Shock!

Marty Friedman olyannyira élvezi a szabadságot, amelyet saját magának alakított ki, hogy mára teljesen kiszámíthatatlanná vált, a következő lemezén vajon melyik irányból közelíti meg a metált (metalt), azt a műfajt, amelyet kis híján maga is nagyon messze akart elkerülni. A japán popkultúrából ugyan jócskán merített azóta, és pár szerzeményével próbára is tett az idők során, ám mostanra csak a jó értelemben vett agyahagyottság és meghökkentő zenei kombinációk maradtak meg nála, természetesen mindez a kizárólag rá jellemző előadásmódban tálalva.

E legfrissebb, Inferno című gyűjtemény ezúttal az extrémebb, néhol súlyos blastbeattel terhelt irányból érkezett, noha van rajta szimfonikus jellegű vagy épp punk rock tétel is, de a fő csapásirány az energikus, nagyon arcbamászó futamok felé mutat. Mégicsak Marty Friedmanról van szó, akinél nincsenek zenei korlátok, műfajok, tabuk. Csakis azzal a közhellyel élhetek, hogy már az első hangnál megismerni, ki az előadó. Marty-hangzás, a tőle megismert keleties nyújtások és skálák másznak elő a hangszórókból, és bizony újfent kapkodni kell a fejünket, ahogy a témák váltakoznak. A nyitó, egyben címadó Inferno helyenként Cacophony emlékeket idéz, de a legszebb módon: semmilyen direkt utalás nincsen, csak hangulatokban, megszólalásban.

A folytatásban nagyon sötét, gonosz harmónia mászik elő. Lassú, hömpölygő akkordokon nyúlnak a hangok, majd egy perc elteltével fejbe rúg a korábban hivatkozott tika-tika, és erősen kell kapaszkodni, hogy követni tudjuk a témákat, amelyeket a végén keretbe foglal a kezdő akkordmenet. Szerintem nagy újdonságot nem mondok azzal, hogy Friedman nem állít minket egyszerű feladat elé, ha a zenéjét kell befogadni, ugyanakkor lenyűgöző az a magától értetődő folyamat, ahogyan a különféle hangulatokat egymás után fűzi. Mégsem csak egy rakás katyvaszt kapunk, hanem okosan felépített szerzeményeket, ahol minden akkordnak megvan a maga élete, akár egy zenei kalandjáték. A harmadik, Wicked Panacea című tétel a csodálatos gitárduó, Rodrigo y Gabriela közreműködésével készült. Műfajmeghatározhatnékoló játékosok számára a flamenco'n'roll jelzővel tudnám illetni, száraz akusztikus zene ez, amely azért kellően bekeményedik a középtájon, hogy aztán a negyedik szám, a Steroidhead – címéhez méltóan – odavágjon a földhöz. Durva thrash alapokra virgázik Marty (és Keshav Dhar, egy indiai agyas gitáros), de persze nem ő lenne, ha a szólók alá nem rakna egy-egy elszállósabb harmóniát, hogy ne mindig azokat a varacskos riffeket kelljen hallgatnunk. Nomen est omen.

Mint azt fentebb is említettem, a változatosság jegyében a punk rock is elfér a lemezen. Ehhez Danko Jones érkezik vendégül, az ő tolmácsolásában hangzik fel az I Can't Relax, kissé acsarkodós, de annál lazább előadásban. A második refrénnél már együtt énekled a címadó sort Jonesszal, és pogózol a verzék fölött, sodor a tempó. Ami ezután következik ahhoz már kell egy adag empátia, szociális érzékenység és türelem, valamint nagyfokú nyitottság. A Meat Hook egyesíti a Gusztáv kalandjai animációs sorozat legsúlyosabb zenei sajátosságait és a legszabadabban értelmezett jazz eszközeit: thrash alapokra szólózik egy Jorgen Munkeby nevű, 33 éves norvég szaxofonos (lásd még Shining), aki kis túlzással a másodperc törtrésze alatt lefogja a legbizarrabb hangokat, meglehetősen disszonáns hangzást létrehozva ezáltal. Hogy még teljesebb legyen az élmény, zongora is súlyosbítja a kompozíciót, Marty sem szűkölködik a skálákkal. Ahogy mondani szokták, olyan csúnya, hogy már szép.

Ehhez képest a Hyper Doom rohanós tempója semmi izgalmat nem hoz, amolyan egészséges tornagyakorlat az album utolsó harmadához közeledve. Némi Korn-fűszerrel meghintett, hörgős darab is helyet kapott a következőkben, én pedig sem a Kornnak, sem a hörgésnek nem vagyok barátja, ezért aztán léptetem is ezt a számot. Danko Jones ismét felbukkan a Lycanthrope-ban, de ha meghallod a pattogós tempót, nem lepődsz meg, hogy Alexi Laiho is ott penget Friedman oldalán. Nem túl emlékezetes dal, a hetedik hallgatás után sem tudtam felidézni belőle semmit. Ezt követően megenyhül a hangvétel, és Marty az éneklős gitártémákat hozza elő, az Undertow – Gregg Bissonette és Tony Franklin vendégeskedése mellett – hagyja a hallgatót ellazulni. Akár negédesnek is mondhatnánk a dallamokat, de annyira gyönyörűen kezeli a hangszert a göndör főhős, hogy attól el kell olvadni.

Mire véget ér, kezdődik egy újabb komolyabb tétel, a Horrors. Mikor először hallottam, természetesen nem figyeltem a címeket, csak a zenének adtam át magam, és figyeltem, milyen benyomást tesznek rám a dalok. Olyan ismerős, de mégis új hangulat fogott el ennek a dalnak hallatán, amit persze Friedmannek tulajdonítottam, és valahogy beugrott a Cacophony ismét. Aztán ahogy megnéztem a kiírást, akkor láttam, hogy a társszerző nem más, mint Jason Becker. Azok a hangok, az az atmoszféra semmi mással nem téveszthető össze: az A.I.R. szellemisége köszön vissza pár taktus erejéig, de az egész szerzeményt áthatja kettejük páratlan kölcsönhatása (személy szerint úgy vélem, hogy a Becker-Friedman kettős a rockzene valaha volt legcsodásabb gitárduója). A Horrors is nagyon összetett, sokféle hangulatból és hangulatváltásból álló darab, igazi felfedeznivaló, és nagyon is méltó a méltatlan sorsra kárhoztatott Jason Beckerhez is.

Az Inferno munkát adó zenei élmény, gondolkodásra késztet, és ahányszor felteszed, annyiszor fog új részleteket felfedni magából. Marty Friedmanre jellemzően nem könnyű darab, így aztán odafigyelést igényel, de minden perce megéri. A vadhajtásokat pedig egyszerűen le kell csetkelni. (A borító megalkotásáért pedig valakit mindenképpen meg kell bírságolni.)