Slide gitár, country, majd elektrosokk, rusnya borító, de rusnya a világ is, amelyről a szövegek szólnak a KMFDM legújabb lemezén. Tim Skold nélkül (aki a legismertebb volt talán ebből a formációból, bár ha jól tudom, nem zenélt itt túl sokat), ha valaki esetleg nem tudná, aki mostanában Marilyn Manson mellett basszusgitárzik inkább.
Trendeket sosem követtek, most sem teszik. Elég nyomasztó hangulatú a lemez, bár nyomasztó maga a háborús téma, így nem csak a szövegek miatt militáris a dolog, hanem egyes zenei megoldások, apróságok miatt is, amelyek még nyomatékosabbá teszik a mondanivalót.
Nem vagyok egy kimondott KMFDM fanatik, így lehet csak számomra újdonság, hogy egyes tételekben női éneket (Lucia Cifarelli) hallhatunk, néhol így feledve a rockot, maradva az indusztriálnál. Mondjuk nem tudom ebben a műfajban mit lehetne újítani, olyan nagyon semmit, aki tíz éve is ezt a zenét nyomta, az tíz év múlva is ezt fogja, csak az évszámok változnak meg a dalszövegek, más nem nagyon. Egy időben nagyon odavoltam ezekért a zenékért, ma is szeretek egy csomó ilyen lemezt, de nem nagyon tud felvillanyozni a hatszázadik majdnem egyforma indusztriálmetal, legyen az bármennyire koncepciózus, kidolgozott. Fura, az utolsó előtti dal - Revenge - eleje énekileg olyan, mintha valami David Bowie utánzó zengene.
Meglehetősen monoton zeneileg a cucc, bár ez a stílus nem a villantásokról szól, az tény, de azt sem lehetne mondani, hogy más hasonló jellegű zenekaroknál nem fordul elő egy-egy olyan téma, dal, amire az ember felkapja a fejét. Itt nem nagyon kellett felkapnom a fejem semmire, korrekt végig a lemez, de semmi különös, mondhatni mindenki sejtheti mit kap a pénzéért. Így kapnak egy korrekt hetest. Ja, az intro az utolsó tétel, ami önmagában így vicces.
