Shock!

november 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mayhem: Daemon

mayhem2_cLétezésének harmadik, jól elkülöníthető szakaszában jár az Egyetlen és Igaz black metal legenda, a Mayhem, és furcsa módon hiába telt már el közel egy évtized (!) a legutóbbi dalszerző távozása óta, az új korszak határát jelző ajtót csak a Daemon rúgja át teljes magabiztossággal. Oké, nyilván a Mayhem lenne az utolsó banda a világon, akiktől a „normális" zenekari működést számon kérnénk, Hellhammerék mindig is a maguk módján intézték a dolgaikat. Ezen a ponton viszont nem árt egy kis kirándulást tenni a szükségesnél is jobban dokumentált múltba, hogy lássuk, merre járunk a tekervényes, véres/bulvárosból végül zeneibe fordult sztoriban. Tettem már rá utalást, hogy az Euronymous nevével fémjelzett első éra sokakkal ellentétben nem kimondottan a kedvencem, egyrészt az ellenszenves körítés, másrészt az elpocsékolt potenciál okán. Ettől persze még a De Mysteriis Dom Sathanas megmarad a műfaj egyetemes klasszikusának, és ami a legendáriumot illeti, a zenekar nem kis részben a mai napig ebből él.

megjelenés:
2019
kiadó:
Century Media
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

Dead és Euronymous halála miatt sosem tudhattuk meg, mivé forrhatta volna ki magát a tinédzserkori harcok nyomán az általuk kreált Mayhem, ezért is volt komoly meglepetés, hogy Hellhammer a '90-es évek nyugodtabbik felében adott még egy esélyt saját maguknak. Ekkor kezdődött a banda legvitatottabb korszaka a véleményem szerint zseniális találatnak bizonyult Blasphemer fennhatósága alatt. Azt gondolom, mára a tábor elfogadta, sőt, helyén képes kezelni ezt az időszakot, amelyről szerintem elegendő annyit elmondani: nagyjából az egyedüli oka annak, amiért a Mayhemről ma is létező, alkotó zenei tényezőként beszélünk, hogy Blasphemer a maga elképesztő kreativitásával és utánozhatatlan játékával ekkor kisegítette a csapatot. A gitáros 2008-as távozásáról ma már egyértelműen beláthatatlan károkat okozó veszteségként beszél maga a zenekar is, és abból a csapásból nagyon sokáig nem is sikerült magához téríteni a gépezetet, már ami az új dalok írását illeti. A meglehetősen felemás, kockázatvállalásra alig hajlandó Esoteric Warfare-ről írt, nem túl hízelgő véleményemet szerintem az idő igazolta, és többek között épp emiatt tudok kimondottan örülni annak, ami a Daemonon hallható.

Amikor eljutott hozzám a hír, hogy a Mayhem turnéra viszi a De Mysteriist a (majdnem) huszadik évforduló kapcsán, minimum szkeptikusan álltam a dologhoz, de a koncertlemez és a pozsonyi koncert is arról győzött meg, hogy valóban volt értelme igazságot szolgáltatni ennek a maga idején számtalan irányból megtépázott, önhibáján kívül megkésve napvilágot látott, de tiszta zenei értékeit tekintve nagyon is elismerésre érdemes anyagnak. A koncertmeghívások magától értetődő módon szinte el sem akartak apadni ekkoriban, ráadásul a dolog elkezdte írni a saját sztoriját, és valahol éppen ez vezetett el végül a Daemonhoz. Utóbbi számos tekintetben a megvalósult álom lehet az ősrajongók számára, hiszen Csihar Attiláék nem is tagadják, hogy inspirációért ezúttal egészen a Deathcrushig és a De Mysteriisig nyúltak vissza. Természetesen annak terhét nem akarták magukra venni, hogy afféle folytatást ígérjenek az Euronymous meggyilkolása környékén eldobott fonál újbóli felvételével, de annyi már a Daemon első meghallgatása után egyértelmű volt, hogy a negyed évszázaddal ezelőtti korszak felidézése ma is jól áll az időközben szinte teljesen megváltozott összetételű brigádnak.

