Shock!

január 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Oceans Of Slumber: Starlight And Ash

oceansofslumber_cAz Oceans Of Slumber egyfajta csendes üstökösként robbant be nálunk a Winter lemez idején. Azért csendes, mert a semmiből jött, de nem mondanám, hogy azonnal és mindenkinél nagyot ütött, inkább szép lassan kúszott a bőr alá, de aztán akkor alaposan. A következő zenei anyagot már tűkön ülve vártuk, nálam az is betalált, a 2020-as viszont kicsit visszább rántotta a lelkesedést, nem ütött akkorát, mint két elődje. Persze akadt mindenféle tagcsere is náluk akkortájt, ami nem mindig tesz jót egy ilyen markáns zenei arculattal rendelkező csapatnál, amellett, hogy a zenei agytröszt a dobos Dobber Beverly, így tehát a körülötte lévő hangszereseknek csak a hangulatra kell ráérezni nagyrészt, szinte mindegy is a nevük, fizimiskájuk. Legalábbis azon a szinten, ahol most állnak, meg tán ahova tartanak.

megjelenés:
2022
kiadó:
Century Media
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Bevallom, megjelenésekor nem nagyon tudtam mit kezdeni az új lemezzel, próbáltam szeretni, de nem ment, túl lágynak éreztem, nem karcolt, nem éreztem azt a fajta rezgést, amit vártam. El is tettem szépen aludni egy időre, nem is kevésre, nem volt hozzá hangulatom, van ez így. Később, amikor egy hirtelen jött sugallatra előkerült, már megérkezett az a bizonyos üstökös, méghozzá a lehető legfényesebb formában: azonnal beütött és nem értettem, mi bajom volt előzőleg. Hiszen ez a lemez pont azért jó, mert lágyabb, nem túl karcos, de bizony bőven akad itt rezgés, nem is kevés. És érzelem, ahogy azt megszokhattuk tőlük.

Cammie Gilbert (pardon, Cammie Gilbert-Beverly, hiszen hivatalosan is összekötötte életét a dobossal) hibátlanul énekel – szokás szerint –, nem hiszem, hogy nagyon méltatni kellene érzelemgazdag, tónusokban gazdag hangját, amiben benne van a déli romantika (déli gótika, ahogy ők fogalmaznak). Fantasztikus énekesnő, bízom benne, hogy nem csak itt fogja kamatoztatni tehetségét, megérdemli a sikert. A zenei körítés ezúttal komótosabb, akusztikusabbnak tűnő, lassú merengés. A billentyűket helyenként bátrabban használták, ami nekem adott egy izgalmas plusz ízt az összképhez, és mindenképpen a javukra vált, izgalmas fűszerként illeszkedik bizonyos dalokba. Más kérdés, mi lesz az irány a továbbiakban, mivel a felvételek óta Mat. V Aleman billentyűs sem tagja már a zenekarnak, főleg, hogy a lemezen kimondottan billentyűre épülő szerzemény is van, de hát élőben meg lehet ezt oldani ötletesen, a dalszerzésbe meg ki tudja, mennyire volt beleszólása.

A lemez végig utaztat, hozza-viszi az édes-bús, Oceans Of Slumber-féle mélybánatos hangulatot, azt, amire ha ráérzel, imádni fogod, ha nem, akkor vállvonogatva állsz tovább. Még a totálisan elcsépelt House Of The Rising Sun is jó itt, de hát annyira déliesre vették a figurát, amennyire csak merték, szinte érzed a lemenő nap perzselő sugarát a nyakadon. Pedig többnyire feleslegesnek találom ezeket a totálisan elcsépelt feldolgozásokat, és itt is bölcsebb lett volna inkább a lemez legvégére rakni, hiszen utána jön még egy gyöngyszem, a The Shipbuilder's Son. Ha további csillogó ékkövekre vagy kíváncsi, a lemez indítása abszolút telitalálat, a The Waters Rising és a Hearts Of Stone bánatmocsár, mélyen karcoló kettőse remélhetőleg bekerül az élő előadásokba is. Utána a bluesos, totálisan Mississippi-hangulatú The Lighthouse is parádés, mint ahogy a Red Forest Roads végén kibontakozó bombasztikus érzelemkavalkád, a visszafogottan lopakodó, majd bekebelező Start Altar szintén.

A dalok hátrányaként talán az egyentempót tudnám felróni, nagyrészt egyféleképpen hömpölyögtetnek a dalok. Persze fel lehet fogni úgy is, hogy hajózol egy széles folyón és a nagy, lusta hullámok kiszámíthatóan dobálnak ide-oda, de mindenféle hangulati hullámzáson túl és innen jó hallgatni oda és vissza is a dalokat. Sokat is fogyasztottam az Oceans Of Slumber zenei adományát, háttérként vagy odafigyelve is, de elfogadom, ha valaki az előző lemezek zsigeribb megközelítését hiányolja. De erre csak azt tudom mondani: akkor az volt, most meg ez van, az adott pillanat szépségét kell értékelni, hallgatni meg bármit lehet, bármikor, így én is vissza tudok nyúlni bármikor a korábbi lemezekig, ha úgy tartja kedvem, és az akkori időszakot szeretném újraélni.

