Shock!

október 20.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Danzig: Black Laden Crown

danzig_cGlenn Danzig óriási mestere annak, hogy hogyan lehet többször is belelépni ugyanabba a szarba. Illetve néha már olyan, mintha nem is csak véletlenül lépne bele, hanem nekifutna, és páros lábbal elrugaszkodva ugrana bele pont a közepébe. Mert minek ide producer, mikor a négyes lemeztől kezdve (akkor engedett oda idegent utoljára a kormányrúdhoz, mondjuk az még éppen Rick Rubin volt) milyen jól szólt már mindegyik anyag! Meg igazi zenekar is hót fölösleges, amikor itt egy jól bevált, könnyen kezelhető bérgitáros-haver, aki úgysem pofázik bele semmibe (a prongos Tommy Victor), ráadásul tud basszusgitározni is, meg arra itt van maga a főhős is. Sőt, értek én a doboláshoz is, már megmutattam a szép emlékű Deth Red Sabaothon meg a Skeletonson is (jajjjjj), aztán ha mégsem menne flottul, próbáljunk ki még három, vagy inkább négy másik dobost, az összhatás úgysem lényeges. Valahogy így gondolhatta a jó Glenn bátyó a dolgokat, de ha mégsem, akkor is ez lett a vége. Felemás öröm, félig-torz vigyor.

megjelenés:
2017
kiadó:
Evilive / Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Az utolsó Gdańsk-sorlemez óta eltelt hét szűk esztendő után ez a produkció akkor tűnik igazán karcsúnak, ha összehasonlítjuk azzal a How The Gods Kill-lel, aminek most amúgy is jubileuma van, és amelyet a csapat a közeljövőben meg is kíván turnéztatni. Amelyre egyébként talán a leginkább meg is próbál hasonlítani a meglehetősen puruttya borítóba csomagolt Black Laden Crown. És bár én is azt vallom, hogy Evil Elvisnek tényleg ez a fülledt éjben sötét bársonyba tekert, halált lihegő világ áll a legjobban, csak éppen ezzel a körítéssel már nem tud igazán érvényesülni. Amikor az éneket túlzottan is előrekeverik, a gitárok meg vagy valahol hátul maszatolnak, vagy túlzottan is élesek, a dob unott monotonitással puffog, a basszus meg néha tán hallatszik is. Pedig ezek a dalok (oké, talán nem mind, de nagyrészük azért biztosan) egy jó producer bábáskodása mellett akár kilenc pontot is megérhetnének.

A Devil On Hwy 9 volt az első útjára engedett nóta, és hát mi tagadás – sokakhoz hasonlóan – én is csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy ez most akkor tényleg komoly-e, vagy hősünk csak kiadott egy demófelvételt, most pedig röhög a markába. Pedig zeneileg nem volt itt gond (még ha kicsit elcsépelt is volt a téma), Joey Castillo dobjátéka például kifejezetten tetszetős, csak hát az éne. Az mintha egy külön világban létezett volna a zenei alapoktól, ráadásul eléggé hamis is volt. Danzig végleg megvénült – legyintettek sokan, habár ebből a fásultságból azért már a másodikként megismert, jóval pofásabb Last Ride is kiránthatta az embert. Pedig tempójában, megoldásaiban ez sem annyira jellemzi az egész lemezt, mint mondjuk a nyitó címadó sírkerti hangulata, amely amúgy kapásból hatperces, és Victor gitárja is egész precízen idézi John Christot.

De igazából ugyanezen az úton jár a nevéhez méltón valóban igen boszorkányos The Witching Hour, a szívünkre sziklákat görgető Blackness Falls, vagy épp a záró Pull The Sun is, amely utóbbi talán kicsit fakóbban adja elő magát, de a fülledt hangulat azért hasonló. És ezek mindegyike majd' hat perc hosszúságú, így hiába szerepel mindössze kilenc dal az anyagon, igazából még csak rövidnek sem mondható. És ha ez a móka elsőre nem is tűnik túl változatosnak, azért az Eyes Ripping Fire tempósabb betonozása, vagy a But A Nightmare agresszívebb megközelítése csempész némi színt a történetbe. Úgy istenigazából én is csak egy dalt untam, a Skulls & Daisies színtelen-szagtalan rocker melankóliáját, amiből végérvényesen azt szűrtem le, hogy a dobolást azért már tényleg nem kéne erőltetnie hősünknek.

Történjen bármi, én már örökre Danzig-rajongónak vallom magam (az első négy lemez mindegyike a legnagyobb kedvenceim között tanyázik, de sokra tartom a Satan's Childot vagy épp az utolsó stúdiólemezt is), ám éppen ezért: külön producer, állandó zenekar és Victort hagyni, hadd szóljon bele jobban a zeneszerzésbe! Tudom, hogy egyik sem fog belátható időn belül megtörténni, pedig mindez csak jót tenne a végeredménynek. Mert így a mocskos fekete nyár mind gyorsabban fog koszos szürke melegfronttá fakulni.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #5 bogar 2017-09-21 06:31
Idézet - shmonsta:
Sokadszorra meghallgatva is azt gondolom, hogy tök jó ez az egész úgy ahogy van!


Egyetértek. Sőt! Nekem tökre tetszik ez a dzsuva sound.
Idézet
 
 
+2 #4 shmonsta 2017-09-20 23:48
Sokadszorra meghallgatva is azt gondolom, hogy tök jó ez az egész úgy ahogy van!
Idézet
 
 
+11 #3 The_Sentinel 2017-06-16 15:12
Elbaszottul szól (talán tényleg direkt), de hangulatban szerintem nagyon ott van.
Idézet
 
 
+12 #2 mumus 2017-06-16 00:12
Még ilyen hangzással is k...a jó! Na.
Idézet
 
 
+17 #1 El Sadistico 2017-06-15 10:54
Amúgy nem rossz ez a lemez, abszolút el tudtam kapni, de a hangzás hazavágja az egészet. Manapság a demók is jobban szólnak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.