Shock!

Az efféle írások kapcsán reméli örökké az ember, hogy nem kell majd őket megírnia. Március elején, mindössze negyven évesen meghalt Sindre Nedland, az In Vain és a Funeral frontembere, a borknagaros Lars Are Nedland öccse, egy egészen elképesztő zenész. Megvolt benne mindaz a muzikalitás és karizma, ami jóval ismertebb bátyjában, és sok tekintetben túl is mutatott rajta – végtelenül tragikus, hogy sosem mutathatja már meg, hogy mire lett volna még hivatott. Az In Vainben két énekes osztozott a vokális feladatokon, de kérdés nélkül Sindre volt az, aki a muzsikát egy magasabb régióba katapultálta. Igazából azonban a koncerteken mutatkoztak meg az átlagon bőven túlmutató képességei, ahogy ez a roppant szelíd, kölyökképű óriás szétszakította a színpadot maga körül, miközben bámulatos minőségben énekelt. Vagyok olyan szerencsés, hogy kétszer is láthattam őt élőben, és bár akkoriban olyan arcok is megfordultak a zenekarban, mint Baard Kolstad dobos (Leprous, ex-Borknagar), sosem volt kérdés, hogy ki az este sztárja.

Kétszer támadta meg a rák, és másodjára sajnos már nem tudott elmenekülni előle, a két diagnózis között, éppen a covid szorításában azonban új utakra talált: az addig a zeneszerzés iránt kevésbé érdeklődő Sindre vett egy gitárt, és elkezdett saját kompozíciókat farigcsálni. Ő maga ragaszkodott hozzá, hogy popzenét csinál, valójában lényegre törő, melankolikus rocktémák bújtak elő a hangszeréből, és elkezdte felvenni ezeket. Természetesen bármikor fordulhatott segítségért a bátyjához, de a fivérek apja, Sigbjørn Nedland konkrétan a korai felvételek producere is volt. Elküldte a demókat a legközelebbi barátainak, akik (olykor kérés, vagy egyenesen az énekes/billentyűs tudta nélkül) kiegészítették azokat további hangszeres sávokkal, és végül szépen össze is állt az Embers EP anyaga. Aztán jött az a bizonyos második támadás, és sajnos hamar világossá vált, hogy nagyon kevés ideje maradt a baráti társaságnak arra, hogy Sindre elképzelései szerint véglegesíthessék a teljes produkciót.

Szerencsére végül ez sikerült, kimondható, hogy minden résztvevő erejét megfeszítve dolgozott ezen, kiemelten persze maga Sindre, aki betegen is felügyelte a munkálatokat egészen odáig terjedően, hogy a címet és a borítót is maga választhatta ki. Bár a végeredményt már nem láthatta, az mégis klasszikus szólólemez lett, hiszen minden egyes momentum esetében teljes mértékben áthatja a dalszerző jelenléte. A már emlegetett, önzetlen barátok, Simen Høgdal Pedersen, Thor Einar Isaksen és Henrik Kjelsrud hozzájárulása nyilván elengedhetetlen volt ahhoz, hogy idáig eljussunk, előbbi felelt a keverésért is, míg a masterelést maga a Borknagar agya, Øystein G. Brun végezte. Az Embers új oldaláról mutatja be Sindre Nedlandot, és már csak ezért is nagyon jó, hogy elkészült, fenntartva, hogy „objektív" módon az előzmények ismeretében nem lehet értékelni, de nem is kell. Őszinte zene ez, a maga gyermekbetegségeivel, hiszen egy új közegben, útkereső szándékkal íródott.

Abban sincs semmi, ha kimondjuk, hogy nem tökéletes mindaz, amit az EP-n hallunk, ám az anyag hangulata feledteti mindezt. Hallgatás közben teljességgel el tudjuk képzelni, ahogy Sindre a heverőn ülve próbálgatta ezeket a témákat az otthonában, és egyszerűen élvezte azt, hogy végre senki nem mondja meg neki, hogy merre haladjon velük. Ne feledjük, hogy az In Vain mindenkor Johnar Håland gitáros egyszemélyi irányítása alatt állt, és bár Sindre nyilván hozzá tudta tenni ott is a magáét, az alapvetően nem az ő zenekara volt. Azt hiszem, az ilyen típusú zenékre, mint ami az Embersen hallható, mondják azt, hogy „érzékeny", és bármekkora közhely is ez, itt tökéletesen helytálló. Sosem volt cél, hogy általa mondjuk a Ænigma magasságait ostromolja, Sindrének egyszerűen volt egy története, amit el akart mesélni nekünk, és az, hogy ebből posztumusz kiadvány lett, már csak a körülmények összejátszásának eredménye. A betegségével való küzdelemről inkább az In Vain legutóbbi Solemn albumának általa jegyzett dalszövegeiben (leginkább a Season Of Unrestben) mesélt.

Sindre a gyermekeinek és feleségének ajánlotta ezt a lemezt, ami reményei szerint helyette is beszél arról a szeretetről, amit irántuk érzett. Ez az ő búcsúajándéka, de messze nem pusztán szentimentálisak azok az okok, amelyek miatt érdemes meghallgatni. Az anyagot pontozni persze lehetetlen és értelmetlen volna.