Shock!

november 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple: InFinite

deeppurple_cLehetséges, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megemlékezzek az új Deep Purple-lemezről, ugyanis az ősfelállás(ok) - tehát az MK II és III - által lerakott zenei alapanyag enyhén szólva is őrületes hatással volt rám annak idején, ami egyébként elmondható az immár huszonegy éve a csapatban pengető Steve Morse-ról is. Azonban ha valakire rá lehet aggatni a „minden újdonságra nyitott", valamint a „nosztalgiát szigorúan csak módjával adagoló" jelzőt, az minden bizonnyal én vagyok, és többnyire ennek a mentalitásnak köszönhetően tudtam megbarátkozni a legutóbbi felállás munkáival is. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ezt az új lemezt is egyszerűen tilos a rommá koptatott „régen minden jobb volt" klisével megkörnyékezni, hiszen vannak események, amelyek megváltoztathatatlanok (Jon Lord elvesztése), illetve olyanok is, amelyek még a halálnál is biztosabbak (Ritchie Blackmore soha vissza nem térése a Deep Purple-be).

megjelenés:
2017
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 39 Szavazat )

Az is persze inkább csak nézőpont kérdése, hogy Morse megjelenése valóban tudott-e új színeket és vérfrissítést hozni a zenekarnak anno, avagy inkább csak amolyan kényszermegoldás-jellegű szerep adatott meg neki a legendás elődöt követően. A megrögzött, ma már fossá elcsépelt „szmoúúúkondövóóóter" kórust még mindig végtelenítve mantrázó, szemellenzős Blackmore-fanatikusokat nyilván még huszonegy esztendő elteltével is ez utóbbi gondolat tartja életben. Nekem szerencsére azért sikerült külön választanom a mostani felállást a klasszikus leosztásoktól, és igen, egyetértek abban, hogy Morse-szal igenis megújult, felfrissült a csapat. A fiatalos lendület – ha lehet ilyet még állítani a hatvanas-hetvenes éveiket taposó zenészekről – szinte a Purpendicular óta jelen van, s mint ahogyan Morse beilleszkedett, úgy Don Airey is tökéletesen passzol a Hammond-varázsló szerepkörbe, amit rögtön be is bizonyít nekünk a Gillan „ráolvasásával" induló Time For Bedlamben. A „klaviatúrára rátenyerelős" jelző itt tulajdonképpen el is veszíti a jelentőségét, hiszen ami itt hallható, azt sokkal inkább „egész testtel a billentyűzetre hasaló" effektusnak illene elnevezni. De egyébként Airey kiemelt játéka is sokkal jellemzőbb erre az új anyagra, mint mondjuk az előzőekre.

Az emberi hozzáállással és az összhanggal tehát nincs baj, egyértelműen érzékelhető a koncerteken is, hogy változatlanul megvan közöttük az összhang még ebben a matuzsálemi korban is. Ian Gillan – még ha az élő performanszokon néha át is csap egyszer-egyszer önmaga paródiájába a már nem létező magasak erőltetésével – így is végtelenül humoros és jópofa fickó benyomását kelti, aki ha kell, tud röhögni is saját magán. Tisztában van azzal is, hogy most már csak a középtartomány a legideálisabb környezet a hangja számára, de hát ki az az őrült, aki még a Toolboxon hallható sikolyokat várná el tőle ebben a korban. Ian Paice korábbi egészségügyi problémái ellenére is topformában van, ahogyan Roger Glover is, azonban azon kívül, hogy iszonyatosan megbecsülendő és tiszteletreméltó dolog az, hogy még nagypapa korban is a deszkákon töltik az estéiket a közönség társaságában, nekem némi hiányérzetem mindig felmerül az MK IV-es (vagy ez már az V-ös? vagy VI-os? - a fene se tudja követni ezt már) felállással kapcsolatban. Ez pedig nem más, mint hogy nem mindig tudnak igazán emlékezetes dalokat és üresjáratoktól mentes albumokat leszállítani. A Purpendicularről vagy az Abandonról egyértelműen el lehetett mondani ezt, sőt, ha minden korábbi dologtól elvonatkoztatunk, talán még a négy évvel ezelőtti Now What?!-ról is. De ha valaki valami csoda folytán egyszer arra kérne, hogy próbáljak meg felidézni dalokat mondjuk a Bananasról, akkor a csettintésre lökött válaszaim helyett alighanem fejvakargatást és tanácstalanul széttárt kezeket kapna a kérdés feltevője.

