Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Marty Friedman: Inferno

0225martycoverMarty Friedman olyannyira élvezi a szabadságot, amelyet saját magának alakított ki, hogy mára teljesen kiszámíthatatlanná vált, a következő lemezén vajon melyik irányból közelíti meg a metált (metalt), azt a műfajt, amelyet kis híján maga is nagyon messze akart elkerülni. A japán popkultúrából ugyan jócskán merített azóta, és pár szerzeményével próbára is tett az idők során, ám mostanra csak a jó értelemben vett agyahagyottság és meghökkentő zenei kombinációk maradtak meg nála, természetesen mindez a kizárólag rá jellemző előadásmódban tálalva.

E legfrissebb, Inferno című gyűjtemény ezúttal az extrémebb, néhol súlyos blastbeattel terhelt irányból érkezett, noha van rajta szimfonikus jellegű vagy épp punk rock tétel is, de a fő csapásirány az energikus, nagyon arcbamászó futamok felé mutat. Mégicsak Marty Friedmanról van szó, akinél nincsenek zenei korlátok, műfajok, tabuk. Csakis azzal a közhellyel élhetek, hogy már az első hangnál megismerni, ki az előadó. Marty-hangzás, a tőle megismert keleties nyújtások és skálák másznak elő a hangszórókból, és bizony újfent kapkodni kell a fejünket, ahogy a témák váltakoznak. A nyitó, egyben címadó Inferno helyenként Cacophony emlékeket idéz, de a legszebb módon: semmilyen direkt utalás nincsen, csak hangulatokban, megszólalásban.

megjelenés:
2014
kiadó:
Prosthetics
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

A folytatásban nagyon sötét, gonosz harmónia mászik elő. Lassú, hömpölygő akkordokon nyúlnak a hangok, majd egy perc elteltével fejbe rúg a korábban hivatkozott tika-tika, és erősen kell kapaszkodni, hogy követni tudjuk a témákat, amelyeket a végén keretbe foglal a kezdő akkordmenet. Szerintem nagy újdonságot nem mondok azzal, hogy Friedman nem állít minket egyszerű feladat elé, ha a zenéjét kell befogadni, ugyanakkor lenyűgöző az a magától értetődő folyamat, ahogyan a különféle hangulatokat egymás után fűzi. Mégsem csak egy rakás katyvaszt kapunk, hanem okosan felépített szerzeményeket, ahol minden akkordnak megvan a maga élete, akár egy zenei kalandjáték. A harmadik, Wicked Panacea című tétel a csodálatos gitárduó, Rodrigo y Gabriela közreműködésével készült. Műfajmeghatározhatnékoló játékosok számára a flamenco'n'roll jelzővel tudnám illetni, száraz akusztikus zene ez, amely azért kellően bekeményedik a középtájon, hogy aztán a negyedik szám, a Steroidhead – címéhez méltóan – odavágjon a földhöz. Durva thrash alapokra virgázik Marty (és Keshav Dhar, egy indiai agyas gitáros), de persze nem ő lenne, ha a szólók alá nem rakna egy-egy elszállósabb harmóniát, hogy ne mindig azokat a varacskos riffeket kelljen hallgatnunk. Nomen est omen.

Mint azt fentebb is említettem, a változatosság jegyében a punk rock is elfér a lemezen. Ehhez Danko Jones érkezik vendégül, az ő tolmácsolásában hangzik fel az I Can't Relax, kissé acsarkodós, de annál lazább előadásban. A második refrénnél már együtt énekled a címadó sort Jonesszal, és pogózol a verzék fölött, sodor a tempó. Ami ezután következik ahhoz már kell egy adag empátia, szociális érzékenység és türelem, valamint nagyfokú nyitottság. A Meat Hook egyesíti a Gusztáv kalandjai animációs sorozat legsúlyosabb zenei sajátosságait és a legszabadabban értelmezett jazz eszközeit: thrash alapokra szólózik egy Jorgen Munkeby nevű, 33 éves norvég szaxofonos (lásd még Shining), aki kis túlzással a másodperc törtrésze alatt lefogja a legbizarrabb hangokat, meglehetősen disszonáns hangzást létrehozva ezáltal. Hogy még teljesebb legyen az élmény, zongora is súlyosbítja a kompozíciót, Marty sem szűkölködik a skálákkal. Ahogy mondani szokták, olyan csúnya, hogy már szép.

