Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mark Lanegan Band: Phantom Radio

mlb_cJó egy évvel ezelőtt, Mark Lanegan korcs lemeze, az Imitations kapcsán abbéli reményeimnek adtam hangot, hogy a jó maestro részéről egyszeri elrettentés volt ez a kis kísérlet, legközelebb majd visszazökken vele a szekér a rendes kerékvágásba. Hát ez sajnos nagyon nem jött össze, ugyanis rágom már egy ideje a Phantom Radiót, de azt kell mondjam, ez bizony még annyira sem jön be, mint a fentebb említett anyag. És amíg annál lehetett azzal nyugtatgatnunk magunkat, hogy csak egy különc feldolgozáslemezről van szó, itt már nincsen semmi mentség, nincsen kibúvó: ez Mark Lanegan (és az ő Bandája) 2014-ben, ezt kell szeretni. Vagy éppen nem.

A legjobban az fáj, hogy a pusztán hangi adottságai tekintetében legkedveltebb énekeseim között tanyázó (tanyázott?) Markon egyre inkább elhatalmasodik az a művészieskedő, sokszor modoros énekstílus, ami korábban is fel-felütötte fejét a lemezein, ám mindvégig a jó ízlés határain belül maradt. Hát itt viszont nagyon nem, mert például amit a The Wild People-ban helyenként összeripacskodik, az még az amúgy egészen elfogadható dalt is tönkrevágja. És így lesz a Torn Red Heart darabokra tört szívű balladájából giccsparádé, a Waltzing In Blue melankóliájából szenvelgős üresség és a The Killing Season hátborzongatónak szánt hangulatából homályos dalolászás.

megjelenés:
2014
kiadó:
Vagrant Records
pontszám:
4 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Ráadásul nem igazán tudom, hősünk mitől ment ennyire tévútra, hiszen még a jelen lemez közvetlen elődjének tekinthető Blues Funeral is teljesen rendben volt, majd' minden másodpercében ott sötétlett az a delejes-feslett-purgatóriumi, ezáltal tipikusan lanegani atmoszféra, ami miatt annyira lehet szeretni az egykori Screaming Trees-frontembert. Pedig az a korong már bőven előre vetítette, hogy miről fog szólni Lanegan számára a jövő: egyre jobban süppedt bele az elektronikus-alternatív-indie hangulatvilágba, ami mára kábé egyeduralkodóvá is vált, de olyannyira, hogy ennek a lemeznek már tényleg semmi köze sem a rockhoz, sem a blueshoz, a grungehoz meg aztán pláne, és az olyan nagy ikon-elődök, mint Tom Waits és Nick Cave, átadták a stafétát David Bowie-nak. (A Floor Of The Ocean például egy kevésbé jól sikerült Bowie szám is lehetne, ami részemről felér egy káromkodással.) Ezzel persze együtt jár az is, hogy a rekedtes-ráspolyos bariton már negyedannyit sem kalandozik a mélyebb regiszterekben, mint korábban. És ez nagyon nincs jól.

Mint ahogy az sem, hogy a lemezen alig hallani igazi dobokat és élő dobost – ha jól számolom, összesen háromban, igaz abból egyben legalább Jack Ironst – és helyenként annyira gagyi a szintetizátoros háttér-kíséret, hogy arról gyorsan megunt és szemétre dobott Casio-kvarcjátékok hangtémái jutottak eszembe. És nem lettem tőle boldogabb. Mint ahogy az egyébként „a lemez vidám slágere" szerepére szánt Seventh Daytől sem, sőt, ezt már szinte fájt végighallgatnom, azzal a kedélyes kis lalalalalázással. Legordenárébb rémálmaiban sem gondoltam volna, hogy Lanegantől valaha ilyet fogok hallani, de többet nem is teszek így, ezt megígérhetem.

Nem vagyok gondban a pontozással sem, hiszen voltaképpen négy szám volt, amitől nem kaptam permanens idegrángást: a nyitó Harvest Home még valamennyire ingergazdag módon idézi meg Mark régebbi dolgait, hogy aztán a kettes Judgement Time minimál hangszerelése és oratóriumi hangulatvilága épp a szöges ellentétét jelentse, de hát ez meg éppen ezért tetszik. Az I Am The Wolf sötétebb színeket használó busongása szódával elmegy, mint ahogy a záró, sötét elektronikába hajló Death Trip To Tulsa is, de hát ez édeskevés egy olyan manustól, aki egykoron egy The Winding Sheetet és egy Whiskey For The Holy Ghostot adott a világnak. És annak is csak visszafogottan tudok örülni, hogy az általam is sokra tartott Alain Johannes egészen szép megszólalást csiholt a lemeznek (miközben minden dalban közreműködik is, összesen vagy tucatnyi hangszeren). Mert hiába ragyog gyönyörűen a kezünkben tartott lufi, ha finggal van töltve.

Mark Lanegan február 23-án az A38 Hajón koncertezik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 not-yaffa 2015-01-04 15:43
Nagyon vártam ezt a lemezt, de elég csalódott vagyok. Nekem is hiányzik belőle az a tipikus, sötét lüktetés, ami áthatja a korábbi munkáit... Kár érte, mert Lanegan úr amúgy nagy kedvenc, de most úgy érzem, hogy elég messze került attól, ami miatt megszerettem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.