Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Defiants: Zokusho

thedefiants_cSzámos megközelítésből lehet vizsgálni és kategóriába szorítani egy lemezt, például olyanból is, hogy mi az, ami a harmincas-negyvenes korosztálynak szól, avagy mi az, amit 40-50 éves konzervtinédzserek vagy kedvetlen családapák játszanak. Muszáj ilyen meghatározással előhozakodni, mert a mai rockzenében nagyon kevés már a hitelesen lendületes, frissnek hangzó szerzemény, és ha már időt fordítunk kedvtelésből valamire, az ne legyen hiába. Amikor a The Defiants első lemeze elém került, pontosabban Paul Laine neve ismét felbukkant pár évvel ezelőtt, személyes elvárást támasztottam iránta, mivel a Cockroach meg a többi, a kanadai énekessel készült Danger Danger-album rendszeresen előkerült a gyűjteményemből, miközben a valószínűleg kedves, jóravaló Ted Poley hangja nem fogott meg, nem is érdeklődtem újkori tevékenysége iránt. Itt viszont Bruno Ravel és Steve West szereplésével a D2 kedvelt felállása kellő átfedést biztosít, Rob Marcello – az egykoron a Europe-ot is erősítő Kee öccse – pedig nagyjából képes azt a hangulatot kihozni a gitárból, amelyet Andy Timmons is előadott a '90-es évek közepén.

megjelenés:
2019
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Az első The Defiants, bár jól indult, nem tudott annyira meggyőzni, hogy áldoznom kelljen rájuk az időmből, pár dalon kívül megmaradt az erős közepes szinten. Ugyanakkor volt annyira érdekes, hogy a cikk elején is említett kedvetlenség, amely sugárzik a mai rockzene jelentős részéből, ne nyomja rá bélyegét a zenére, és a kiadott előzetesek után szívesen indítottam el a Zokusho című albumot. A cím magyar jelentésére én is kíváncsi vagyok, kutatásaim alapján jelenthet „következő"-t is, folytatást, vagy éppen mocskos játékot szlengben, de ne is menjünk bele túlságosan. A hallgató szempontjából úgyis az a fontos, hogy megvan-e az a bizonyos hangulat, vagy sem.

A Love Is The Killer nagyjából úgy felel, hogy igen. Óóó-zós kórus és díszítő billentyűs betétekkel operál a csapat nyitásként, vastag gitárral aládöngölve a verzéknek, amely eddig bármelyik mai lemez receptje lehetne, csak itt Marcello megspékeli egy virgázós-villantós szólóval, ami miatt ki tud emelkedni a nagy masszából a tétel. A következő, sablonos című Standin' On The Edge javít a középszerűségen, klasszikus hard rock bulizene, amely egy másfajta produceri felfogásban a '80-as években garantált sikerre vitt volna egy hasonló bandát. Innentől kezdve javul a hangulat, és klassz kis napfényes rockzenét kapunk, olyat, amin nem érződik a távmunka-jellegből fakadó személytelenség, még ha bizonyára így is született a lemez. A Fallin' For You például egy hibátlan utazós rockdal, a szólójáról valamiért Paul Gilbert ugrott be, pedig más iskola, de akkor is. Az ötödik dal, a Hold On Tonight is klasszik recept szerint íródott, Ravel búgó basszusán utazik az egész negédes verze-átkötő-refrén folyam, itt pedig Vito Bratta tappingelő ujjait látom bele a szólóba, ki tudja, miért. Mindenképpen külön említést érdemel a svéd mágus, mert játéka a gitárhős-korszak legmenőbb képviselőinek afféle eszenciája, csak Rob Marcello okosan, átgondoltan adagolja a figurákat, mondhatni, egy kicsit számítóbban, még ha ez a kifejezés hűvösebb hangulatot is hordoz, mint amit a végeredmény valójában ad. Lenyűgözően virtuóz, mindent tud, amit ebben a műfajban tudni kell, nyilván azon is túl, és ezt lenyűgöző magabiztossággal illeszti be a dalokba, ahogy azt a legjobb szólistáktól el is várjuk.

Talán mókásnak hat, de a Zokusho alapvetően csak kicsit különbözik elődjétől, épp annyira, hogy míg a debüt bevezető, tapogatózó próbának tűnik, ez érett, finomra hangolt munka lett, sokkal inkább a helyükre kerültek a részletek. A Laine-Ravel páros ezúttal érdekfeszítőbben rakta össze ötleteit, Marcello pedig ügyesebben fűszerezte azokat, de vizsgálhatjuk úgy is, hogy míg a régi tandem az amerikai jellegű, karcos, nagyzolósabb hard rockot szerzi, Marcello az európai, selymesebb hangszínt teszi hozzá a számokhoz, például a Stay című darab szólója talán a legmalmsteenabb a lemezen, ami a klasszikus zenéből származó figurákban is tetten érhető. Sajnos nem tart ki az egész anyag hosszáig az elvárt – vagy épp nagyon is el nem várt – lendület, a vége felé már elkommerszesedik a színvonal, némi reklámzenés vonásokkal átitatott, bonjovis felhangokat mutató hangvétel is megjelenik, gondolok itt az Alive-ra vagy a záró Forever-e. Olyan, mintha egy zenei stock oldalról leszedett alapot öltöztettek volna fel, tucat módra.

Ismerjük az emberi korosztályokat, ugye: fiatal, fiatalos és örökifjú. A The Defiants egy ötvenes éveikben járó tagokból álló, de fiatalos zenekar, akik szuper örökséget tudhatnak maguknak, és szerencsére úgy néz ki, nem ebból akarnak megélni, sportnyelven szólva nem csak a mezt viszik ki a pályára. A Zokusho megállja a helyét a mai mezőnyben, a frontiersi színvonalat bőven megugorják, és ugyan a Danger Danger hagyatékát nem viszik tovább, ezt nem is szabad várni tőlük, a hagyomány mégis erősen jelen van. A nyolcas iskolapéldája. Manapság ezt is meg kell becsülni.

 

Hozzászólások 

 
#3 Laci 2019-10-12 02:10
Van a The Defiants 10/10, meg a többi zenekar...
Idézet
 
 
#2 Gyorgy Horvath 2019-10-09 21:30
Ritkán nem értek egyet itt a kritikákkal,de most ez a helyzet.Szàmomra ez egy brutális dallamok AOR/Hard Rock 10-es,ebben a műfajban nehéz lesz idén megverni!
Idézet
 
 
#1 Santoro 2019-10-09 17:24
Szerintem az első is nagyon jó lett, és ez sem marad el tőle, sőt nálam még a Revolve is igen sokat megy, ebben a műfajban manapság ilyen szintű lemezeket nagyon kevesen hoznak össze.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.