Shock!

november 13.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Wacken Open Air 2001 - Wacken, 2001. augusztus 2-4.

A legendás Dynamo ezúttal elmaradt, így a világmindenség hónaljában megbúvó német falucska jelentősége, ha lehet, még tovább nőtt. Röviden azzal összegezném az idén tapasztaltakat, hogy a rendezők most is igyekeztek a világ minden tájáról ide sereglett rajongók (lehettünk vagy 50 ezren!) kedvében járni és a felhozatalra nem is lehetett panasz, a szervezés azonban nem tudott felnőni a követelményekhez és ez időnként iszonyatos felfordulást eredményezett.
időpont:
2001. augusztus 2-4.
helyszín:
Németország, Wacken
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

augusztus 2., csütörtök

A fesztivál nyitóestje, afféle bónusznap. Hiába igyekeztünk a sátorveréssel, a Finntroll fellépéséről (és ki tudja még mi mindenről) lecsúsztunk.

A Crematory is távol maradt, pedig a hírek a búcsúkoncertjükről szóltak. Maradt nekünk aznap estére Blackie és a többiek, azaz a W.A.S.P. egy középszerű, szürke bulival. Na nem a program gerincét alkotó régi nagy sikerdalokkal van a gond, azokat nagyon is bírom, a legutóbbi albumuk is korrekt, de a hangzás gyenge, széteső volt, Blackie kísérőzenészeinek játéka meg - különösen a dobosé -, színtelen. Jó kis hangulatos retro showt vártam, Wacken szelleméhez híven - fájdalom, ebből egyedül a retro valósult meg.

augusztus 3., péntek

Ez a nap aztán zúzósra sikerült! Könyörtelen, orkánerejű thrash támadást indított a dupla főszínpad egyik oldalán a Carnal Forge (megjegyzem, az akció nagyrészt itt zajlott, mindjárt a Forge után át is sétáltam a túlvégre a Lacuna Coil műsorát lefigyelni), méghozzá egy új bőgőssel és két friss dallal, amelyeket simán beilleszthettem a svéd arcokról kialakított képbe. Cristináékat hallgatva jólesően kifújtam magam. Lemezeik hangulat-és érzésvilága ebben a közegben is átjött, a leányzó pedig önmagában is több mint figyelemre méltó jelenség. Most nem is annyira a megjelenésére, a hangjára gondolok, inkább az előadásmódjára, frontemberi munkájára. Cristina nem elvarázsolja, hanem totálisan felpörgeti a Lacuna-koncerteket és ezúttal is így járt el, ami az ilyen elszálltabb zenéknél talán szokatlan, de annál nagyszerűbb!

A stafétabotot a Napalm Death vette át az olaszoktól. A hangzásuk ugyan nem marcangolt szét, ám így is remek extrém metal kirándulásra vittek a grindcore-tól a death metalig, hol noise, hol HC/punk stb. "kitérőkkel". A legdurvábbnak az a pár perces, 4-5 számos blokk bizonyult, amelyet legelső albumuk, a Scum daráiból állítottak össze. Barney megkergülve rohangált fel-alá, úgy hozta ki magából azokat a veszett hangokat, az egy helyben veszteglő Shane Embury bőgős pedig ellenfél nélkül nyerte meg a "Wacken legrondább fazonja" képzeletbeli címet.

A sebességmániás kanadai Exciter dolgait illetően nem vagyok valami tájékozott, de azért kíváncsi voltam rájuk és koncertjük a földre döntött! Dan Beehler dobos, aki egyben az eredeti vokalista is, irgalmatlanul megsorozta a cájgot, az éneket meg egy tökéletes Halford-klónra bízta. A fickó nem csupán kinézetével idézi Rob bácsit, de dallamai, sikolyai is a nagy öregtől eredeztethetők. Szó ami szó, az Exciterék se mai gyerekek. Annak idején - még trióként - jelen voltak a speed metal születésénél, és a látottak alapján ennek a jelenlegi négyes felállásnak is van jövője!

A Party Stage-et meghódító Kamelot diadalmenetéből se maradhattam ki. Roy Khan hangját a Conception óta szeretem, amióta pedig az énekes és mai társai stílusa igazán egymásra talált, a Kamelotban is minden klappol. Pláne élőben, mert Roy a legmeredekebb témákat is hibátlanul, lemezminőségben adta vissza, valami hihetetlen érzelmi töltettel, átéléssel. Hogy Norvégiából micsoda hangszálvirtuózok érkeznek sorra: Roy Khan, Jorn Lande!.. És ha már a Party Színpadnál vagyunk, itt nyomult a Nasum is, az idei W.O.A. egyik legüdítőbb színfoltja. Láthatóan nem vártak csodákat az egésztől, egyszerűen játszani akartak, leginkább a maguk örömére "grájndolni" - és őket is ezrek nézték! Egy dalra vendégművészként Shane Embury szállt be basszusozni, ami szintén része volt annak a végtelenül őszinte, közvetlen légkörnek, amely a hasonlóan extrém és szövegileg is fontos üzenetet hordozó underground csapatok koncertjeinek jellemzője. Ide e miatt a légkör miatt gyűltünk össze, nem ütemre tapsolni vagy együtt énekelni.

