Shock!

Örökre eldönthetetlen kérdésből lett belső poénként viharzik át olykor a Shock!-stábon a „Melyik a legjobb Stephen King-könyv?" kérdés, és ha valami, már önmagában ez megakadályozza, hogy egy megemlékezéshez – akár csak félkomolyan is – kiválasszunk egy adott kötetet az immár öt évtizeden (!) túl nyúló életműből. A legjobbra (ami csakis a Borzalmak városa lehet, de ne kérdezd, hogy miért) rámutatni még ötlet szintjén is nevetséges volna, de ettől még persze King esetében is igaz, hogy voltak kiemelkedően fontos, akár sorsfordítónak is nevezhető munkái. A legtöbb effélét persze nála is az egészen korai évek környékén érdemes keresni, és az 1977-es A ragyogás akkor is meghatározó jelentőségű lenne az író életében, ha amúgy nem szerepelne szinte minden valamirevaló rajongó személyes toplistáján is. Ha csak egyetlen puszta tényt citálunk: ez lett King első keménytáblás bestsellere, az a könyv, amellyel a hajdani maine-i főiskolai tanár a horrorírók topligájába lépett.

„Hiszem, hogy ezek a történetek azért léteznek, mert néha szükségünk van arra, hogy irreális szörnyeket és mumusokat teremtsünk, ezekkel helyettesítve mindazt, amitől a való életben félünk: a szülőt, aki ölelés helyett üt, az autóbalesetet, amely elragadja valamelyik szerettünket, a rákot, amelyet egy nap felfedezünk a testünkben. Ha az efféle szörnyűségek a sötétségből erednének, talán valóban könnyebb lenne megbirkózni velük. Én azonban úgy gondolom, hogy ezek egyáltalán nem sötét dolgok, hanem megvan a maguk szörnyű ragyogása, és ezek közül egyik sem ragyog olyan vakítóan, mint azok a kegyetlenségek, amelyeket néha a saját családtagjainkkal szemben követünk el."

A kötet megszületésének előzményeit e helyen nem fogjuk részletekbe menően tárgyalni, bármennyire is érdekes az író korai éveinek sztorija, A ragyogás szempontjából a lényeg rövidre fogható. A harmadik King-regény a Carrie-t (1974) és a Borzalmak városát (1975) követte a sorban, és ezek eladási számokban is mérhető sikere nem csupán arra biztosított lehetőséget, hogy hősünk elfelejthesse végre a katedrát és a kényszerből elvállalt munkákat, de arra is, hogy harmadik nekifutásra nagyobb szabású elképzelések szerint gondolkozhasson. Az azért már ritkábban fordul elő, hogy a szerző konkrétan tudatában legyen A Pillanat elérkezésének, ami a továbbiakban alapvetően formálni fogja a pályáját, de saját elmondása szerint King átélte ezt. Arról a fejezetről van szó, ahol Jack Torrance, az írás antihőse visszaemlékszik az apjára, aki egy részeges vadállat volt, és aki szellemileg, fizikailag és érzelmileg, vagyis minden elképzelhető módon bántalmazta a fiát.

Az író egyik énje szimplán az apa brutalitásáról szeretett volna mesélni, aztán ennyiben is hagyni a dolgot. Arra gondolt, hogy az olvasók bizonyára felismerik majd a kapcsolatot Jack és az apja, valamint Jack és az ő fia, Danny között – utóbbi áll A ragyogás történetének fókuszpontjában. A másik énje (és végül erre hallgatott) azonban mélyebbre akart ásni – annak beismeréséig, hogy Jack kiszámíthatatlan és gyakran brutális természete ellenére (vagy talán éppen azért is) szerette az apját. A döntés nagyban befolyásolta a regény egészének kibontását: ahelyett, hogy egy, a való világban csak botladozó, de alapvetően kedves fickóból kétdimenziós gonosztevőt csinált volna, akit természetfeletti erők késztetnek arra, hogy megölje a feleségét és a fiát, Jack Torrance valóságosabb (és ezért ijesztőbb) figurává vált. És tegyük hozzá, King számára sem jelentett volna különösebb kihívást egy olyan főszereplőt alkotni, akit pusztán természetfeletti sugallatok motiválnak – ezt szinte bármelyik hasonló sztoritól megkaphatják a leendő olvasók.

