Shock!

Az In Vain egy irgalmatlanul tehetséges norvég prog/death/black metalos alakulat, akik két évtizedes múltjuk és az általuk alkotott nagyszerű zenék ellenére sajnos még manapság is bőven radar alatt mozognak. Ez ügyben viszont saját magukon kívül tulajdonképpen nem is nagyon mutogathatnak másra, hiszen legkésőbb a 2013-as Ænigma (te jó ég, már az is egy évtizeddel ezelőtt volt?!) kapcsán egyetlen nyakreccsentő, a holdig visszhangzó mozdulattal kapta fel rájuk a fejét a komplett szcéna. Az idén végre megérkezett Solemn azóta mindössze a második, összességében pedig az ötödik sorlemezük, és az Ænigma-hatás tartósságának legjobb bizonyítéka, hogy a hobbiprojekt-léptékű életjelek ellenére az underground hype ma is észlelhető körülöttük. Veszettül vártam én is az új lemezt, hiszen velük kapcsolatban az a legenda is határozottan tartotta magát, hogy mindig a páratlan számú alkotásaik jelentik az igazi nagy dobást. A Solemnnel tényleg nagyot dobott a kristiansandi hatos, engem azonban ezúttal nem igazán találtak el.

Ha egyből a puszta lényegig szeretnénk leásni, ott minden változatlan: továbbra is Johnar Håland gitáros a banda meghatározó dalszerzője, aki Sindre Nedland billentyűs/énekessel karöltve továbbra is bármire és mindenre is képes, ami az In Vain világát illeti. Talán nem árt újfent rögzíteni, hogy Sindre a borknagaros Lars Are Nedland testvére, és ennél fogva nyilván nem véletlen, hogy a Fall kapcsán agyondicsért torok képességeiből emide is juttatott a vérvonal. Nem mintha a két fivér bármilyen téren is egymást másolná, nincs erre szükségük. Sindre érdemeit a Funeral nevű doom/death brigádban mutatott produkciója alapján is emlegethettük, amely zenekar még az In Vainnél is ritkásabban ad ki lemezeket, és ahonnan az egyik ilyen sokéves szünetben maga az énekes is távozott, vagyis manapság kizárólag az In Vain tudhatja magáénak. Sindre Nedland márpedig valódi főnyeremény, a durva és a tiszta vokál frontján is bőven átlagon felüli minőséget hoz, ráadásul dalszövegeket is jegyez, túl azon, hogy frontemberként is nagyszerű. Társa, a magasabb fekvésű károgásért felelős Andreas Frigstad legfeljebb támogathatja ezen hadjáratokban.

Ők hárman, vagyis a Håland-Nedland-Frigstad tengely üzemeltetik az In Vaint a kezdetektől fogva, a többi poszton jöttek-mentek korábban a zenészek, de jelenleg ott tartunk, hogy a legutóbb csatlakozott Tobias Øymo Solbakk dobos (ő játszott a legutóbbi Ihsahn-albumon is) immár hat éve tag, a többiek pedig logikusan még régebb óta. Némi alkalmi mellékprojektezésen túl ezeknek az arcoknak nincs egyéb elfoglaltságuk zenészként, vagyis aligha a szétaprózódás okán üzemel ennyire takaréklángon a zenekar – egyszerűen ennyit tudnak/akarnak beletenni. A mindenkori produkció ennek különösebb kárát nem látja, valamennyi albumuk nagyszerű zenei történéseket sorakoztat fel, és a soundjukat is rég megtalálták. Az Ænigmát Jens Bogren (Amorphis, Carcass, Ihsahn és millió egyéb zenekar hangmérnök/producere) keverte, és ezen a kombináción azóta sem változtattak, nincs is miért, gyönyörűen, vastagon, a zene sűrű szövete ellenére is áttekinthetően szólal meg a Solemn. Ezen a ponton tehát már tényleg csak azt kellene szavakba foglalnom, hogy mindennek ellenére miért nem talál el úgy, ahogy az Ænigma és a The Latter Rain eltalált.

A dreamtheaterizmus jelenségét tudnám örök példaként hozni, amikor nagyszerű képességek birtokában lévő zenészek megfeszített igyekezettel és odaadással sem tudnak a dalokból Dalokat formálni, hiába ment ez esetleg nekik korábban. És hiába írtunk mi is tele hatvanhat oldalt a DT-diszkgráfiánkban, erre a jelenségre nem lehet egzakt kritériumokat hozni. Hiába hallom, hogy a Solemn számos tekintetben jobban sikerült a Currentsnél, végső soron hasonlóan izgalommentesen múlnak el a közösen töltött percek. Pedig a Håland/Nedland páros tényleg kifogástalan, Kjetil D. Pedersen néhol egészen őrületes szólókat ereszt meg, és a vonós-fúvós szekció sem biodíszlet. A vonósokat amúgy Solbakk hangszerelte, aki szintin is játszik amellett, hogy hatalmasakat dobol. Nem is kell messzebb mennünk, csak az első lemezelőzetes single-ön kihozott Season Of Unrestig, hogy meggyőződjünk az In Vain nagyszerűségéről, önmagában ez a tétel felsorakoztat mindent, amiért kedvelheted a Solemnt: egyszerre dallamos, súlyos és vagány.

Sajnos a mi kapcsolatunk már csak ilyen skizofrénné vált az In Vainnel. Talán ha soha nem hallottam volna az Ænigmát, akkor elnézőbb lennék, de minél többször randevúztam a Solemnnel, annál többször éreztem, hogy a perfekt módon megrajzolt panelek megcsodálásán kívül számomra sajnos nem ad többet. Könnyen lehet, hogy számodra viszont az év lemezét írták meg Hålandék, ha bírod a fülbeülős, dallamos death/blacket. Saját érdekedben csak biztatni tudlak, hogy adj neki egy esélyt! Ami pedig a pontszámot illeti, a Currents szintjét simán hozza a friss anyag, de nem többet, és míg az előbbivel jószívű voltam, itt leszek szigorú.