaiból. Hogy mást ne mondjak: egy-két éve többször előfordult, hogy épp a Still Climbing címadója volt a nyitónóta, ami azért nem kicsit lepett meg. Talán maga Tom is úgy érezte, igazságtalanul mellőzött az a korszak, de az is lehet, hogy az akkor még csak készülő Rise-on akart keményebb irányba elindulni.

Mi tagadás, a kellemesen hömpölygő, korábban már megismert Touching The Divine nyitása után egyből egy Night Songs-súlyú húzós málha következik (emlékszünk: a debütlemez címadója volt talán a legmetálabb Cinderella-dal régen!), amelyet követően csakis széles vigyorral tudja hallgatni a lemezt az egyszeri Kiefer-szimpatizáns, pláne, hogy hőskort idézően már a harmadik szám lírai húrokat penget. Mint a bevatottak nagyon jól tudják, barátunk ezen a téren nem pusztán erős, de kimondottan zseniális. Ennek megfelelően a Waiting On The Demons egy elcsépeltségében is nagyszerű tétel – ha valaki valaha igazán érezte a hajbanda-sztárok közül a saját country-blues gyökereit, hát Keifer volt az. Ezt a lírázást pedig simán képes újabb súlyossággal váltani, és hogy, hogy nem, a Hype éppen a Still Climbing-érát idézi, talán épp emiatt vált az egyik kedvencemmé. Pedig lírában később is jönnek nagy pillanatok: a címadó tétel egészen hidegrázós tud lenni bizonyos hangulatokban. És persze ott van még a monumentálisabb hangvétellel próbálkozó Taste For The Pain, meg a levezetésül szolgáló, egyszálgitáros You Believe In Me is. Remélem, egyszer majd teljesen akusztikus dolgokkal vagy akár tiszta countryval is előrukkol Tom, mert tényleg nagyon jól áll neki ez a vonal, és hatvan körül-fölött, főleg tíz-tizenöt év múlva még jobban is passzolhat hozzá akár, mint a hard rock. Az legalábbis is biztos, hogy az amerikai rockzenének általa művelt válfaja baromi jól ötvözhető az amerikai folklórral, és mivel Keifer már a Cinderella korai időszakában is ilyesmire törekedett, elmondható, hogy mai zenéje teljesen logikusan következik a múltból.

Pár dolog akad azért, ami nem tetszik, de ezek inkább technikai jellegűek, hiszen a zenével, a zenészekkel, Tom hangjával, illetve ahogy fentebb taglaltuk is, magukkal a dalokkal alapvetően semmi gond nincsen. A lemez összhangzása korrekt, de sajnálatosnak tartom, hogy a – többek között Mrs. Keifernek is köszönhető – női vokált sikerült annyira alulkeverni, hogy csak elmélyült, odafigyelős, prémium füllhallgatós hallgatás során, ezen sorok írásakor sikerült észrevenni, hogy egyáltalán van. Lehetne előrébb a billentyű is, és vehették volna erőteljesebbre is, mert amikor viszont hallani, akkor sem gurgulázik úgy a Hammond, ahogy kellene. Két éve szegény Slowmesht ugyanezen okból feddtem meg kissé, pedig ott csak egy dalban színesítették a soundot, itt pedig full timer a billentyűs. Ezekkel az apróságokkal persze ki lehet békülni, főleg akkor, ha idővel kapunk majd egy official koncertanyagot is, arra ugyanis zéró esélyt látok, hogy Európában is megint felbukkanjon a Tom Keifer Band (vagy ha mégis, maximum a Sweden Rockon).

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.