Shock!

május 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple: Turning To Crime

deeppurple_cBár nem létfontosságú kiadvány, amit lélegzetvisszafojtva vártunk, már a megjelenés napján eldöntöttem, hogy muszáj írni a Turning To Crime-ról. Egyszerűen azért, mert irtó jó kedvem kerekedett tőle, amikor aznap délelőtt egy italozós wellness hétvége helyszínére autózván betettem. Persze nyilván már eleve pozitív alaphangulattal indultam, de az esőfüggöny nem különösebben segített volna ennek fenntartásában. Aztán felcsendült az első pár taktus, és ugyan a nap nem sütött ki, de széles vigyorral, a kormányon a ritmust ütögetve és némi nyakmozgatással asszisztáltam végig az ötven perces feldolgozáscsokrot. Ja, merthogy ugye ez egy cover-album, de még véletlenül sem abban merül ki, hogy kedves öreg bácsik még kedvesebb és még öregebb bácsik poros slágereit játszogatják unalmukban karantén idején.

megjelenés:
2021
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
-
/10

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

Kezdjük ott, hogy a Deep Purple már az ősfelállás idején is lemezre vett nem egy, nem két feldolgozást. Ez akkoriban amúgy is bevett dolognak számított, Ian Gillan pedig az évtizedek alatt többször is összeszedte legelső zenekarát, a Javelinst, és zenélgetett a civil életbe rég visszavonult, tisztességben megőszült egykori társaival. Ha tehát valakinek, akkor a Purple-nek mindenképpen van erre jogcíme, amúgy pedig a feldolgozás jó dolog: a blues és a dzsessz kezdetei óta az újragondolások indítják be a kreatív energiákat. Ezekben pedig a banda az utóbbi években sem szenvedett hiányt, miért is ne lazíthattak volna egyet, főleg, hogy ilyen jellegű, teljes hosszúságú nagylemezt nem adtak ki. Viszont a fentiek és például az InFinite bónuszdalaként megismert Roadhouse Blues jó előjelnek bizonyultak, és a Turning To Crime tökéletesen alá is támasztja a döntést: remek ötlet volt ezt, most, így megcsinálni! Az pedig dicséretes, hogy nem feltétlenül elcsépelt dalokat választottak, számomra legalábbis kevés tétel volt ismerős, pedig én még Komjáthy Györgyön nőhettem fel.

Természetesen megcsináltam az originálokból összerakott playlistet is, és ennek tükrében is izgalmas a történet, hiszen tényleg van olyan előadó, aki a purple-ösök korosztályának lehetett fiatalkori kedvence az '50-es években, vannak kortársak (például a Fleetwood Mac, a Cream vagy akár a Yardbirds), és akadnak sokkal régebbiek is. Ami talán még érdekes lehetett volna, az valami hozzájuk képest újabb keletű zene vagy előadó feldolgozása, ahogy például a UFO csinálta pár éve a saját hasonló lemezén (a klasszikusok mellé beraktak egy Mad Season-számot is), de az ilyesmiben Johnny Cash úgyis űberelhetetlen volt. Szóval jó ez így, ahogy van, talán még változatosabb is a zenei paletta, mint amennyire a saját albumokon szokott lenni. Ennyi hagyományos zongorát például sosem hallhattunk a Purple saját szerzeményeiben, mint az itteni rakenrollokban (Rockin Pneumonia And The Boogie Woogie Flu, Jenny Take A Ride, Watching The River Flow), ezek persze mind kiemelkedően is sikerültek. Don Airey nagyokat alakít, és persze minden más billentyűsön is, bizonyos szempontból ez főleg az ő lemeze, halld például a Ray Charles-féle Let The Good Times Rollt – Steve Morse például sokkal kevesebb teret kap ezúttal, bár persze attól még hangsúlyos a jelenléte. Jó poén az is, hogy a westernfilmzene-betétdalszerű Battle Of New Orleansnál Glover bá is beszállt Gillan mellé „bársonyos" orgánumával. És marha jó ezt az élvezetes mixet a jól megszokott Bob Ezrin-féle újkori Purple-sounddal hallani, ez már önmagában hallgatásra ösztönöz az egyenmetál-egyenretró hangzások korában.

Személyes kedvenceim a 7 And 7 is a Love együttestől, ami már-már progrock és fájóan rövid (persze mit tegyünk, ilyen hosszú az eredeti is), a Fleetwood Mac Oh Wellje és talán nem meglepő módon a Cream White Roomja, amely kettőben azért Morse is megkapja a neki járó nagy pillanatokat. A záró, közel nyolcperces egyvelegből pedig simán elviselnék még egyszer ennyit, itt a Led Zep-részlet például különösen pikáns, a Gimme Some Lovin′-t pedig tényleg nem lehet megunni.

És hogy ezeket a sorokat éppen a szombat estére készülve pötyögtem be – véletlen? Aligha...

 

Hozzászólások 

 
#3 Gyenge Csaba 2021-12-29 14:36
Igazi örömzenélést hallhatunk,nagy on igényes,nekem úgy tűnt ,nagyon könnyedén alkották meg az albumot. Hiába, a rockmuzsika örök.Ajánlom mindenkinek!
Idézet
 
 
#2 Wiktor 2021-12-17 09:53
Érdemes megnézni az Oh Well klipjét is, az is marha jó lett. https://www.youtube.com/watch?v=lTfNINPcjU8
Idézet
 
 
#1 Equinox 2021-12-11 13:06
A Zepp nekem is feltűnt, és a Cream hatalmas, de a tüöbbi olyan ősrégi rockzene, hogy örülök ha hallottam az előadókról (nyilván Fleetwood Mac nem ez a kategória). Vegyes színes jóféle, de nem hiszem h gyakran hallgatnám, minden feldolgozásleme z ilyen számomra.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.