Shock!

Ha most azonnal meg kéne említenem akár egyetlen dolgot is, ami 2009-ben történt velem, nem biztos, hogy kapásból beugrana bármi. Pedig az egyik ilyen bármi a Winger budapesti fellépése volt, a fényképarchívumot segítségül hívva 2009. december 9-ét írtuk. Lássuk, hogyan pakolta díszdobozba ezt a tizenöt évet a zenekar!

Olyan kivételes kedd délutánom volt, hogy nagyon kényelmesen indulhattam útnak Pest felé, és kihasználva az egyedüllétet, lejátszottam a Sevent. Mivel bármennyire is kiváló lett a lemez, valahogy nem kívánkozott elővenni a megjelenés utáni pár meghallgatás óta, amire igazából csak annyi az elfogadható magyarázat, hogy sokféle, de leginkább sok másféle zenét hallgatok. Vagy mégsem? A már említett, másfél évtizeddel ezelőtti vendégeskedés az egészen káprázatos, akkori fényéből semmit nem veszítő Karma megjátszatása volt, de az utána – az is öt év elteltével – következő Better Days Comin' már nem jelentett annyira lehengerlő élményt, őszintén szólva pár lejátszás után elő se vettem, és ismerősi körben sincs senki, aki emlegetné. Oké, magas minőségű a zene ott is, csak nem annyira szórakoztató.

Hipp-hopp, eltelik kilenc év, és máris itt egy új album a csapattól, ami úgy jöhetett létre, hogy – és minden bizonnyal teljesen reális forgatókönyv – a V2-es motor, vagyis Kip és Reb egész egyszerűen így értek rá, hogy pár napot dalok írásával és ötleteléssel töltsenek együtt. Mint ismert, egy Winger-lemez megszületéséhez annyi kell, hogy ez a páros egy légtérben legyen, jókat lazuljanak, vicceljenek, bekapcsolják az erősítőket, elindítsák a felvevőt, aztán az esti sörözés és egyéb légneművé alakított növények kíséretében kielemezzék a történteket, Reb odadobált riffjeit Kip megfésülje, kicsinosítgassa, és kész. Nos, a kanyargós életutak, a vendégzenészkedés, szólólemezkedés, akusztikuskodás és újabban hegedűverseny írása után végre összeállt a klasszik csapat, és nekilódultak Európának egy (utolsó?) kanyarra. Nem tudni, hogy s mint kell ezt érteni, de az Egyesült Királyságban így promózták a körüket több helyen is. Winger mester bevallottan nem szeret már hosszan turnézni, Paul Taylor is emiatt lépett le annak idején, az életkor és életritmus bőven indokolhatja ezt.

Na de elérkeztünk a Hajóhoz, korábbi megwingeresedésünk helyszínéhez. Szeretem ezt a helyet, lehet fényképezni mindenhonnan mindvégig, belátható, megfogható, és többnyire jól állítják be a megszólalást. (Bocsánat a tájidegen közbevetésért, csak a közeli élmény okán, a pár nappal korábbi Megadeth-koncert kapcsán: egészen más lépték úgy jönni egy helyre, ami egészen barátságos, és tudod, jól artikulált lesz, mint egy eléggé méltatlan komfortot és lehangolóan rossz hangosítást nyújtó hodályhoz érkezni, ahova elvileg szórakozni mentél.)