Többnyire ez a legnagyobb „bajom" az InFinite-tel is: hiába hallom rajta megközelítőleg azt az igazi, egyedi „díppörpűűű-szundot", néhány dal kivételével egyszerűen emlékek nélkül robog el mellettem szinte a teljes anyag. Pedig esküszöm, hogy jó párszor próbálkoztam vele, háttérzenének és odafigyeléssel is egyaránt, de a már említett Time For Bedlam, a jól bevált pentaton skálákra épített Hip Boots, vagy éppen az Airey bikaszar vastagságú Hammond-recsegtetéseitől súlyos Get Me Outta Here és a pörgősebb All I Got Is You kivételével semmit sem tudnék belőle felidézni. A könnyedebb, lazább One Night In Vegas is inkább csak egy csuklóból kirázott téma Morse végtelenségig szerény szólójával, aki egyébként korábbi önmagához képest is rendkívül visszafogottan penget. Nem is beszélve a fakó, alulkevert és tompa gitársoundról, ami az Abandonon tapasztalt teltebb, hasítóbb megszólaláshoz képest elég nagy visszalépés. Bob Ezrin, mit tettél? Az album második fele pedig egy hatalmas nagy lufi, amit teletömtek semmitmondó, felejtős szerzeményekkel. Bocsánat, de engem ilyesmivel már nem tudnak megetetni. Ráadásul a bónusznak felrakott The Doors-feldolgozás, az eredetileg eléggé energikus Roadhouse Blues ebben a formában is inkább csak egy öreges lötyögésnek tűnik. Teljesen felesleges volt így benyugdíjasítani.

Most persze a hardcore Deep Purple-fanatikusok egy látványos UZI-sorozattal biztosan ronggyá fognak lőni, amint holnap reggel kilépek a bejárati ajtón, de ennek ellenére is úgy érzem: dalok tekintetében talán ez lett a leggyengébb Deep Purple-lemez az összes közül. Ha viszont hattyúdalnak szánták, tökéletesen megállja a helyét csípőből elnyomott, beleszarós örömzeneként, és így, ebben a formában akár még vállalható búcsú is lehetne. Ellenpéldának egyébként a hasonlóan veterán Uriah Heepet tudnám felhozni, akik például három évvel ezelőtt egy ennél százszor bivalyabb dalokkal teli albummal jelentkeztek (Outsider), s ha nekik még megy, akkor a Purple-nek is mennie kellene. Azért persze hallhatóan van még Gloverékben is potenciál, és ha mondjuk már fizikailag is megterhelő lesz számukra a sok koncertezés, akár még merészebben kidolgozott és ötletesebb kompozíciókat is kaphatunk egyszer tőlük. Legalább olyan ötleteseket, mint amilyen például az InFinite borítója. A pontszámot most inkább csak a tisztelet kerekítette felfelé.

 

Hozzászólások 

 
+14 #9 Simon Zoltán 2 2017-04-12 19:37
..én még a BANANAS-t is baromi jó lemeznek gondolom és tartom. Az összes DP lemezt rendszeresen hallgatom , a hangulatomtól stb. függ, hogy éppen melyik korszak melyik albumát. Egy hét nem telhet el DP nélkül az tuti. Mivel ezt 11 éves koromtól teszem ( 50 vagyok ) nagyon örülök, hogy még mindig adnak ki új albumokat. Ezek nekem Ünnep napok mindig ! Ha most írnék egy album rangsort az más lenne mint amit egy hét múlva írnék. ....természetesen a klasszikus albumok mindenek felett állnak, de hát azok az egész rock zene történetének alapkövei. Nem lehet és nem is szabad ahhoz hasonlítani a mai albumokat. Tehát nekem az új album tetszik és a megjelenés napján 5x meghallgattam. ......aztán , hogy 1 év múlva hogy érzem majd, ez vagy a BANANAS a jobb az majd valószínűleg a hangulatomtól stb. függ majd ...:).
Idézet
 
 
+3 #8 Oldboy 2017-04-12 14:24
A lemez összességében valóban nem tartozik a legerősebb eresztéseik közé, de nekem a The Surprising című nóta kifejezetten tetszik. Nincs refrénje (hozzáteszem, hogy ezen a lemezen a verzék jobbak, mint a refrének), és van egy ballada jellege, amihez tökéletesen passzol Gillan érzelemdús éneke. A Yes-t idéző középrész sem rossz, hiába szólózik Morse ebben is visszafogottabb an.
Idézet
 
 
+5 #7 roland78 2017-04-12 11:11
a Europe-al kapcsolatban teljesen egyetértek. A tavaly megjelent új lemezüket szarrá haallgattam, és már elsőre beütött. Stílust váltottak ugyan, de fejlődtek, és jó irányba váltottak.
Visszatérve a Purple-hez, ezzel az albummal én sem tudok igazán mit kezdeni. Nem volt olyan dal amire felkaptam volna a fejem, hogy " ez igen" . a Now What tetszett csak a szólókat hiányoltam.

