Shock!

Többször elmondtam már, és valószínűleg néhányszor még el is fogom: a magam részéről nem sok értelmét látom a feldolgozáslemezeknek. A saját képre formált darabok ritkán sikerülnek jobban, mint az eredetiek, és tényleg csak szökőévente egyszer készül olyan album, amiben mindvégig kitart a lendület. Persze, 2020 minden szempontból speciális év volt, így aztán érthető az a hozzáállás is, amit a főmágnes, Dave Wyndorf hangsúlyozott, miszerint a pandémia közepette az égadta világon semmi kedve nem volt új zenéket írni, viszont túl sokat nem akart tétlenül megülni a seggén, mert akkor folyamatosan az őt körülvevő világ szarságain kellett volna gondolkodnia. Mivel az önfeldolgozások ötletét már több alkalommal is ellőtték (jól-rosszul), nem maradt más hátra, mint egy valódi cover album elkészítése. És a Wyndorf Művek a nehezebb utat választotta: kevésbé (vagyis leginkább egyáltalán nem) ismert számokat gyúrt át tökéletesen magnetessé, ami alapján nem csak a hangulat lett egységesen savval és mindenféle pszichedeliával átitatott, hanem a darabok nagy részéről azt is elhinném, hogy saját szerzemény. És akkor hirtelen mégis csak azt gondolom, hogy van olyan eset, amikor érdemes feldolgozáslemezt készíteni.

Dave barátunk tökéletesen belakja a '60-as/'70-es évek pszichedelikus rockjának minden zegzugát, így aztán nem meglepő, hogy az A Better Dystopia is rögtön egy, a korszak meghatározó amerikai rádiós DJ-jének a szövegelésével nyit: a duma a Dave Diamond művésznevű Sidney Ivan Davison Jr. The Diamond Mine műsorából származik, és tökéletesen megadja az alaphangot az utána következő bő háromnegyed órához, ami annak ellenére megfeleltethető egy időutazásnak, hogy például az egész korong egyik legütősebb tételét jelentő Solid Gold Hell nem is az adott korból, hanem a '80-as évek közepéről származó post-punk tétel, a nála is remekebb Motorcycle (Straight To Hell) pedig konkrétan 2015-ös szerzemény. Utóbbit egyébiránt eredetileg a Table Scraps elnevezésű noise rock brigád adta elő, és nyugodtan tegye fel a kezét, aki már hallott róluk!

De ugyanúgy nem hiszem, hogy tömegek bólogatnának nagy elismeréssel az olyan nevekre, mint mondjuk J. D. Blackfoot (Epitaph For A Head), a Jerusalem (When The Wolf Sits), a The Cave Men (It's Trash), a Josefus (Situation), vagy éppen a mindösszesen egyetlen lemezt megélt Morgen (Welcome To The Void). De akár ide vehetjük azt a Dustot is (Learning To Die), amelyről mindösszesen azért hallottam már korábban, mert anno itt kezdett a későbbi Marky Ramone – igaz, még eredeti nevén, Marc Bellként, és bizony még heavy metalt játszva a jó öreg punk rock helyett. És a fenti eredetik között ugyanúgy szerepelnek hard rock, punk, vagy épp heavy metal darabok, mégis, a Monster Magnet mindet olyan módon tudta a saját képére fazonírozni, hogy sehol nem lóg ki a bikaláb.

Persze, voltak azért olyan előadók/dalok, amikről már én is hallottam, mindenekelőtt a még Lemmyvel felálló Hawkwind ikonikus Born To Go dala, a Pentagram rendkívül baljóslatú (itt meg aztán pláne) Be Forewarnedja, vagy épp a mind szövegében, mind zenéjében haláltánc jellegű Death a The Pretty Thingstől, és valahogy pont ezek is tetszenek a legjobban. Meg az az utcai harcokra buzdító, tesztoszterontól majd kicsattanó Mr. Destroyer, amit a totál ismeretlen Poobah követett el valamikor '70 környékén, itt meg az egész lemez egyik ékköve – nem véletlenül jöttek ki éppen ezzel legelőször.

Wyndorf mestert méltatni nem szükséges, aki ismeri, pontosan tudja, hogy ha igazán jó formában van, mi várható tőle (és most nagyon olyannak tűnik a dolog), viszont Bob Pantella piedesztálra emelését egyszerűen nem tudom kihagyni: a bongyor dobos minden egyes dobütése újabb nagy slukknyi füstöt fúj ránk, és az, hogy Wyndorf mellett a társproducere volt ennek a tökéletesen eltalált (autentikusan bódult-bódító, mégis kellő döggel rendelkező) hangzásképnek, az végképp megsüvegelendő dolog.

Nem volt rossz a legutóbbi, alapokra vett, detroiti proto-punk kosszal-mocsokkal felvértezett Mindfucker sem (igaz, nem kis időbe telt, mire megkedveltük egymást), de ha választanom kéne, gondolkodás nélkül emellett tenném le a garast. Ami azért a feldolgozásokhoz való viszonyom ismeretében, azt hiszem, bőven jelzi a Dystopia minőségét.