Ne feledjem így a végén: a lemez csodásan szól, tényleg, manapság kevés metálban az ilyen szépen lélegző, szellős anyag, nincs agyonnyomva széttorzított egyengitárhangzással, szinte előrobban a hangfalakból a zene, a mélyek árnyaltak, de nem uralkodnak a zenén. Összességében erős, jó lemez, a majd′ ötven perc lehet sok, két-három számmal kevesebb talán több lett volna, de ott meg az a kérdés, mi maradjon le és miért, és igazából ha a művészek így akarták, az meg főleg az ő dolguk. Ha rokonszenvezel a lélekbe maró zenékkel, nem fogsz velük tévedni.

 

Hozzászólások 

 
#4 Thasaidon 2023-01-28 17:57
Bennem mindvégig azt a benyomást keltette az Oceans of Slumber, amit benned a mostani lemez, sosem tudott igazán mélyen megérinteni, pedig szép zene. Talán ezért sem érzékeltem jelentős különbséget az új lemez és a korábbiak között. Kedvelem a csajfrontos doomot, de nálam nem az Oceans of Slumber van a csúcson.

Idézet - Cseke Feri:
Nálam láthattad és szerencséd, hogy nem én írtam mert tényleg nem lettem volna annyira lelkes, mint Szilvi, de nem azért mert szar a lemez. :) A hangulattal nincs itt hiba, engem a kompozíciók nem tudtak annyira szívbemarkolóan mélyen megérinteni most, mint a korábbi kirívó esetekben. És ez nem annak a hibája, hogy egykaptafásabb, homogénebb a zene, hanem hogy szerintem gyengébbek a dalok. A The Shipbuilder's Son, a The Lighthouse és a The Water Rising a legerősebb nóták nekem itt, de egyik sem képes azt a fajta katarzist megidézni, mint amit mondjuk a The Banished Heart, a Devout vagy a Winter. És a feldolgozásaik közül is voltak már sokkal jobban sikerültek. Pl.: Wolf Moon (Type O), On The Turning Away (Pink Floyd).
Idézet
 
 
#3 GTJV82 2023-01-27 11:19
Én alapvetően egyetértek Veletek. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni ami bennem motoszkál, hogy szeretem őket a Winter óta, de valami hiányérzetem mégis támad minden lemezüknél..
Cammie Gilbert kiemelkedő énekesnő, egyedi hangszínnel, de mintha nem lenne egy karakteres dalszerző a csapatban, aki tud minden lemezre legalább 5-6 ütős/fogós dalt írni.
Szóval elvben minden adottság megvan náluk, mégis hiányzik szinte mindig valami belőlük.
Idézet
 
 
#2 Cseke Feri 2023-01-25 16:38
Idézet - Thasaidon:
Valamelyikőtök a top 20-ban lehúzta a lemezt, azért örülök, hogy nem ő írta a kritikát. :-)


Nálam láthattad és szerencséd, hogy nem én írtam mert tényleg nem lettem volna annyira lelkes, mint Szilvi, de nem azért mert szar a lemez. :) A hangulattal nincs itt hiba, engem a kompozíciók nem tudtak annyira szívbemarkolóan mélyen megérinteni most, mint a korábbi kirívó esetekben. És ez nem annak a hibája, hogy egykaptafásabb, homogénebb a zene, hanem hogy szerintem gyengébbek a dalok. A The Shipbuilder's Son, a The Lighthouse és a The Water Rising a legerősebb nóták nekem itt, de egyik sem képes azt a fajta katarzist megidézni, mint amit mondjuk a The Banished Heart, a Devout vagy a Winter. És a feldolgozásaik közül is voltak már sokkal jobban sikerültek. Pl.: Wolf Moon (Type O), On The Turning Away (Pink Floyd).
Idézet
 
 
#1 Thasaidon 2023-01-24 18:18
Furcsálltam, hogy eddig nem írtatok kritikát a lemezről, annak fényében pedig különösen, hogy a 2022-es top 20-ban többen is megemlítettétek . Én a Fülelős srácok kiritikája nyomán figyeltem fel a megjelenésre. Egyébként Szilvi benyomásával egyetértek, nekem is szemet szúrt, hogy nagyon egykaptafásak a dalok. Ez arra tekintettel különösen nagy kár, hogy a lemez konceptlemez, ahol az átlagnál jobban elvárom a változatosságot , azt, hogy az elbeszélt történet dinamikáját, feszültségét, alakulását a zenei megoldások is tükrözzék, és mittomén, legyen lassabb, súlyosabb, gyorsabb, zajosabb, csendesebb, akármilyen szám. Nálam kb. a lemez utolsó harmada működött a legjobban, és a House of the Rising Sun-feldolgozás is nagyon tetszett.

Valamelyikőtök a top 20-ban lehúzta a lemezt, azért örülök, hogy nem ő írta a kritikát. :-)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.