Shock!

október 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

George Lynch: Furious George

A dallamos hard rock műfajjal azért kissé óvatosabb vagyok és elsősorban akkor kelti fel egy banda az érdeklődésemet, ha az énekes vagy a gitáros kiemelkedőt alakít. De persze a legjobb, ha mindkettő isten.

megjelenés:
2004
kiadó:
Shrapnel
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

A Dokken ebből a szempontból abszolút nyerő nálam: George Lynch csakis Randy Rhoads-szal említhető egy lapon, óriási kedvencemmé vált az évek során; de Don Dokken különleges hangja is nagyon benne van a bögyömben - pozitív értelemben természetesen, ha van ilyen interpretációja a kifejezésnek. Mindazonáltal a jó George dolgaival nem könnyű lépést tartani, mióta újfent kivált a Dokkenből: nem kevés lemez jelent meg tőle azóta saját neve alatt vagy projektben, de úgy veszem észre, a saját nótákkal mintha nem állna olyan fényesen, mint a feldolgozásokkal.

Feldolgozta ugye saját magát az újjáéledt Lynch Mob élén (azért be kellene szerezni az Evil Live meg Revolution lemezeket is, nem?), illetve 2000-es Will Play For Food anyaga is feldolgozásokat tartalmaz, ha jól tudom. Kizárólag saját cuccot tartalmazó szólólemez mindössze egy jelent meg tőle, ez pedig a 93-as Sacred Groove, ami legalábbis klasszikus minden dallambuzi számára (nálam mondjuk sokáig kellett érnie, de megérte érlelni). Nem baj, lényeg az, hogy amikor utamba akadt ez a legutóbbi Lynch album, rendkívül kíváncsi lettem rá. Tudtam, hogy ezúttal is feldolgozásokat rögzített a barátunk, de papíron kiváló ötletnek tűnt, hogy őskori blues/rock klasszikusokat hallhatunk, mai hangzással, lynchesítve.

És lőn: a Furious George nemcsak papíron jó, de a valóságban is! Kelly Keeling énekessel, a gitárnyűvők megbízható untermannjával egy óriási hangulatú anyag készült a Lynch-műhelyben. Kissé hiányosak ugyan blues-ismereteim és mi tagadás, eredeti változatban rendkívül fáraszt mondjuk Jimi Hendrix munkássága, a még régebbiekről nem is beszélve, de mai sounddal ezek a dalok megdörrennek, az kétségtelen! Vannak itt a régi nagy rockbandák által írt klasszikusok (Stormbringer a Deep Purple-től, Space Station No. 5. - ez utóbbi alapján egyszeriben kíváncsi lettem a Montrose-ra!); mint közkézen forgott, nem a szerző által ismertté tett tételek (You Shook Me, All Along The Watchtower - egyik Led Zep, a másik Hendrix nótaként közismert) és mindezekre George bátyó mániákus szólózása teszi fel a koronát. Mondjuk Kelly hangja is egy igazi védjegy: nagy terjedelmű, whiskyáztatta, érzelemmel teli, igazi bluesos rockhang - Baton Rouge lemezeket nekem ide, de nagyon gyorsan! A lemez játékideje 60 perc fölé kúszik ugyan, de unalomnak nyoma sincs: ha esetleg maga az adott dal éppen leülni készül, a szólók rögtön felébresztik az embert. Amúgy meg tényleg itt a 60-as, 70-es évek blues rock élvonala: ZZ Top, Cactus, Mountain meg a jó ég tudja, még kik (negyvenesek előnyben!).

Soha jobb alkalmat arra, hogy szélvész gyorsasággal nekiálljak a bluesos alapú, mai megszólalású hard rock csapatok (Great White, Thunder stb.) munkáinak begyűjtésére, aki pedig még nem jutott ide, de szereti a Dokkent, illetve Lynch stílusát, annak azt javaslom, hogy ugyanezt az utat járja be. Mindezért 9 ponttal jutalmazom ezt a kiváló muzsikát, amúgy pedig mindenképpen szeretném, ha Yngwie is kihozna egy hasonló szellemben fogant Inspiration 2-t - lehetőleg nem saját maga által felénekelve!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.