Shock!

december 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iron Monkey: 9-13

ironmonkey_cAz underground legmélyén fortyogó színtér egyik nagy meglepetése már rögtön az év elején befutott: a Relapse még januárban jelentette be, hogy kedvenc főemlősünk, a szeretetre méltó Vasmajom visszatért. A gyűlölettel, undorral és dühvel teli banda, amely eredetileg alig öt éven keresztül mérgezte önmagát és környezetét, és teljes életműve kimerült két stúdiólemezben, egy EP-ben és egy igencsak kérdéses minőséget képviselő, posztumusz koncertanyagban. Ez persze nem akadályozta meg, hogy a sludge-színtér egyik kult-kedvencévé váljon a saját magát általában nihilistaként jellemző, ellenlábasai által inkább csak primitív bunkónak tartott ötösfogat, akiket többnyire – teljes joggal – a Grief és az Eyehategod kereszteződésében szoktak elhelyezni, azzal a megjegyzéssel, hogy azért természetesen a mindenható Black Sabbath rájuk is alapvető hatást gyakorolt. (Fel is dolgozták tőlük a Cornucopiát, nem is lett rossz.) Szenzációhajhászásként pedig fontos kiemelnünk, hogy állítólag nagy rajongójuk, Phil Anselmo éppen az ő debütáló anyagukat hallgatta híres-hírhedt túladagolásakor.

megjelenés:
2017
kiadó:
Relapse
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Ennyire azért természetesen nem jelentett feldolgozhatatlan hallgatnivalót a Fém Maki muzsikája, bár azért tény, hogy akkoriban kevés náluk agresszívabb sludge-formációt lehetett találni, és bizony az embernek nem igazán lett jobb a kedve a banda fő figurája, Johnny Morrow vokalizálása hallatán sem. Johnny énekstílusa valami olyasmit képviselt, mintha egy, a teljes idegösszeomlás szélén álló hardcore-énekes próbálna meg túlrikácsolni egy tök részeg black metalost, és igazság szerint ehhez volt fogható színpadi munkája is. És sajnos esetében a múlt idő használata abszolút indokolt, mivel jó tizenöt éve már, hogy – alig 28 évesen – szívinfarktus következtében itt hagyta ezt az általa olyannyira utált árnyékvilágot. Viszont a Majom már a tragédia előtt pár évvel feloszlott, hátrahagyva minden idők talán legkedvesebb búcsúnyilatkozatát, megemlékezve benne a többi zenekarról, a hallgatóságról és azok közeli hozzátartozóiról is.

Hogy aztán majd' két évtizeddel később – tényleg abszolúte a semmiből ránk rontva – visszatérjenek, és akkor innentől el is kezdődött az „Ez az igazi Iron Monkey-e?"-vitaest, nem is minden alap nélkül, hiszen való igaz, hogy kicsit eltolódtak a zenei arányok egy gyorsabb, punkos/HC-s irányba, ráadásul több a hiányzó is, mint a jelenlévő. Johnnyt nyilván nem ásták ki a sírból, ez teljesen egyértelmű, de nem kért a dologból a feloszlást követően talán legismertebbé vált tag, Justin Greaves dobos és a másik alapító, Doug Dalziel basszer sem. Hogy akkor mégis ki van itt? Leginkább az a Jim Rushby, aki mindvégig a falhoz vágó, csontig hatoló riffek fő felelősének számított, és aki a második eljövetelkor már – fejére fehér maszkot húzva, hogy azért jelezze, ő sem teljesen százas – magára vállalta az „éneket" is. Plusz az a Steve Watson, aki az Iron Monkey korai éveiben volt tag, és ezúttal gitárról basszusra váltott, de igazság szerint az újfiú Briggának is van bekapcsolódási pontja, mivel ő meg a MyWarban játszott együtt a néhai JP Morrow-val.