Ehhez képest a Hyper Doom rohanós tempója semmi izgalmat nem hoz, amolyan egészséges tornagyakorlat az album utolsó harmadához közeledve. Némi Korn-fűszerrel meghintett, hörgős darab is helyet kapott a következőkben, én pedig sem a Kornnak, sem a hörgésnek nem vagyok barátja, ezért aztán léptetem is ezt a számot. Danko Jones ismét felbukkan a Lycanthrope-ban, de ha meghallod a pattogós tempót, nem lepődsz meg, hogy Alexi Laiho is ott penget Friedman oldalán. Nem túl emlékezetes dal, a hetedik hallgatás után sem tudtam felidézni belőle semmit. Ezt követően megenyhül a hangvétel, és Marty az éneklős gitártémákat hozza elő, az Undertow – Gregg Bissonette és Tony Franklin vendégeskedése mellett – hagyja a hallgatót ellazulni. Akár negédesnek is mondhatnánk a dallamokat, de annyira gyönyörűen kezeli a hangszert a göndör főhős, hogy attól el kell olvadni.

Mire véget ér, kezdődik egy újabb komolyabb tétel, a Horrors. Mikor először hallottam, természetesen nem figyeltem a címeket, csak a zenének adtam át magam, és figyeltem, milyen benyomást tesznek rám a dalok. Olyan ismerős, de mégis új hangulat fogott el ennek a dalnak hallatán, amit persze Friedmannek tulajdonítottam, és valahogy beugrott a Cacophony ismét. Aztán ahogy megnéztem a kiírást, akkor láttam, hogy a társszerző nem más, mint Jason Becker. Azok a hangok, az az atmoszféra semmi mással nem téveszthető össze: az A.I.R. szellemisége köszön vissza pár taktus erejéig, de az egész szerzeményt áthatja kettejük páratlan kölcsönhatása (személy szerint úgy vélem, hogy a Becker-Friedman kettős a rockzene valaha volt legcsodásabb gitárduója). A Horrors is nagyon összetett, sokféle hangulatból és hangulatváltásból álló darab, igazi felfedeznivaló, és nagyon is méltó a méltatlan sorsra kárhoztatott Jason Beckerhez is.

Az Inferno munkát adó zenei élmény, gondolkodásra késztet, és ahányszor felteszed, annyiszor fog új részleteket felfedni magából. Marty Friedmanre jellemzően nem könnyű darab, így aztán odafigyelést igényel, de minden perce megéri. A vadhajtásokat pedig egyszerűen le kell csetkelni. (A borító megalkotásáért pedig valakit mindenképpen meg kell bírságolni.)

 

Hozzászólások 

 
#7 iLane 2014-06-25 16:01
Danko nem kéne. Munkeby viszont kurvajó. Mondjuk nekem a Napalm Death-en is bejött a szaxofon, de megértem azt is akinek nem... szokni kell az tuti.
Idézet
 
 
#6 Saszi 2014-06-25 03:47
Én imádom az összes Marty lemezt, Cacophonystól Megadestől eggyütt. De ezzel az újjal nem tudok megbarátkozni. Az ènekes dalok számomra kiábrandítóak, de a többit sem tartom az elödjeihez mérhetőnek két dalt leszámítva
Idézet
 
 
-1 #5 Vasút 2014-06-24 17:08
Szerintem nem lehet ilyen összehasonlítás okat végezni, főleg ilyen tág kategóriákban. Milyen alapon lehetne összehasonlítan i Randy Roadsékat Friedmanékkel, vagy Hannemanékkal? Teljesen más. Olyan, mintha azt akarnánk megszakérteni, hogy mi a jobb, Bach vagy a Slayer.

De a stílusukon belül mindenképp nagyon előkelő helyen vannak persze.

Idézet - kamikaze:
(személy szerint úgy vélem, hogy a Becker-Friedman kettős a rockzene valaha volt legcsodásabb gitárduója)

Maximálisan egyetértek! Baráti beszélgetésekbe n rendszeresen előhozakodom ezzel, hogy mondjanak más csapatot, ahol két ilyen kaliberű gitáros játszott együtt. Nincs! És, hogy egy kis kommentelésre sarkalljam az olvasókat, jöhetnek a javaslatok. Csak az ismertebbek közül szerintem pl. a Tipton-Downing, Murray-Smith, Hetfield-Hammett, Schenker-Jabs, Vai-Vandenberg, Aldrich-Beach, Loomis-Smyth, Mustaine-Broderick, Slash-Izzy, King-Hanneman, Hoffmann-Frank (Fischer) stb. egyik páros sem érte el ezt a szintet. Talán még egy Randy Rhoads-Jake E. Lee képzeletbeli összeállítás sem lett volna ekkora. Mindez persze totál szubjektív, de talán érdemes rajta elgondolkozni.

