Shock!

A NWOBHM egykori alapcsapatai közül ma kétségtelenül a Saxon pörög a legnagyobb fordulatszámon, hiszen esetükben természetes, hogy a folyamatos turnézás mellett kétévente új stúdiólemezt is kiadnak, ami kortársaikra finoman szólva sem jellemző. Egyrészt tehát a hívek örülhetnek, hiszen kedvenc csapatuk folyamatosan és egyenletesen működik, másrészről azonban az is igaz, hogy egy-egy új Saxon korong érkezése nagyságrendileg sem kavar akkora hullámokat, mint egy Priest- vagy Maiden-megjelenés. Ettől függetlenül persze a Saxon sem kevésbé alapcsapat, mint előbb emlegetett társai, épp csak nekik nem sikerült akkora népszerűségre szert tenniük.

Mindez persze nem szegte az öregek kedvét, rendületlenül szállítják az anyagokat immár lassan negyven éve, néha kifejezetten kiugró minőségben. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag a diszkográfia minden egyes darabján találok kedvemre való falatot, anno Biff Byfordéknak is született pár gyengébb anyaga, az utóbbi két évtizedben azonban egyenletesen magas minőséget hoznak. Lemezeik a klasszikus Saxon-stílusjegyek mindegyikét felvonultatják, különbség pedig köztük leginkább abban mutatkozik, hogy éppen rockosabb, netán sötétebb oldalról közelítenek a brit metalhoz.

Nos, a Battering Ram ezúttal egy döntően komor, morcos anyag, néhány igazán kiemelkedő dallal. A nyitó címadó természetesen ismét emblematikus, gyors darab, amiben semmi meglepő sincs, hiszen általában ilyenek indítják a Saxon-lemezeket. A megszokott színvonalat persze ugyanúgy hozza a szám, ahogy a kissé a The Number Of The Beast narrációs indítására emlékeztetően kezdődő, zakatoló The Devil's Footprint is. Harmadikként aztán megérkezik nem csak a lemez, de talán az utóbbi két évtized legjobb Saxon-szerzeménye, a cseppet sem tipikus, ellenben kifejezetten epikus Queen Of Hearts is. Meglehetősen modern riffelés, baljós hangulat és kitörölhetetlen énekdallamok jellemzik, én pedig képtelen vagyok megunni. Egyértelműen Saxon ez is, de mai, korszerű köntösben, a végeredmény pedig tökéletes. Ennél a dalnál éreztem azt először, hogy Biffék ezúttal megrázták magukat, és leszállítottak egy olyan cuccot, ami simán lekörözi például az utolsó Priest-lemezt.

Negyedikként érkezik az első olyan rock'n'roll, amely nélkül Biffék talán nem is tudnának lemezt kiadni: a Destroyer jó kis tempós, táncolós darab, olyan, amilyenből rengeteget írtak már, de ikszedszerre ellőve is süt. A Hard And Fast szintén tipikus, majd az Eye Of The Stormmal ismét csak modernebb vizekre evezünk, ezen a ponton pedig már egyértelmű, hogy valamire nagyon ráéreztek ezúttal. Még mindig saját stílusuk keretein belül mozognak persze, de a Battering Ram tételei izgalmasak, naprakészek, a legkevésbé sem porosak. A lemez vége is erős, így gyakorlatilag üresjárat nélkül pörög le a bő háromnegyed óra, a végére pedig csak úgy mellékesen odabiggyesztették a himnikus, pofátlanul fogós To The Endet és a hatperces, szintén kiváló, de tök szokatlan, atmoszférikus Kingdom Of The Crosst.
Amellett, hogy mindig élvezet egy új Saxon-cuccot kézbe venni, a Battering Ram sokkal jobb, mint amilyennek vártam, azaz határozottan több, mint szimplán csak a következő nagylemezük a sorban. Ráadásul érdemes a deluxe verziót begyűjteni, hiszen ehhez bónuszként egy tizennyolc számos koncert CD-t is hozzácsaptak, rajta a teljes Denim And Leatherrel. Kellemes meglepetés az év végén.