Shock!

augusztus 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Audrey Horne: Blackout

audreyhorne_cEgyértelműen megvalósulni látszanak elvárásaim és reményeim az Audrey Horne négy évvel ezelőtti, az előzmények után némileg felemásra sikeredett Pure Heavy lemeze után, pedig a zenekar stílusa szinte egy fikarcnyit sem változott a legutóbbi történések óta. Arve „Ice Dale" Isdalék gyakorlatilag már a 2013-as Youngblood óta ízig-vérig hard rock zenében utaznak, amiben már keresve sem találni az egykori Alice In Chains- és Faith No More-elemeket, sőt, a korai súly, illetve az a bizonyos melankolikus atmoszféra is olyannyira elhomályosult a múlt ködében, hogy már nosztalgiázni sem nagyon érdemes velük. Viszont ezúttal olyan elsőrangú nótákkal töltötték meg a lemezt, amelyek fényében a stílusirányzat tulajdonképpen másodlagossá is válik.

megjelenés:
2018
kiadó:
Napalm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Persze olyan mértékű padlófogást, mint amilyet például a Last Chance For A Serenade című giganótával egykor elértek nálam, már nem érdemes várni, mégis, a Blackout kapcsán egyáltalán nem tudok beszámolni sem unalomról, sem pedig tölteléknótákról. Szinte a teljes anyag egy hatalmas, klisés slágergyűjtemény. Százezren megírták már máshol ezeket a témákat, és igen, lesznek olyanok is, akiknek utóbbi miatt az egész produkció óriási, vásári giccsnek fog tűnni, amit elsősorban az eladhatóság érdekében alakítottak így, azonban engem utóbbi sem tud elszomorítani. Ezek a dalok amellett, hogy nagyon ütősek, még szórakoztatnak is. S mi más lenne a funkciója egy tökös hard rock lemeznek, mint hogy szórakoztasson?

Sláger és sláger között is van persze különbség: van, ami másodjára adja magát, s akad, ami csak a hatodik-hetedik hallgatás után okozza a legnagyobb libabőrt – még annak ellenére is, hogy elsőre is elkapja az embert, de az ilyesmiből eleve nem is érdemes kiindulni és ítélkezni. A lényeg, hogy hosszútávon mennyire lesz tartós és szórakoztató a kapcsolat. Torkjell „Toschie" Rod rokonszenves hangszíne már alapból garancia arra, hogy ne lehessen utálni a bandát, de a sokak által gyűlölt ikergitárokkal telepakolt szerzemények sem késztetnek arra, hogy tovább kattintsak a következő trackre. Nekem egyébként is a szívem csücskében tanyáznak a gondosan megkomponált, terces ikergitárok – azokból is elsősorban a Thin Lizzy-féle érzelemdús szösszenetek –, amelyekből itt aztán kapunk is egy valagra valót. A nyitó This Is Warba például minden bizonnyal Dave Murray-t és Adrian Smith-t teleportálták át, megközelítőleg úgy 1984 tájékáról, egy zenekari soundcheckről (de persze az Iron Maiden gitárosai akkor még nem tudták, hogy így lesz), és a lemez talán legerősebb nótájában, a címadó, kolompos Blackoutban kibontakozó, Gary Moore és Scott Gorham ihlette szóló is minden kétséget eloszlat. Utóbbit nagyon, de nagyon odatették... Szilvi anyánk szavaival élve a seggrázós Audrevolution viszont nem biztos, hogy túl kellemes perceket okoz majd az ősrajongóknak, mert ez már tényleg bőven kimeríti a kommersz fogalmát, azonban a This One verzéit akár még a néhai Phil Lynott is énekelhetné. Annyira elkapták vele a '70-es évek Thin Lizzy-hangulatát, mint Ozzy fénykorát is a puritánabb Midnight Mannel.

Nem véletlenül emlegetem ennyit Lynottékat, hiszen az anyagon hallható tételek nagy része bizony tényleg rajta lehetne akármelyik ős-Lizzy-albumon, vagy akár a Lizzy-utód Black Star Riders-lemezeken. Ha neadjisten valami csoda folytán utóbbi frontembere, Ricky Warwick például szerepet kapott volna a Blackouton, kis túlzással simán oda lehetne rakni a Black Rose vagy a Bad Reputation mellé a végeredményt. Aztán akadnak itt még Rainbow-keveredik-Ozzyval típusú költemények is (Light Your Way), ami szintén nem meglepő, mivel Toschie hangja egyébként is kiköpött fiatal Ozzy, vagy ugyancsak Ritchie Blackmore egymilliószor elpengetett triolás szólóival ellátott, nulla eredetiséget felmutató, de emellett mégis szórakoztató tételek (Naysayer). Az olyan típusú bólogatós és napfényes jellegű szerzeményekben sem hazudtolják meg túlságosan önmagukat, mint például a California. A legnagyobb pislogásokat persze a már előre leköpködött diszkódal, a Satellite eredményezi majd, amelynek összerakása közben minden bizonnyal fellógatták a próbaterem plafonjára a csillogó diszkógömböket is a megfelelő hangulat érdekében. Inspirációnak pedig alighanem szénné hallgatták előtte a Hot Chocolate és a The Night Flight Orchestra lemezeit. A végére pedig szintén nagyon belenyúltak a bűvész cilinderébe, ugyanis a már megint a Lizzyt, és még némi ős-Whitesnake-et is idéző Rose Alley mocskosul ragadós refrénjével, hidegrázós ikerszólójával igazi csemege azoknak, akik élnek-halnak a '70-es évek hard rockjáért. Sőt, még a két bónusznótával (Juggernaut, The End) is tartják a magas minőséget, amelyek közül a refrénileg szintén méregerős elsőben olyan pimaszul idézi meg Randy Rhoads és a széles terpeszben headbangelő Zakk Wylde alakját Isdal és Thomas Tofthagen, hogy már szinte felháborító.

Így leírva talán tényleg plágiumgyanúsnak tűnhet ez az egész, azonban a dalok valóban erősek, így simán meg lehet bocsátani az Audrey Horne-nak a pofátlan múltidézést. Másképp jó a Blackout, mint egykor a Le Fol, de én azt mondom: ennél rosszabb évkezdésnek sose legyünk tanúi ebben a stílusban.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.