Kényelmes megérkezést követően vállaltam, hogy fittyet hányok az arányokra, és Reb Beach monitorja elé táboroztam le, ahonnan kiváló rálátás nyílt a színpad más részeire is. Mivel előzenekar nem volt, így csak ki kellett várni a 20:30-at, az meg el is jött, és már mehetett is a Stick The Knife In And Twist a legfrissebb lemezről, amit átúsztattak egyből a legrégebbi eresztésbe a Seventeennel. Én ide kimondottan úgy jöttem, hogy nem olvastam se dallistát, se turnébeszámolókat amolyan önajándékozás jelleggel, így aztán Howie Simon megjelenése meglepetés volt. John Roth is egészen kiváló gitáros, meg hát Taylor távozása hozta a bandába, de Simon a maga sistergős, fékezhetetlen stílusával remek választás, meg eleve ő szokott beugrálni hozzájuk 2018 óta. Mint azt megtapasztalhattuk rögtön, remek vokálos is, és ez a Taylor-Simon-Beach kórus egészen erőteljesen támogatta Kipet, amire szükség is volt, mert a főnök torka nem teljesen működött rendben egy kórság miatt, helyenként csúszkált is. Bár ha nem tudjuk, mert nem mondja előadás közben, akkor is azt tartom, hogy ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Ami nekem a legszembetűnőbb volt ezen az estén, az a jókedv. Ez az öt fickó az elejétől a végéig vigyorogva, átéléssel, fantasztikusan feszesen, de rutin szó legkellemetlenebb értelme nélkül adták elő a tizenhét-tizennyolc dalt. Ehhez kellett az a közeg, amelyet a jelenlévők is toltak a színpad felé, hiszen a vastagon negyedik-ötödik, de páran a hatodik évtizedüket taposó arcok tapintható várakozással voltak a zenekar iránt. Másrészt a gitárhősimádók is bőven képviseltették magukat, mert ne felejtsük megemlíteni, hogy Reb Beach a hajmetál virtuózai közül is kitűnik egyedi hangzásával, sajátos technikájával, messziről felismerhető dallamaival, és persze nem utolsó sorban kiváló énekével. Lassan 61 éves, de viselkedése egészen oldott, mint egy túlkoros suhanc a gangből, és mikor nekiállt nyúzni a gitárját a szólóperformanszánál. Azért elkönyveltem, hogy oké, ezt láttuk-hallottuk már a Whitesnake-ben is, lapozzunk, és mikor már túlestünk rajta, akkor robbantott a százezredjére is megunhatatlan Black Magickel. Túl azon, hogy micsoda emlékeket hozott fel bennem, láthatóan a publikum ovációját is kiváltotta ez a virga-alapvetés. Itt Howie dübörögtette a basszust, Paul pedig ritmusozott és billentyűzött felváltva. Ha már Paul Taylor, a szinte végig a simlédere árnyékába rejtőző fazon megmutatta, milyen fontos eleme ennek a bandának. Mint az idősebb báty, úgy tartotta a szemét az előtte rohangáló fiúkon, ha kellett, ritmusozott, ha meg szőnyegezni kellett, akkor azt terítette finoman, de egy fesztelen gitárvillantás is belefért a Time To Surrenderben.

Ami a dallistát illeti, meg lehet közelíteni többfelől, de a végeredmény gyakorlatilag kifogástalan. Minden korszak slágereit felvonultatták, a kötelező gyakorlatok megvoltak, és az elején hamar ellőtt puskapornak hitt Can't Get Enough vagy Down Incognito is teljesen helyénvalónak bizonyultak a végefelé felhalmozott MTV-s, mégis okosan megírt megasikerek elővezetése után. A Rod Morgenstein szintetikus alapokra játszott, megfelelő rövidségű dobszólója utáni Headed For A Heartbreak hajmetálos léptékkel progresszívnek ható kavarásait az Easy Come Easy Go döngölése tette örömünneppé (számomra extraként is, mivel itt nyomta a kezembe Reb a pengetőjét). A nagyobb közönségénekeltetés ezután jött, a Madalaine-t már közösségileg kellett előadni, mert Kip kezdte felélni a tartalékait. Ráadásként a Blind Revolution Mad zárta az estét, és ami extrán szép gesztus volt a vezértől, hogy külön megdicsérte a személyzetet és a hangosító brigádot, akik nagyban hozzájárultak a frankó zenei élményhez.

Ha kicsit távolabbról nézzük ezt a fellépést, akkor azt is látni kell, milyen különbség van egy elmosódott emlékű korszak zenei hagyományai és a mostani, egyszerűbben felépített muzsikák világa közt. Ezek az – mondanám, srácok, de ma már – urak talán némileg zsigerből, ugyanakkor ésszel és gondolkodva írtak népszerű zenét, és éppen ennek a tudatosságnak, vagyis pont az ihletettség hiányának köszönhetően sírunk időről időre az emtívís időkben megismert pop/rockzene után. Nem tudni biztosan, hogy tényleg a Winger utolsó turnéja volt-e ez a kör vagy sem, de aki ezen az estén jelen lehetett, nagyon becsülje meg az emlékeit.

Fotó: Bertli Zoli