Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Oceans Of Slumber: Oceans Of Slumber

oceansofslumber_cNem hinném, hogy nagyon meglepném a progresszív doom stílus rajongóit, ha a houstoni illetőségű Oceans Of Slumber négy esztendővel ezelőtt megjelent második albumát a 2016-os év egyik csúcsteljesítményének nevezném. A Winter az akkori év végi listám második helyét is kibérelte magának, ami már önmagában is sokat elmond az amerikaiak rám – illetve a szerkesztőség nagy részére is – gyakorolt hatásáról. Cammie Gilbert énekesnő akkori debütálásával a csapat olyan határozott lépést tett a színvonal egekbe emelése felé, amit előzetesen még talán ők maguk sem gondolták volna saját magukról.

A stílusra jellemző visszafogott „siker" persze azóta sem változott, s történetük így továbbra is csak szép lassan folydogál az underground szerény vízhozamú csermelyében. Talán igen, talán nem, de akár még ez utóbbi jelenség is lehetett az oka annak, hogy a húrokat kezelő triumvirátus – nevezetesen Sean Gary és Anthony Contreras gitáros, valamint Keegan Kelly basszer – nyolc év után egy szépen kivitelezett fejesugrással az óceánba (az élet más területeire) vetette magát a Slumberre keresztelt hajó fedélzetéről. A helyükre érkezett újoncok egyelőre még nem érdemelték azt ki, hogy okvetlenül nevesítsem is őket, ugyanis azon kívül, hogy elsajátították elődjeik dalszerzési fogásait, és bemagolták a zenekar összetéveszthetetlen fordulatait, még rengeteg idő, összemelegedés és komponálási periódus szükséges ahhoz, hogy a Winterhez hasonló, örök érvényű művet alkossanak így együtt. És ezzel talán el is mondtam a lényeget: a friss, öndefiniáló anyag sajnos sok tekintetben nem ér fel elődeihez.

megjelenés:
2020
kiadó:
Century Media
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Halványan persze már a tavalyelőtti The Banished Heart hallgatása közben is hasonló érzéseim támadtak: annak ellenére, hogy a címadó tétel abszolút az év dala volt a stílusban, valahogy már azok a nóták sem ragadtak belém olyan mélyen, ahogyan Cammie bemutatkozása idején. Az újak pedig nagyon sokszori próbálkozásom ellenére is különösebb emlékek és megjegyezhető momentumok nélkül haladnak tovább a maguk útján. Az embernek persze eleve óriási elvárásai vannak a Winter bivalyerős dalait követően, azonban ez még nem ok arra, hogy sokadszorra is emlékek nélkül söpörjenek át rajtam a friss szerzemények. Hiába várom azt a különleges, magához láncoló atmoszférát, ami annyira szerethető volt korábban: itt nyoma sincs. Illetve akad, de csak elenyésző pillanatokban. Ilyennek nevezhető a két instrumentális dalocska közül a jobban sikerült September (Momentaria), azonban ez sem közelíti meg mondjuk a korábbi How Tall The Trees szintén instru szösszenetét, amely csúcskategóriás kis remekmű volt anno. Az első két, módfelett felejthető nótát (The Soundtrack To My Last Day, Pray For Fire) követő, A Return To The Earth Below-t legalább felfegyverezték egy pompás refrénnel, ahogyan a The Colors Of Grace-t is, azonban a legterjengősebb szerzemények (The Adorned Fathomless Creation, I Mourn These Yellowed Leaves) sokat mondó címük ellenére sem akarnak rögzülni, hiába is próbálom magamra erőszakolni őket.

Ugyanez jellemző a totális agóniába süllyesztett The Red Flowerre is, de hogy ne csak a negatív észrevételekről szóljon minden: a már említett, középszerűen csordogáló Pray For Fire misztikus kórusokkal színezett végkifejletét azért szépen kibontogatják, valamint a To The Sea (A Tolling Of the Bells) is tartogat pofás dallamokat, ha eljutsz mondjuk az ötödik meghallgatásig. Tetszik még a Total Failure Apparatus death metalos, hörgős durvulata is, bár természetesen ez sem ér fel a Winter című nóta hasonlóan letaglózó jeleneteihez. A legerősebb dal viszont egyértelműen a Type O-féle Wolf Moon feldolgozás, ami talán sokat el is mond a csapat legfrissebb saját szerzeményeiben rejlő – vagy inkább nem rejlő – potenciálról. Az anyag ráadásul elképesztően hosszú. Egy és negyed óra rengeteg effajta, amúgy is lassan kibontakozó, vánszorgó muzsikából, ami egy idő után még a legtürelmesebb hallgatót is felőrli. Bőven elég lett volna negyven perc (tehát kábé az anyag fele!), akkor talán kaptak volna magasabb pontszámot is, de így túl sok az üresjárat, és feleslegesek a 6-7 percet ostromló dalmonstrumok.

Sajnos az ömlengő kritikák mellett sem tudom azt mondani, hogy ez a vadonatúj zenekari felállás teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de legközelebb talán már egy jobban összecsiszolódott társaság alkotását üdvözölhetjük, bitang erős szerzeményekkel. A feladat továbbra is adott az új tagoknak: bizonyíthatják, hogy ez a csapat ennél sokkal, de sokkal többre is képes.

 

Hozzászólások 

 
#2 GTJV82 2020-09-25 18:50
Bevallom, hogy mind3 albumuk a Winter óta 60-65 perc körül mozog, nekem is megnehezíti az ismerkedést, mert annyira tömények.
Szerintem jót tett nekik a vérfrissítés, színesebb és súlyosabb lett az összkép, abban viszont igazat adok Cseke Ferinek, hogy több fogós dallam/refrén elfért volna az albumon. Mert itt inkább a hangulati váltások dominálnak - igaz, profi munka az elejétől a végéig.
Nálam 8-9 pont között van jelenleg, hngulattól függően. :)
Idézet
 
 
#1 Anomander 2020-09-25 13:49
Hát, az az igazság, hogy nekem azért ennél jobban tetszik ez a lemez. Még nem tudom hova illesszem a sorban, de szerintem a hangulat és Cammie hangja még mindig nagyon a helyén van.
Pl. a Pray For Fire második fele eléggé eltalált.
A hosszúsággal én sem vagyok teljesen kibékülve, ugyanakkor ilyen hangulatzenékné l ez nem ritka és engem annyira nem is zavar.
Hát ez van, nem vagyunk egyformák és ez így szép :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.