Igazából az Acélgorilla egy fokkal sem lett barátságosabb, mint korábban, pusztán ahol egykoron a káosz próbálta magába szippantani a hallgatót, ott most tudatos mészárlást kapunk, és ahol anno mocsárba fúló hangulatú jammelések folytak, ott kicsit feljebb kapcsolták a sebességet, és lecsapolták a lápot. A nyitásként berobbanó Crown Of Electrodes például helyből felvonultatja a majomház teljes arzenálját: gördülékeny tempóváltásokkal megspékelt, arcba mászó gyűlölethimnusz ez, és annyira nagyon Jim vokalizálása sem tér el elődjéétől, talán csak két fokkal kevésbé őrült. A helyzet fokozódik a klipesített OmegaMangler alatt, és végül a címadóban áll elénk a maga teljességében, ez bizony tényleg nagyon súlyos dalocska, a végén hallható döngölde pedig minden sludge-barát szívét meg kell, hogy melengesse.

A kilenc tételes anyag közepén helyezkednek el a gyorsabb, crustos tételek, de még ezek közül is kiemelkedik az a Mortarhex, ami talán a banda valaha írt legsebesebb dala, viszont nekem pont ez a rész az, ami a legkevésbé jön be, kicsit koncepciótlan, össze-vissza cséphadarásnak tűnik. Akkor már sokkal inkább ajánlott a már-már doomos The Rope, azzal az - artikulálatlan üvöltés mellett felhangzó – rendkívül összetett szöveggel („No hope... the rope"), meg a záró, majd' tízpercesre hizlalt Moreland St. Hammervortex, ami szintén egy fennakadt szemű, kedves kis darab.

Ez így mind szép és jó, különösebb gond tényleg nincs vele, ha csak az nem, hogy az Iron Monkey csúcskorszaka óta bizony eltelt két évtized, és ami akkor a szélsőséges volta miatt kuriózumnak számított, az mára már jócskán beleolvadhat a nagy masszába, ha nincsenek igazán kiugróan ütős dalai. Olyanok pedig itt bizony alig-alig szerepelnek, úgyhogy számomra eléggé kérdéses, hogy ez a három majom hogyan találja majd meg a maga helyét a nagy dömpingben. Épp ezért, ha engem kérdezel, bőven hallgatható a 9-13, de talán szerencsésebb lett volna nem piszkálni az elkorrodálódott dögöt.

 

Hozzászólások 

 
+5 #2 halottember 2017-12-13 14:53
Jó album ez.
Idézet
 
 
+8 #1 19EmpEroR75 2017-12-12 17:57
Hú, ez a lemez nekem egy nagy kérdőjel. Ha a hangulatot és a hozzáállást nézem, akkor a végeredmény pozitív. Ha a punk/hc hatású dalok számát nézem, akkor meg tanácstalan vagyok, mert a lemez közepével gyakorlatilag nem tudok mit kezdeni (de lehet, ez később változhat, mert az egész elég eklektikus). Káosz, gyűlölet, nihil (talán kicsit tényleg rendezettebben, mint anno), ez mind rendben van, a sokadik hallgatás után mégis értetlenül állok (bár nekem Morrow agyament "éneke" nagyon hiányzik).
Persze az "azt csinálok, amit akarok, és úgy, ahogy én akarom" hozzáállás változatlan, az meg nehezen várható el, hogy egy banda (főleg ha egy szűk körben ilyen kultikus státuszt vívott ki magának baromi rövid idő alatt), ugyanúgy és ugyanazt csinálja, mint 20 évvel ezelőtt. Ezért meg a tisztelet kijár.
Lehet, egy új név alatt kellett volna az új albumot kihozni, de az összehasonlítás akkor is elkerülhetetlen ül felmerülne. Nem pontozom, mert a végeredmény nekem baromi felemás, nekem is hiányoznak az igazán erős dalok. A régi érához mérni meg méltatlan, 2010-es éveket írunk, nem '90-est (és az is tény, hogy ami akkor megbotránkoztat ó volt, az ma már kevés - bár az jó kérdés, hogy azt hogyan és meddig lehet fokozni).
Az idő talán eldönti, hogyan ülepszik le nálam az új korong.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.