Ha viszont egy olyan emberről van szó, akire esetleg a gyermekkori bántalmazás és a kísértetek egyszerre hatnak... na, ez már tényleg nyugtalanító felvetésnek tűnt. Ráadásul lehetőséget kínált King számára arra is, hogy elmossa a természetfeletti és a pszichotikus jelenségek közötti határvonalat, hogy a történetet egy remélem-ez-csak-egy-álom jellegű sztorivá fejlessze, így legyen a pusztán ijesztőből egyenesen rémisztő. Elmondása szerint az 1980-as moziváltozat rendezőjét, Stanley Kubrickot is a történet e különös minősége ragadta meg: pontosan mi is az a hóval betemetett Panoráma Hotel elszigetelt szobáiban és folyosóin, ami Jack Torrance-t gyilkolásra készteti? A halhatatlan emberek, vagy a halhatatlan emlékek? King és Kubrick különböző következtetésekre jutottak (az író tényleg úgy gondolta, hogy laknak a Panorámában rosszindulatú kísértetek, akik Jacket idővel az őrületbe kergetik), de az is lehet, hogy ezek a különböző következtetések valójában ugyanazok. King szerint éppenséggel az emlékek az életünk valódi kísértetei.

Persze meglehet, hogy akkoriban ezen dolgok egyike sem jutott eszébe összefüggő vagy akár csak félig-meddig összefüggő formában sem, amikor A ragyogást írta a hegyek felé néző panzió kis dolgozószobájában. Azért ott, mert miután 1974-ben a King család új inspirációk reményében, ideiglenesen a coloradói Boulderbe költözött, nem akadt az apró lakásban olyan hely, ahol az író elkülönülve dolgozni tudott volna. A megoldást tehát a bérelt irodahelyiség jelentette, amely történetesen a Flatiron-hegységre nézett. Még a költözés évének őszén bejelentkeztek az Estes Park-i The Stanley Hotelbe, ahol a téli zárás előtt ők voltak az utolsó vendégek: a pincérek már csak nekik szolgáltak fel ételt, a zenekar csak nekik játszott, a személyzet pedig közben a télre készítette fel a szállodát. Miután a felesége lefeküdt aludni, King még sétálgatott a jóformán néptelen szállodai folyosókon, a bárban találkozott egy Grady nevű pultossal, és persze ott várta a szobájában a karmos lábú fürdőkád is, hogy végre az őt megillető helyre kerüljön egy regényben. Éjszaka aztán arról álmodott, hogy az akkor hároméves fiát egy kígyóvá vált tűzoltótömlő üldözi a végtelen folyosókon. Mire pedig felvirradt a reggel, már volt egy kész sztorija.

A coloradói kikacsintás abból a szempontból tekinthető igazán meghatározónak a könyv megszületése szempontjából, hogy ez volt az a hely, ahol a King fejében kavargó ötletek végleg összeálltak. Már évek óta dolgozott egy sztorin (Darkshine munkacímen) egy fiúról, aki a képzelete erejével képes valóra váltani az álmait. Az ötletet Ray Bradbury A szavanna című novellájának játszószobája adta, a cselekmény pedig egy vidámparkban játszódott volna, de az író nemigen tudta megindokolni, hogy mi marasztalná a szereplőket azon a helyen, amikor a dolgok rosszra fordulnak. A hó fogságába esett szálloda megoldotta ezt a dilemmát. A meghatározó hatások között kell megemlíteni két Poe-novellát (Az Usher-ház vége, A vörös halál álarca) is, illetve Shirley Jackson regényeit (Hill House szelleme, The Sundial), a szálloda főhőssé váló szakácsának a neve például egyértelmű utalás a The Sundial Halloran-házára. A ragyogás egyike azoknak a munkáknak King tollából, amelyek szinte „maguktól" íródtak, hiszen a történet készen várt az író fejében a kibontakozásra.

