Shock!

A Consortium Project Ian Parry énekes agyszüleménye, akit ugyebár többek között az Ayreon, Elegy vagy a Hammerhead lemezek vendégeként ismerhetünk. Társai se valamiféle kezdő kvinttologatók, Stephen Lill gitáros a Vanden Plasból, Joshua Dutrieux billentyűs az Elegy soraiból, míg Casey Grillo dobos a Kamelot dobcucca mögül ugrott be némi zenélgetésre.

A zenét tulajdonképpen nagyjából körül is határolhatjuk a fent említett zenekarok stílusai alapján: szimfonikus, power, és leheletnyi prog döngöl végig 11 nótán. A lemezcím vicces, a magyar Nemesisnek is van ugyanilyen című albuma, és Parry-ék lemezén meg ott figyel egy Nemesis című nóta, hehehe... Na de vissza ehhez az ismeretlen világhoz. Gyanakvóan vontam fel bozontos szemem öldökét a nyitó nóta midis prüntyögése hallatán, amolyan neoklasszikus, csembalós dolog akarna lenni, de a műanyag hangszerek miatt kissé csiszolatlan a dolog. De ennyi elég is a rossz hangzásból, megdörrennek az igazi hangszerek és máris nincs gond, tisztességes soundja van az anyagnak.

Konceptlemezről van szó persze, mint ahogy ez a stílus esetében majdhogynem megszokott. Egy sci-fi keretbe ágyazódnak a dalok, melyek elmesélik, ahogy 375 év múlva a satnyuló emberiség egy ismeretlen földet kutat, hogy ott újraegyesítse a faj legjobbjait. A dalok hál'stennek amerikai és svéd power és szimfonikus vonalat követik, nincs Blind Guardian vagy Edguy-szerű kapkodás. Hol Symphony X-re, hol az Ayreon keményebb pillanataira emlékeztető, dohogó kétlábdobokkal megtámogatott szimfo-power nóták sorjáznak egymás után, megspékelve Parry nagyívű énektémáival. Ha begyorsulnak, az is inkább Malmsteen mint germán speed. A hangszeresek - mondani se kell - tökéletesen uralják instrumentumaikat, briliáns szólózás, és masszív betonozás egyaránt található a dalokban. Jó a dalok elosztása is, az olyan középtempós power masszákat, mint a The Ark vagy a Lost Empire, jó időben váltja fel egy kis gyorsulás, mint a Reductio Ad Absurdum, vagy épp líra, mint a White Sands, melyben női ének is színesíti a szőröstorkú egyeduralmat. Nem is túl hosszúak a szerzemények, nem fulladnak unalomba, megmaradnak daloknak, és ez jó.

A Great Exploration keleties dallamvilágával, és erős kórusaival ejt ámulatba, az Across The Seven Seas a jazzbe hajló zongorakíséretével, az apró elektronikus megmozdulásokkal és a world music-szerű apró hangszerbindzsikkel késztet jobb odafigyelésre, ésatöbbi ésatöbbi - minden dalban van jó adag odafigyelnivaló.

Szóval, annak ellenére, hogy talán még a szimfoprogpower-fanok is kezdhetnének megcsömörleni a heroikus konceptlemezektől, bátran ajánlhatom mindenkinek a Terra Incognitát, ésszel és szívvel elkészített munka. A névben benne van a csapat project jellege, de csak remélni merem, hogy lesz még ilyen lemez.