Amit a legújabb kori Mayhem kapcsán egyértelműen hangsúlyozni kell, az egyrészt a kétgitáros felállás, amelyre ebben a klasszikus megközelítésben eddig még nem volt példa náluk. Teloch és Ghul ezúttal közel egyenrangú felekként szerepelnek, és ez a tény kinyitott még pár, eddig zárt ajtót a banda előtt. A másik újdonság a zenekari csapatmunka, ami a korábbi években a legkevésbé sem volt jellemző erre a műhelyre. Legutóbb, az Esoteric Warfare-nél nagyjából teljes egészében Telochra bízták a zeneszerzést, a Blasphemer-korszakban ez még határozottabban egyemberes feladat volt. Nem árt ugyanakkor eloszlatni azt a tévhitet, hogy a De Mysteriis a Dead/Euronymous Művek kizárólagos terméke lett volna, hiszen a Csihar Attila által eltéveszthetetlenül hozzáadott érték mellett ott volt még a próbateremben pár barát, akik szintén tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a klasszikus dalok méltó formát öltsenek. Nehezen hittem volna azonban, hogy a régi formula feléleszthető. A főkolomposok elmondása szerint mégis ez történt, és a Daemon elkészítésében a tagság egésze részt vett. Ez pedig akkor is egészségesebbé tette a banda környékén a levegőt, ha a végeredmény esetleg nem igazolta volna vissza az elgondolás helyességét.

Utóbbiról szerencsére szó sincs, a Daemon kivételes alkotás a black metalban is markánsan megjelenő retrománia szürke, inspirálatlan tengerében. Úgy sikerült vele megragadni a korai Mayhem esszenciáját, hogy még véletlenül sem tévedtek közben az újrahasznosítás, netán az önmaguktól való szemérmetlen lopás ösvényére. A gyönyörű, tágas, organikus hangképben remekül érvényesülő riffekben ugyanúgy ott rejlik Euronymous és Blasphemer hatása, mint Teloch és Ghul saját elképzelései a 21. századi Mayhemről. Nem érzem ráadásul azt a kényszeres megfelelni akarást sem, ami óhatatlanul az Esoteric Warfare sajátja volt, nincs továbbá kimondott „sláger" sem (mondjuk a Freezing Moon szintjén), mégsem lesz ettől szegényebb az album. A Mayhemet szerencsére ma is kellően inspirált, lelkes arcok alkotják ahhoz, hogy ne legyen gond a friss ötletekkel, úgy pedig pláne, hogy ez még mindig csupán a harmadik teljes értékű kiadványuk a 2004-ben visszatért Attilával. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden résztvevő a legjobbat hozza ki önmagából, Attila talán még annál is többet, de Teloch esetében is mindenképpen az életmű egyik csúcsteljesítményéről beszélünk. A Daemon egészen olyan hatást kelt, mint egy láncáról elszabadult, éhes véreb, aki nem nyílegyenesen támad, de módszeres alapossággal szaggatja szét az elébe kerülőket.

Meggyőződésem, hogy nem létezik egyetemes, törzskönyvezett Norvég Black Metal Hangzás, és sokkal inkább „helyes" attitűdről beszélhetünk, mintsem a kizárólagosan használhatónak vélt riffek és hangzás együtteséről. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a Daemon megszólalása valami olyasmi, amilyennek a klasszikus norvég feketefém soundot elképzeljük 2019-ben. A Mayhemre ezen belül is mindenkor a végtelek hajszolása volt jellemző, most sincs ez másként, ellenben itt a megközelítés teljesen más, mint az ezt megelőző, felfoghatatlan működésű ipari gépeket idéző korszaké. Persze akár könnyű is lehetne a zenekar dolga, olyan emberekkel a tagságban, mint Hellhammer és Attila, akik előtt lényegében nincsenek akadályok a maguk területén. A megfelelő atmoszféra megteremtése persze egészen más terep, itt nem lehet pusztán az egyéni képességek összességére alapozni. Így lehetséges, hogy a Det som engang var és az Anthems To The Welkin At Dusk ugyanazon műfaj megkerülhetetlen alapvetései közé tartoznak, hiszen mindkettőnek sajátja az az eltéveszthetetlen, egyszerre groteszk és emelkedett északi hangulat, amelyben a Daemon is kifejezetten gazdag. A black metal zenekarok nagy többsége éppen azon a ponton vérzik el már az induláskor, ami a Mayhemben a kezdetektől fogva, mondhatni genetikailag kódolva megvan.

Beszéljek-e ezek után az egyes dalokról? Beszéljenek inkább ők saját magukért! Erre a lemezre úgyis nagyjából mindenki kíváncsi lesz, aki a black metalt egy kicsit is magáénak érzi (meg hát a kimondottan negatív reklámnak tekinthető Lords Of Chaos sem tett e téren rosszat). Aki pedig hozzám hasonlóan nem éri már be csupán a rég- és közelmúlt dolgaival, és nyitott kedvencei friss gondolatai iránt is, roppant lelkesen fogja hallgatni a Daemont. Persze csak az idő döntheti el, hogy lesz-e belőle valódi klasszikus, de Attiláék addig is egészen nyugodtan tekinthetnek a jövőbe. Mors certa, hora incerta, daemonem liberta!