A főhősökön és a szállodán kívül akad még egy főszereplője a kötetnek, amelyre mindenképpen ki kell térni – ez pedig az alkoholizmus. A regény megszületésének heteiben, a bérelt irodában egyedül ülve King visszarepült az időben azokba az évekbe, amikor a maine-i mobilházukban minden teljesen kilátástalannak látszott, az írói pálya kósza illúziónak tűnt, a tanári állás fojtogató légköre viszont nagyon is valóságosnak. Eközben hősünk keményen ivott, és szinte bizonyos volt benne, hogy a semmibe tartó utazás végén a családját is elveszíti. Ismerős sztori? Nem véletlen, hiszen az utolsó szalmaszálként a hotelgondnoki állásba kapaszkodó Jack Torrance figurájába King saját magát írta bele, még akkor is, ha ezt még sokáig nem akarózott elismernie. „Időnként tőlem elméletileg távol álló, mocskos, minden romantikát nélkülöző gondolatok bukkantak fel az elmémben a feleségem és a gyermekeim irányába – ezek a türelmetlenségtől a dühön át egészen a színtiszta gyűlöletig terjedtek. Azzal, hogy Jacket alkoholistának írtam meg, ki tudtam nézni egy sötét sarok mögül, és meglátni magam, milyen lehetnék a megfelelő körülmények együttállása esetén."

Annak ellenére, hogy hatalmas rajongója vagyok A ragyogásnak (és általában King korai munkáinak, az 1992-es Doloresszel bezárólag a thriller-/horrorirodalom Phil Collinsának hívom abban az értelemben, hogy elképesztő hosszú időn keresztül gyakorlatilag képtelen volt hibázni), mégsem tartottam soha tökéletesnek ezt a könyvét – egyébként maga a szerző sem. King az olykor felbukkanó „öntelt, beképzelt" felhangokra panaszkodik, engem igazából a Jack és a családja közötti végső „összecsapás" ejt zavarba, de ezek tényleg részletkérdések az írás egyetemes jelentőségének árnyékában. King nagyon sokáig, több mint harminc évig ellenállt a szirénhangoknak, amelyek a történet folytatásának megírására buzdították, majd végül 2009-ben, egy torontói felolvasáson állt elő vele, hogy tulajdonképpen lenne egy ötlete Danny Torrance sorsának későbbi alakulásával kapcsolatban. Ebből az ötletből lett aztán pár év múlva az Álom doktor című kötet – ha engem kérdezel, pont annyira A ragyogás történetének teljesen felesleges, post mortem megerőszakolása, mint a Kubrick-film.

Érdekesség, hogy a kötethez King egy-egy – meglehetősen terjedelmes – prológust és epilógust is írt: utóbbiban az elvarratlannak érzett szálak ügyében igyekezett rendet rakni, az előbbiben pedig a szálloda múltjából ragadott ki emlékezetes pillanatokat. A ragyogás eredeti kiadója, a Doubleday azonban (költségcsökkentésre hivatkozva) a prológust teljes egészében, illetve az epilógus nagy részét is kivette a kiadásra szánt verzióból. Ezek utóbb ilyen-olyan módon persze napvilágot láttak, de az epilógus esetében olyan „jó" munkát végeztek, hogy évtizedekig semmit sem lehetett tudni annak hollétéről. A Cemetery Dance által kihozott 2017-es deluxe kiadásban végül mindkettő teljes terjedelmében közkinccsé vált. Az írás eredeti címe The Shine volt, John Lennon Instant Karma című dalában szerepelt az ihletet adó kifejezés, annak pejoratív jelentéstartalma miatt azonban a Doubleday a The Shining mellett döntött, és az irodalmi klasszikusok örökkévalóságában már ezzel, a szerző által „esetlennek és sutának" minősített címmel biztosított magának helyet.

„Nagyon szeretem ezt a könyvet. Felismerem az általa rám kényszerített választás fontosságát is a vidámparki mókaház biztonságos irrealitása és a sokkal veszélyesebb igazságok között. Annak elfogadását, hogy a szörnyek valódiak, és a kísértetek is valódiak. Bennünk élnek, és néha legyőznek minket. A ragyogás másik igazsága, hogy mindennek ellenére néha – gyakran! – a jobbik angyalaink győznek. Hála Istennek."

(Az idézetek az írótól származnak.)