Idézet - frontiers:
Idézet - Thor:
Valamiért a régi nagyok közül szinte mindegyikről elmondható, hogy már nem úgy teljesítenek. Ott van pl. a Europe. Az újraalakulás után tőlük is eltűnt a színes, telt gitárhangzás, maradt a minimalista, mélyre hangolt modern brümmögés. Az jó, hogy már nem úgy néznek ki, mintha a kék osztriga bárból jöttek volna (a hajmetálnak az a része szerintem senkinek nem hiányzik), de azért nem kellene beállni ennyire a sorba... szerintem.

A Europe-nál most emberedre akadtál. Nálam nagyobb rajongót, tuti nem találsz otthon. Ők úgy tudtak teljesen megújulni, a 2000-es évektől, hogy megtartottak a régi ízből is valamit, de közben zeneileg teljesen mást csinálnak most. Attól függetlenül, hogy imádom a klasszikus Europe lemezeket, a mai zeneileg szerintem sokkal érettebb. Ez színpadon is lászik és hallatszik, szal' a Europe-nál nem igaz, hogy nincs alkotás. Nagyon is van.
Idézet
 
 
+13 #6 frontiers 2017-04-12 11:01
Idézet - Thor:
Valamiért a régi nagyok közül szinte mindegyikről elmondható, hogy már nem úgy teljesítenek. Ott van pl. a Europe. Az újraalakulás után tőlük is eltűnt a színes, telt gitárhangzás, maradt a minimalista, mélyre hangolt modern brümmögés. Az jó, hogy már nem úgy néznek ki, mintha a kék osztriga bárból jöttek volna (a hajmetálnak az a része szerintem senkinek nem hiányzik), de azért nem kellene beállni ennyire a sorba... szerintem.

A Europe-nál most emberedre akadtál. Nálam nagyobb rajongót, tuti nem találsz otthon. Ők úgy tudtak teljesen megújulni, a 2000-es évektől, hogy megtartottak a régi ízből is valamit, de közben zeneileg teljesen mást csinálnak most. Attól függetlenül, hogy imádom a klasszikus Europe lemezeket, a mai zeneileg szerintem sokkal érettebb. Ez színpadon is lászik és hallatszik, szal' a Europe-nál nem igaz, hogy nincs alkotás. Nagyon is van.
Idézet
 
 
+1 #5 Thor 2017-04-12 10:56
Valamiért a régi nagyok közül szinte mindegyikről elmondható, hogy már nem úgy teljesítenek. Ott van pl. a Europe. Az újraalakulás után tőlük is eltűnt a színes, telt gitárhangzás, maradt a minimalista, mélyre hangolt modern brümmögés. Az jó, hogy már nem úgy néznek ki, mintha a kék osztriga bárból jöttek volna (a hajmetálnak az a része szerintem senkinek nem hiányzik), de azért nem kellene beállni ennyire a sorba... szerintem.
Idézet
 
 
+8 #4 frontiers 2017-04-12 10:09
Marha rég hallgattam DP-t, a lemez jó kritikái miatt,, no meg a banda iránti tiszteletem miatt adtam neki egy esélyt. Sajnos én nem értem a jó kritikákat. Tudom, hogy egy 40-50 éves zenekarnál nem illik a fénykort majmolni, de a Purple akkora hatás volt akkor (rám is gyerekkoromban) , hogy nem tudom, nem egy Stombringer-hez vagy egyPerfect Stranger-hez mérni egy Purple lemezt sem. Ha ez a lemez 7/8/9-es pontokat kap, akkor azok a lemezek mennyit érnek?
Nem azt mondom, hogy nem jó, de Purple mértékben nekem semmi maradandót sem ad.
Idézet
 
 
+10 #3 Supu 2017-04-12 09:20
Nálam az In Rock - Fireball - Machine Head trió a korszak legkiemelkedőbb teljesítménye. Három tökéletesen különböző, meghatározó mestermű, brutálisan intenzív és teljesen új stílussal.

A 96-98-as korszak pedig már egy nagyon szép emlék nekem is, két jó lemez után, a két budapesti koncerttel. Mind a kettő a legnagyobb koncertélményei m közé tartozik. Gillan-nek még oroszlánsörény haja volt akkoriban, és igen keményen tolta a színpadon. A Kisstadionban, ahogy jönnek be a színpadra, a dobszerkó mögött tűnt fel, ahogy elvonul a nagy haj... A BS-ben pedig ahogy hátba csűrte a mikroállvánnyal nyitányként a Fireball alatt a biztonsági embert. :)
Idézet
 
 
+4 #2 Supu 2017-04-12 08:47
Most volt 45 a Machine Head (...) :)
Idézet
 
 
-30 #1 SzálasiTarkószőre 2017-04-12 08:31
Szerintem a DP régen sem volt egy különösebben erős zenekar, csak teljesen máshol volt az a bizonyos léc.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.