Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Allen - Lande: The Showdown

Allen - Lande: The ShowdownMire számítunk, ha megtudjuk, hogy adott egy tehetséges, ügyes gitáros, és két, eszméletlenül kivételes képességekkel megáldott énekes, akik úgy határoznak, hogy egyazon lemezen mutatják meg, mire képesek? Természetesen arra, hogy kiemelkedő dalgyűjtemény születik munkájukból, főleg, ha tisztában vagyunk vele, mit tettek le az asztalra előzőleg, szólóban, saját bandájukban és más zenekarában is.
megjelenés:
2010
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

A kép azonban árnyaltabb lesz, ha e lemez elődjeit is magunkévá tesszük, elvégre egy alom, vagy mi... Kezdődött a The Battle nevű alkotással, majd jött a The Revenge, és most itt ülünk a Leszámolásban, fülhallgatóval, majd sorra vetődnek fel a kérdések.

Elsősorban az, hogy mi szükség volt ehhez a lemezre? A címe indokolt az előzmények miatt, na persze a szereplők is legyenek azok, akik korábban is énekeltek, mégiscsak az ő nevük adja el a produkciót, ám ha ismeri az ember fia Magnus Karlsson munkásságát, aki ezt az albumot is megírta, tudnia kell, mit fog kapni, anélkül, hogy akár meghallgatná a zenét. Sorolhatjuk a receptet: egy aranyos vagy fülbemászónak szánt dallamocska billentyűn vagy gitáron, aztán bejön az egész zenekar, a kezdő téma alá pontosan illeszkedő, sűrű hangzású riffhalmaz, majd a két énekes által elővezetett, kissé negédes dallamvezetésű verze, és a nagyívű refrén. Az első daltól az utolsóig, ebben a szerkezetben. A szólók is kifogástalanok, modern, virtuóz munka mind, de igazi egyéniséget nélkülöző, kissé sótlan játék jellemzi őket.

Ez a sablon egész jól működött a The Battle lemezen, aztán érkezett Karlssontól a Starbreaker lemez, ahol annyi volt a különbség, hogy más dobolt és énekelt - azért nem akárkik, Tony Harnell és John Macaluso (TNT) -, majd a Revenge, ami, mondhatjuk, egy unalmasabb változata az első Allen-Landének, csak ott még részben a dobok és a szintetizátor mögött is Magnus ült, a basszus pedig magától értetődik. Becsúszott időközben ez meg az, némi Place Vendome-os közreműködés, Kiske-Somerville kompletten (elég lapos is lett), és most itt tartunk, Russell Allen és Jorn Lande énekel.

Nagyon kellemes a hangjuk, ám érdekes módon nem igazán erősítik egymást, nincs köztük olyan meghatározó különbség, ami szép kontrasztot adna, pedig a műfaj elitjéről beszélünk. Az egész lemezt énekelhetné egymaga Russell vagy Jorn, mind dallamok, mind hang terén hasonló világot teremtenek. Ez nem baj önmagában, de azt hiszem, itt többről kellene szólnia a történetnek. A lemezt egyvégtében meghallgatva Jorn Lande inkább tűnik főszereplőnek, amihez Russell Allen remekül asszisztál, ez pont olyan, mint mikor egy finomságoktól roskadozó svédasztalnál topognánk, de már az első két falattól megcsömörlünk, és hiába kívánnánk még többet belőle, egyszerűen az már nem ízlik a töménység miatt.
A dalok egy kaptafára készültek. Csúnyábban kifejezve: ez egy szépnek készült lemez. Kiszámítható, izgalommentes. Na jó, ínséges időkben szeretjük az ilyen dallamokat, viszont éppen az ilyen direkt sikeresnek íródó dolgok szoktak önmaguk sikerébe fulladni.

Furcsán hangzik fanyalgásom? Álljon akkor az ellensúly a mérleg másik serpenyőjében: született két-három olyan dal, amire azért felemelhetjük a fejünket, miközben bogarászunk a The Showdownt háttérzeneként hallgatva. A lemez leginkább slágeresebb szerzeménye a Bloodlines, ez kicsit megbuherálva mehetne rádiókban is napközben, szuper kis szám, valahogy így kellett volna megírni a többit is, ilyen odafigyeléssel. Emlékeztet a Millenium formáció Hourglass lemezére, de ne lepődjünk meg, ott is Lande énekelt.

Ami még kétségtelenül a The Showdown előnyére írható, hogy talán itt a legkidolgozottabbak az úgynevezett nagyzenekari részek, a szimfonikus betétek, kórusok, az most mindegy, hogy billentyűk által kelnek életre. Igaz, ez elsőre nem tűnik fel, némileg elvesznek a vastag gitársávok közt, de fül/fejhallgatón át szépen előbukkannak. Emeljük még ki a Maya című tételt, ami egy hagyományosabb dal, icike-picike AOR beütéssel, és a szépsége az egyszerűségében rejlik. Russell csodálatosan simítja bele hangját a szimpla akkordokba, úgy, ahogy a Symphony X lazább szerzeményeiben megszokhattuk.

Afelől nem lehet kétségünk, hogy Magnus Karlsson tehetséges zeneszerző, kiváló zenész, modoros kedvünkben azt is mondhatjuk, hogy van mondanivalója. A csomagolás szép, viszont tömegtermék jellege alól ritkán bukkan elő az egyéniség, ám amikor megmutatkozik, nagyon kívánatossá válik a folytatás. Az album egyébként is a második felére nyílik ki, sokadik hallgatásra egészen szerethető mű lesz, erőlködéstől mentes, ám akkor is marad az alapprobléma, a dalok markáns megkülönböztethetetlensége.

Mindezekkel együtt tisztességes munka, a szó minden értelmében, magában hordozva annak előnyös és hátrányos jelentéseit is. A formáció névadóinak semmilyen szégyenkeznivalója nem lehet, szintúgy nem ébredhet lelkiismeret-furdalásuk a hallgatóknak, rajongóknak sem. Jorn Lande és Russell Allen továbbra is a műfaj királyai, és legyünk optimisták, Magnus Karlsson remélhetőleg összekapja magát a jövőben.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.