Shock!

május 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Staind: Staind

Végül mégsem a Seven címet választotta a Staind hetedik albumának, hanem az öndefiniáló Staindet, ám legalább az igaz, amit jó előre beharangoztak: hogy az új anyag riffelősebb, mint az előzőek. Igaz, ezt már a 2008-as lemeznél is elsütötték, aztán a végeredmény mégis az utóbbi években tőlük megszokott borongós hangulatú post-grunge lett. Egy idő után azért a vég nélküli rinyálásból is elege lehet a rajongónak, a zenekartagoknak meg pláne, így végül a friss album végre valóban élettel telibb lett, mint körülbelül a teljes Staind életmű. Komolyan meglepett a lemez, az első hallgatás alkalmával alaposan meg is vizsgáltam a CD-t, hogy valóban a Staindet kezdtem el hallgatni, mert végre nem arról szól az egész, hogy csüggedten nyöszöröghetett mindenki Aaron Lewisszal órahosszat, mert döbbenetesen szar az élet, amiből nincs kiút.

megjelenés:
2011
kiadó:
Roadrunner/Magneoton
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Azt persze nem lehet mondani, hogy végleg szakítottak volna a lélekboncolgatással, mert hiába riffelősebbek a dalok, helyenként megbújik Az A Hangulat, amitől őszbe csavarodik minden, és nyilvánvalóan a legtöbb dalszövegben is ki-ki azonosulhat aktuális fájdalmával. Összességében mégis azt lehet mondani erre a lemezre, hogy egy életigenlő modern metal album kimondottan súlyos riffekkel, amelyben helyenként érdekes módon visszakanyarodtak a már lassan mindenki által elfeledettt nu metalhoz is (szerencsére ízléssel). És nemcsak azért, mert a Wannabe című dalban maga Snoop Dogg rappel.

Mindez azt eredményezte, hogy talán sosem volt még ennyire szimpatikus számomra a Staind, mint most. Eddig is kedveltem őket, de az utóbbi években valahogy nem akaródzott elővenni a lemezeiket, mert az önkínzásnak is vannak bizonyos határai. Most viszont azt veszem észre, hogy amint lejár a lemez, újra és újra elindítom. Azt azért nem mondanám, hogy feltalálták a spanyolviaszt és ettől lesz visszhangos a metalvilág, viszont kifogástalanul keverték a morcos témákat az érzelmekkel, ráadásul úgy, hogy kerülték a túlzott közhelyeket, ellenben baromi ragadós refrénekkel csalogatnak magukhoz.

Szerencséjükre a nyitó Eyes Wide Open beetetős vadsága nem csak egy dal erejéig tart ki, néha egészen meglepő módon hozzák vissza a szigort. És persze még mindig megvan náluk az a bizonyos Alice In Chains hangulat, ami régen is bekúszott olykor a dalaikba (Failing), és a szenvedősebb témák (Throw It Away) sem húznak le a pokol mélyére, csak épphogy megmutatják, hogy a lábad alatt már fortyog az üst. Aztán vannak olyan dalok, amelyek ugyan szigorúnak tűnnek, ám pofoncsapás helyett ragacsos pókhálót dobnának rád (The Bottom), a refrénnél meg már együtt vergődsz a zenekarral, de mivel a világvége hangulatot száműzték, közben mégsem érzed magad kellemetlenül.

A fülbemászó refréneket rögtön imádni fogod, az egyik leghatásosabb tán a Paper Wingsben hallgató, ami rapes verzéivel és szárnyaló refrénjével ugyan rendkívül kontrasztos, de pont ettől működik ennyire hatásosan. Az egyetlen lírait a lemez végére tartogatták, a Something To Remind You akármelyik rádióban megállná a helyét akár popdalként is. Az első másodpercek után pontosan tudni fogod, merre fog haladni a szám íve, de fogalmazhatok úgy is, hogy a kiszámíthatóság feliratú zsákból húzták elő a hozzávalókat. Négy percnyi levezető búslakodás belefér így a végén.

Ahogy korábban említettem, nem ez lesz az évszázad rocklemeze, de ha kedveled a modern, húzós dalokat, és ha az a szó, hogy érzelem, nem csupán egy wikipédia jegyzetetet jelent számodra, a Staind hetedikje egészen biztosan be fog találni nálad is. Erős visszatérés, erős nyolcassal, kimondott töltelékdal nélkül.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 hszb 2011-10-10 21:01
Én eléggé rossznak véltem tőlük ezt a nu metal stílust, pont a rinyálós, sírós számok miatt voltak jók, ezért a Something to remind you nagyon ütős lett, a többi meg dühös Staind dal. Ennyi.
Idézet
 
 
+3 #2 Valentin Szilvia 2011-10-03 21:24
Idézet - Der Metzgermeister:
Jó lett a cikk, csak abba javítanék bele, hogy a lemezt még az eredeti dobossal, Jon Wysocki-val vették föl és ő csak azután távozott, hogy végeztek a lemezzel.


Köszi, jogos, javítottam.
Idézet
 
 
+5 #1 Der Metzgermeister 2011-10-03 15:31
Jó lett a cikk, csak abba javítanék bele, hogy a lemezt még az eredeti dobossal, Jon Wysocki-val vették föl és ő csak azután távozott, hogy végeztek a lemezzel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.