Shock!

április 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Ministry: The Last Sucker

Úgy látszik, 2007 azon zenekarok éve, mely csapatokért fél lyukas garast nem adtam volna korábban, mármint, hogy még ebben az évezredben bármi értékelhetőt letesznek az asztalra. Aztán jöttek sorra a meglepetések, végül (bár ki tudja, mit hoz még az év) a Ministry állítólagos utolsó lemeze is megérkezett (amit máris cáfoltak, jövőre jön egy feldolgozásalbum), így a The Last Sucker kisebbfajta nukleáris erőműként robbant nálam.

megjelenés:
2007
kiadó:
13th Planet Records / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Tény, hogy a zenekart a Filth Pig óta szőrmentén követtem, tavalyi albumuk, a Rio Grande Blood úgy elment mellettem, mintha sosem létezett volna, egy-két hallgatás után a kukában végezte. Az abszolút puritán borítót viselő The Last Sucker gyakorlatilag visszakanyarodott a legendás Psalm 69-hez, a klasszikus lemezt idéző energiabombaként pulzálnak a nóták, természetesen valamennyire maibb köntösben (illetve inkább felfogásban). Persze a dobok megmaradtak gépiesnek, viszont ezen, meg a kötelező sampleres cuccon kívül gyakorlatilag egy metal lemezt hoztak össze, helyenként roppant húsos riffekkel. Nyilván, hiszen még mindig a Prong gitárosa, Tommy Victor (illetve itt Thomas M. Victor) gitározik. Két vendégvokalista szerepel a lemezen, Casey Chaos (Amen zenekar - a Roadhouse Blues-ban), illetve Burton C. Bell (Fear Factory) pedig három nótában hallható (Die in a Crash, End of Days, Part One, End of Days, Part Two), illetve ő társszerző is itt.

Gyakorlatilag egy irdatlanul pörgős, nagyon intenzív album a The Last Sucker, ami után az ember óhatatlanul elkezd koncertről ábrándozni, olyannyira dobálja szerteszét magából az energiát minden tekintetben a zene, még a középtempósabb részeknél sem érezni egy csepp punnyadást. Tipikus hülye sztereotípia ugrik be: a lelkes hallgató villázva bólogat otthon, széles terpeszben - ilyen ez.

Az egyik kedvenc dalom (a címadó) érdekes módon a Shotgun Messiaht idézi, groove-os, lüktetős, mindamellett rideg mint Antarktisz pingvinek nélkül. Még az olyan - inkább zajnak, mint zenének tűnő halmaz -, mint a Death & Destruction is működik, amiben a lemez egészére jellemző szinte klasszikusan tekerős gitárszólót hallhatunk.

A lemez egyik érdekessége egy The Doors feldolgozás, a Roadhouse Blues, amit a vokáltémán kívül teljes mértékben átgyúrtak, jó ez, szeretem az ilyesféle átformálást. A lemez egyetlen (számomra) hallgathatatlan dala a Die in a Crash, ami egy ostoba punk témát nyúz, kár az ilyesmit erőltetni Ministryéknek, nem illik hozzájuk. Viszont a lemez két záró nótája kárpótol mindenért, roppant súlyosan odacsapnak az elégedetlenkedőknek, igaz a második része az End of Daysnek ismét kevéssé Ministrys, viszont ez is száz százalékosan működik.

Nem kérdés, hogy 2007 egyik fontos lemeze az ún. „nagyoktól", a múltkori nappali szigetes fellépésüket meg jó lenne orvosolni valami normális klubbulival itthon.

 

Hozzászólások 

 
#2 cápaidomár 2016-04-10 17:53
Szerintem a Rio... hosszútávon nem működik. Elsőre nagyon tetszett, noha az rögtön lejött, hogy nem mindenhol voltak a kreatív helyzet magaslatán, hasonlóan a House Of Molé idején. Aztán ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem vágyom újrahallgatni.

A Paul Barker mentes lemezek már nem olyan jók.
Idézet
 
 
+5 #1 Venomádi 2012-08-13 02:10
Hát szerintem meg a Rio egy kurva jó album. Tényleg nem tudom mi a bajod vele, na persze azon kívűl ami számomra is egyértelmű, hiszen nem objektív megközelítésben hangzanak itt el a dolgok.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.