 

Hozzászólások 

 
#10 Popovics Péter 2019-11-15 07:33
Nem vagyok sem Extreme metal, sem Mayhem szakértő, de amit itt leművelnek arra nem találok szavakat. Eddig csak a De Mysteriis-t hallgattam tőlük, és ez hozza annak a lemeznek a színvonalát. Nem egybefüggő maszatolás (Marduk), és nem is tér el az EM-tól (Keep of Kalessin).
Egy órányi élvezetes zene, nagyon jók a gyorsabb-lassabb szakaszok aránya. Egy percig nem unalmas.
Elnézést kérek a rajongóktól, mind a két fenti zenekarnak vannak lemezei amik bejönnek.
Idézet
 
 
#9 turul 2019-11-13 17:35
A netre először felkerült dalokból igazából csak egy tetszett, e miatt pedig féltem az albumtól. Ma érkezett meg a Limited edition, Digibook, Slipcase kiadás, ami egészében véve zseniális. A borító rendkívül igényes kivitelű és nyoma sincs bene a pózerkedésnek. Persze ez szubjektív, de dalok pedig szerintem a legjobbak között vannak, amit a Mayhem valaha is alkotott, de legalábbis méltóak a zenekar eddigi hírnevéhez!

Már 5X végighallgattam . Nagyon jó!!!!
Idézet
 
 
#8 zsóti 2019-11-09 13:48
Elképesztően jó lett ... igazi klasszikus. Igen, annyira jó, hogy elrohantam megvenni bakeliten is és csak nézek ki a fejemből. Némileg persze Tormentor-t is érzek benne itt-ott, de Hellhammer egy állat ... a Csihar meg valami elképesztő, hogy mit művel.
Idézet
 
 
#7 Goodbye 2019-11-01 22:42
A legutóbbi után félve állok neki. Csak azért hallgatom meg, mert a 3 előzetes dalból 2 nagyon tetszett. De biztos jól fog fogyni Necrobutcher nyilatkozata után.
Idézet
 
 
#6 La Fayette 2019-10-29 17:22
Szerintem ez az album a black metal esszenciája. Sötét és durva. Amit Csihar Attila csinál az egyszerűen utánozhatatlan. A hangzás tökéletes ehhez a műfajhoz. A dobfutamokat hallva pedig leesett az állam, Hellhammer a világ egyik legjobb dobosa (szerintem).
Idézet
 
 
#5 Tulus 2019-10-29 10:35
Érdemes meghallgatni a két bónusz dalt, mert azok is jók.

Nekem egyébként néha a Thorns is beugrott a lemez hallgatása közben, és ez nálam jó pont.
Idézet
 
 
#4 Van Der Eretein 2019-10-28 18:21
Először nem igazán kötött le, aztán most hazafele a melóból végighallgattam egyben, odafigyelve és igen, valóban remekmű.
Sokakkal ellentétben én az Ordo Ad Chao-t is imádtam a víz alól morajló hangzásával, az Esoteric-en viszont elaludtam. A GDOW nem annyira a kedvencem, a Chimera-t viszont a mai napig szoktam pörgetni.
Idézet
 
 
#3 drughi 2019-10-28 15:14
Tényleg ennyire jó lett? Nekem az utolsó nagy Mayhem időszak a wolfs lair abyss/grand idején volt (korszakalkotó anyagok!), a Chimera még tetszett de azóta semmi. Egyik utána lévő lemezüknél sem éreztem ingerenciát a kiismerésükre. Ezek után ez a De mysteriisel egy polcra tevő kommentek eléggé meglepőek.
Idézet
 
 
#2 Drakela 2019-10-28 11:47
A 3 előzetes dalból csak egy tetszett, így féltem az albumtól. DE! Nagyon kellemes csalódás lett, és egyet kell értenem az előttem "szólóval" van olyan jó mint a De Mysteriis...
Az albumról a Malum c. dal a kedvencem, ebben érzem azt hogy egyenes folytatása a De Mysteriis... dalainak. Sokat tesz hozzá Attila hangja is, ami ugye egy külön hangszer a Mayhem esetében (is).
A régi Mayhem dolgok mellett, ami még számomra az etalon tőlük az a Wolf's Lair Abyss ep, abból is a 2 dallal megtoldott változat.

Vártam milyen kritika lesz az albumról, nem csalódtam.
Most már csak a Rockmaratonra a koncertbejelent és hiányzik :P
Idézet
 
 
#1 Tulus 2019-10-28 09:42
Szinte minden nap meghallgatom, ami azért eddig elég keves Black Metal lemeznél fordult elő nálam....

A Daemon van olyan jó, mint a De Mysteriis Dom Sathanas.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.