De, hogy az Infernoról is szó essék, a pontszám nálam sem maximális. Jó, de helyenként eléggé elborult anyag. Pedig általában szeretem az olyan agyas zenéket, amiket meg kell fejteni, de ez már néha túlságosan is az. Ezzel együtt az egyértelműen hallható, hogy Marty fejben (és technikában is!) a gitárosok kb. 99,9%-ánál előrébb jár. Ha ezt a tudását egy csipetnyit ,,kommerszebb" formában adná elő, talán sokkal nagyobb réteg lenne kíváncsi a zenéjére.
Idézet
 
 
+6 #4 Dzsino 2014-06-24 13:24
Pavelka és Kökény atya!
Idézet
 
 
+1 #3 queensryche999 2014-06-24 13:23
Nem adta magát könnyen, de végül bejött Marty számítása és megettem. Ha valami nem egyszer-hallgatós zene, hát ez az!
Rágni kell és nyitottság nélkül könnyen a torkunkon akadhat.

A lemezről: Danko Jonest és Alexit én kihagytam volna, a velük közös szerzemények nem tettek rám mély benyomást, a többi közreműködő bejött, még a szaxis gyerek is, pedig ez a disszonáns free jazz hangorkán elsőre szépen elriasztott. A Becker-féle duettért pedig le a kalappal, bár tudtam, hogy országos cimborák ma is.

Idézet - kamikaze:
Baráti beszélgetésekbe n rendszeresen előhozakodom ezzel, hogy mondjanak más csapatot, ahol két ilyen kaliberű gitáros játszott együtt. Nincs!


Válaszom erre egy idézet tőled: "Mindez persze totál szubjektív, de talán érdemes rajta elgondolkozni."

Szerintem felesleges az ilyetén összehasonlítás , mert a gitár annyiféleképpen szól, ahány ember fogja meg. Példa erre a felsorolásod, ahol még egymáshoz képest is "almát a körtével" szitu alakul ki. Nem a te hibád, írhattál volna bárkiket.
Pl. az Angus tesók is óriásiak, csak máshogy. (A melyik duó tud technikásabban 'tekerni' dolog pedig csak egy szintig lehet érdekes.)
Idézet
 
 
+3 #2 touristique 2014-06-24 13:13
Esetleg a Friedmann-Mustaine duo. :D Ahol persze Mustaine szerepe nagyban kulonbozik Beckeretol, de ez igy volt jo.

Es persze emlitsuk meg a Denner-Schermann duot is.
Idézet
 
 
+1 #1 kamikaze 2014-06-24 10:18
(személy szerint úgy vélem, hogy a Becker-Friedman kettős a rockzene valaha volt legcsodásabb gitárduója)

Maximálisan egyetértek! Baráti beszélgetésekbe n rendszeresen előhozakodom ezzel, hogy mondjanak más csapatot, ahol két ilyen kaliberű gitáros játszott együtt. Nincs! És, hogy egy kis kommentelésre sarkalljam az olvasókat, jöhetnek a javaslatok. Csak az ismertebbek közül szerintem pl. a Tipton-Downing, Murray-Smith, Hetfield-Hammett, Schenker-Jabs, Vai-Vandenberg, Aldrich-Beach, Loomis-Smyth, Mustaine-Broderick, Slash-Izzy, King-Hanneman, Hoffmann-Frank (Fischer) stb. egyik páros sem érte el ezt a szintet. Talán még egy Randy Rhoads-Jake E. Lee képzeletbeli összeállítás sem lett volna ekkora. Mindez persze totál szubjektív, de talán érdemes rajta elgondolkozni.

De, hogy az Infernoról is szó essék, a pontszám nálam sem maximális. Jó, de helyenként eléggé elborult anyag. Pedig általában szeretem az olyan agyas zenéket, amiket meg kell fejteni, de ez már néha túlságosan is az. Ezzel együtt az egyértelműen hallható, hogy Marty fejben (és technikában is!) a gitárosok kb. 99,9%-ánál előrébb jár. Ha ezt a tudását egy csipetnyit ,,kommerszebb" formában adná elő, talán sokkal nagyobb réteg lenne kíváncsi a zenéjére.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.