Mindig is rendkívül érdekesnek tartottam végiggondolni, hogy mi történt az isteni Kyuss központi magját jelentő tagsággal az anyabanda szétrobbanását követően, mert a sztori utóélete nem csak azt tudja markánsan alátámasztani, hogy ez a négy, egymástól mind származás, mind vérmérséklet, mind inspiráció tekintetében igencsak eltérő ember miért nem tudott tovább egy légtérben dolgozni (és abban a formában azóta se), hanem azt is, hogy erre a jövőben is vajmi kevés esély mutatkozik. Mert hiába békülnek ki olykor, ha utána záros határidőn belül újból osztják egymást (Homme – Garcia), máskor pereskednek (Homme – Garcia/Bjork), vagy épp tettleg is egymásnak esnek (Homme – Oliveri). Kyuss utáni életútjuk pedig jól prezentálja egy kimúlását követően legendássá váló banda túlélésének lehetőségeit.
Ott van először is Josh Homme, az egyetlen stoner rockból kinőtt, valamirevaló szupersztár, aki valódi világhírnévre (hozzá némi zsetonra) tett szert a Queens Of The Stone Age révén, és mára eléggé maga mögött is hagyta egykori stílusát, mélyen vonulva befelé egy alteros/művészies(kedő) világba. John Garcia eközben igazi underground legendává vált, akit nyughatatlan vére – át Slo Burnön, Unidán, Hermanón és Vista Chinón – új s új utakra hajszol, hogy végül idén csak kiizzadjon magából egy szólólemezt is. Nick Oliveri, a csapat őrültje nem változik: agresszív, labilis személyisége balhékból rohan balhékba, miközben mindnyájuk közül a legnehezebben emészthető albumokat dobálgatja piacra, néha szólóban, olykor a Mondo Generator vezéreként, vagy épp szimpla basszerként mások bandáiban, mostanság éppen a Dwarves tagjaként, Rex Everything álnév mögé bújva. És akkor itt van még nekünk Brant Bjork.
Bjork, a stoner zenész prototípusa, hamisítatlan hippi-rocker, aki egyszerre indulhatna egy Santana-imitátor versenyen, és szerepelhetne a Hair újabb színpadi feldolgozásában. Bjork szólópályára lépése óta mindegy milyen elnevezéssel – akár saját neve alatt, akár „and the Bros", vagy épp „and the Operators" toldattal – lényegében ugyanazt az egy dalt játssza. De az az egy legalább nagyon jó. Nála a füstös-kábult-utaztató-elvarázsoló-sivatagi hangulat minél autentikusabb megragadása a cél, és mi tagadás, ehhez senki nem is ért nálánál jobban. Mint ahogy most sem tudott hibázni, hiába bújik ezúttal az „and the Low Desert Punk Band" hangzatos elnevezés mögé, a méretes kenderlevelet ábrázoló borító mögé rejtett tíz dal ezúttal is vegytiszta stoner. Pont amennyire a Jalamanta, vagy a Somera Sól voltak. Hogy a Ché projektet ne is említsem, és mivel ezek legkedvesebb brantes anyagaim közt helyezkednek el, szükségtelen kitérnem rá, menyire nekem szól a Black Power Flower.
Bjork társai ezúttal azért minimum egy bekezdést megérnek. Mindenekelőtt itt van Tony Tornay dobos abból a Fatso Jetsonból, ami a stílus legnagyobb alapbandái között foglal helyet, aztán Bubba DuPree a szintén legendás Voidból, végül Dave Dinsmore basszer a már említett Ché projektből, na meg az Unidából. Ezek az arcok nyilván nem nagyon fognak mellényúlni, és hát itt ilyesmire nem is kell számítani, sőt, a stoner füleket gyönyörködtetően recsegő-ropogó-surrogó-robbanó hangzás miatt minden igazhitű üdvözült mosollyal dörzsölheti össze tenyerét. Ahogy a lemez megindul azzal a már-már doomos témával a Controllers Destroyedban, már az libabőröztető, de például amilyen fuzzosan recsegtetve szól a gitár a hármas Stokely Up Nowban, olyat már elég régóta nem hallottam.
Talán hülyeség is leírni, hogy jelenleg az említetteken túl a valóban bluesosabb Hustler's Blues, a hol játékosan, hol megdöbbentő szikársággal riffelő That's A Fact, Jack, legfőképpen pedig a zárlatban jócskán a pszichedéliába süppedő, jó nyolc percig jammelő Where You From, Man jönnek be, mert lehet, hogy holnap meg a végtelenül ellazult Buddha Time (Everything Fine), vagy épp a markáns basszusra épülő, kicsit dilis Boogie Woogie On Your Brain lesznek a kedvenceim. Minden esély megvan rá, mivel a színvonal végig magas, a dalok között pedig különösebb differencia nincs, semmi olyan, ami megfeküdhetné az óvatlan hallgatóság gyomrát.
Meglepő módon a BBATLDPB (jó kis nyelvtörő) lemeze éppen azért tetszik ennyire, mert itt nincs semerre elhajlás. Különösebben nincs benne heavy, doom, punk, blues, jazz, meg ki tudja még, mifene hatás, sokkal inkább visszakacsint a '90-es évek legelejére, amikor még egy stoner-lemez sikeréhez elég volt, hogy megdörrenjen néhány igazán szutykos sabbathista, zeppelines, vagy épp creames gitártéma, oszt az szóljon a végtelenségig, az ember meg jóleső érzéssel dőlt hátra, elfelejtve minden búját-baját negyvenöt-ötven perc erejéig. Brant Bjorknál jobban pedig senki nem ért ahhoz, hogy ezt az érzést visszarántsa az életünkbe.
Hozzászólások