Shock!

Elég nehéz lenne összeszámolni minden önálló lemezt, projektet és egyebet, amelyekben Doug Pinnick részt vett az utóbbi bő tizenöt évben, mióta az egyes Poundhound lemezzel beindította a King's X melletti önálló karrierjét. Bevallom, kicsit néha el is vesztettem a fonalat ezeket illetően, noha időről időre akadt közöttük olyan, amit sokat hallgattam. Ez a helyzet a nemrég kiadott Nakeddel is, bár aki csak felületesen ismeri óriási hanggal megáldott basszer/énekes munkásságát, bizonyára nehezen értené meg, miben tér el a többitől. Én pedig megint csak azokkal a bizonyos apróságokkal tudnék jönni, amiket általában elő szoktam hozni ilyenkor...

Doug előzetesen roppant súlyosnak ígérte ezt az anyagot, és sok szempontból teljesen igaza volt, méghozzá zenei és szövegi értelemben véve egyaránt. Noha az összkép letagadhatatlanul pinnickes, valóban akadnak a lemezen olyan vastagságú, brutalitású riffek, amelyekhez foghatókat eddig még a King's X legmasszívabb albumain sem hallhattunk, tartalmilag pedig egyes dalokban olyannyira megnyílik Doug barátunk, hogy az egyeseknek akár már túlzásnak is tűnhet majd. Nekem nem tűnik annak, mert zenei zsenialitása, úttörő jellege mellett a King's X-et is eleve az a bizonyos tiszta érzelmi többlet emelte ki a többi kortárs csapat közül, amely Dougnak a mai napig sajátja, és minden másodpercben áthatja ezt az anyagot is. Hogy furcsa egy zenésztől azt hallani egy lemezen mindjárt a nyitódalban, hogy a tesója fizeti helyette a lakbért, nincs semmi megtakarítása, és még a rezsit is alig képes kicsengetni? Valóban az. Doug esetében viszont egyrészt mindannyian tudjuk, hogy évtizedek óta ez a valóság (nem véletlen, hogy régóta esedékes sérvműtétjének költségeit is a rajongók dobták össze nemrég), másrészt mindig felvillant valami olyat is a szövegekben, amelytől azok még a szokatlannak tűnő kitárulkozás ellenére sem hatnak természetellenesen. Nem vállat vonsz, hogy mi közöd neked ehhez, hanem elgondolkodsz rajta, és tudod, hogy amit énekel, az egyszerűen úgy van.

Nem csak a What You're Gonna Do védjegyszerű, groove-os kezdése súlyosan személyes amúgy. A legmesszebbre e téren bizonyosan a másodikként érkező If U Fuk Upban megy Pinnick, amely talán a Naked legmélyebbre hatoló, legmegindítóbb dala is egyben. Benne van Doug egész élettörténete ebben a pár sorban, és olyan hatásosan támogatja meg őket a King's X jellegzetes betorzítós-bontogatós, melodikusan merengő zenei eszközeivel, hogy a végeredmény egyenesen mellbevágó. És minden keserűsége mellett is ott rejlik benne legbelül az a halvány reménysugár, amely szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy aki valaha is megszerette a King's X-et, az soha nem tud szabadulni a mostoha sorsú texasi trió varázsától.

Akárcsak Doug többi szólóalbumára, úgy a Naked nagy részére is áll, hogy amennyiben a dalötleteket Ty Taborral és Jerry Gaskill-lel fejezte volna be, simán elmenne a végeredmény King's X lemeznek. Viszont mivel szólóban csinált mindent – még a dobokat is ő játszotta fel –, az összkép egy nüansznyit mégis más, még ha nem is ég és föld a különbség. A néhol minden korábbinál mélyebbre hangolt, dzsunga riffek bizonyos dalokban tényleg meglepő súllyal röffennek rá az emberre, de Doug hangja és ének-, illetve dalszerzői stílusa eleve mindent azonnal ellát egy jellegzetes bélyeggel, szóval azért senki se tartson attól, hogy egetrengető meglepetés éri majd a Nakeden. Ez itt továbbra is Pinnick, méghozzá úgy, ahogy őt szeretjük. Nem állítom, hogy az összes dal egyformán jól sikerült, de a végső mérleg mindenképpen pozitív, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, ez a lemez jobban betalált nálam, mint a legutóbbi King's X album, az immáron öt (!) hosszú éve kiadott XV. A már említett If U Fuk Up, a koszos gitárok és a könnyednek ható ritmika kettősségével kábító Ain't That The Truth vagy a nyolc perc fölé kúszó I Hope I Don't Lose My Mind simán jól mutattak volna azon is valamelyik töltelék helyett.

Ha szereted a hórihorgas muzsikus zenei világát, simán merem ajánlani a Nakedet, mert tökéletesen kiegészíti Doug másik 2013-as anyagát, a szintén nagyszerű Pinnick Gales Pridgen albumot. Örülök neki, hogy Dougnak még 63 évesen is akad tényleges mondanivalója, kevesen mondhatják el ugyanezt magukról az ő korában.