Arra bőven nyílt alkalom Paul DiAnno bulija alatt. Eléggé homály előttem, hogy vajon csinálja-e még hősünk a Killers nevű zenekarát, netán valami új projektbe fogott bele, most azonban csakis az első két Maiden lemez nótáiból összeállított műsor számított. Mert hol másutt és mikor máskor hallaná az ember a The Prowlert, a Phantom Of The Opera-t, a Murders In The Rue Morgue-ot és társaikat az eredeti hanggal? Ráadásul e gyöngyszemek többsége mára Steve Harrisék repertoárjából is kihullott, így azt hiszem, egyedül Töfiék Iron Maidnemes megmozdulásaiban reménykedhetünk... Szóval egy valódi élő legenda járt itt, nem kevésbé legendás dalokkal, bár ez a vérbeli nosztalgiaprogram nem mutatott éppen utat a jövőbe. Persze nem mintha Paul bármi ilyesmire készült volna; valljuk be, ez az ő igazi világa.

Ezt a bizonyos útmutatót először a Nevermore-tól kaptuk. Baromi ritka eset, hogy olyan együttes tegyen szert tekintélyes népszerűségre, amelynek zenéje egyébként nem szólít(hat) meg határtalanul széles tömegeket, és amely komoly mondanivalót is közvetít. Márpedig a Jockey Ewingtól nyúlt cowboy-kalapban pompázó Warrel Dane-t és társait már-már Wacken főzenekarainak kijáró tömeg fogadta és nem is maradtunk tétlen szemlélői az eseményeknek: a Narcosynthesis mindent letaroló gyorsulását, az örvénylő The River Dragon Has Come-ot, az ördögien technikás és összetett The Seven Tongues Of Godot vagy Beyond Withint kegyetlenül intenzív tombolás, közönségszörf kísérte, a The Heart Collector refrénjéhez nem is kellett volna Warrel segítsége. Igazi ínyencségként pedig jött a Sanctuary egyesről a White Rabbit! Én már úgy halok meg, hogy az Into The Mirror Blackről nem hallok semmit élőben, de ez legyen az én egyéni szociális problémám, NEVERMORE RULES és különben is újra ők voltak az abszolút csúcs...

Hittem én, amíg elő nem rontott az Overkill, hogy hagyományőrző, egyszersmind teljesen mai villámháborús hadműveletével (BLITZKRIEG, csak hogy stílszerű legyek) megsemmisítsen! Felharsant a Deny The Cross, és a hangzás azonnal halotthalvánnyá sápasztotta Warrelék soundját is. Nehéz elhinni, de lassan húsz esztendő telik el a 'kill megalakulása óta és minden elismerésem Bobby-é, na meg D.D. Verni bőgősé, akik a kezdetek óta ugyanazzal az energiával és elszántsággal tolják a banda szekerét. A két új gityós hiba nélkül tette a dolgát, Tim Mallare dobosfenevadról nem is szólva. A rendelkezésükre álló órába tökéletes Best Of programot sűrítettek a New Yorkiak, egyesítve a punk nyers lendületét, a klasszikus heavy metal erejét a power/thrash komplexitásával és mindez együtt az egész hétvége legkirályabb buliját eredményezte! Önfeledt zúzást a Battle-re, a Hello From The Gutterre, az Eliminationre, kórusban éneklést a Bastard Nation és az In Union We Stand (egy, a Judas Priest Unitedjéhez mérhető metal himnusz!) alatt - és jött a Black Sabbath-féle War Pigs egy részletével kombinált Fuck You is, az egyetlen általam ismert nóta a világon, amelynél az jelenti a sikert, ha a közönség egy emberként bemutatja a középső ujját a bandának. Mi több, pár nappal később Pesten a Szigeten is pöröghettem az Overkillre és itthon a már ismert szettet a Necroshine-nal és a Coma-val is megtoldották Blitzék (csak a megszólalásuk volt ótvar)!!!

A Helloween a legutóbbi pesti fellépései után, amikor is a Bon Jovi illetve a Sabbath előtt játszhatott egy-egy szűk órácskát, végre teljes értékű műsorral állhatott ki. Az már csak utólag derült ki, hogy ebben a felállásban utoljára szerepeltek a germán nagyágyúk, lelécelt Uli és Roland, de aznap este felejthetetlen bulit csaptak. Tökéletes arányban válogattak a 80-as évek legnagyobb sikereiből és a már Andi Deris-szel írt remekművekből. A régi témák közül különösen a Dr. Stein és az I Want Out dörrent meg és szakítottak a modern zenei hatásokkal felvértezett legutóbbi anyag, a zseniális The Dark Ride nótái is. Ez utóbbiakat két marékkal osztották, még a majd' tízperces címadó se maradt ki a szórásból!

A Party Stage-en hatalmasat robbantott a The Haunted (ahol a Breaking The Law az intro, ott eleve nem lehet nagy gáz), a Carnal Forge-hoz hasonlóan Jensenék is a svéd thrash ligában nyomulnak és szerintem ők a jobbak. Felerészt At The Gates-múltú ritmusszekciójuk ötletesség, dinamika terén egy kategóriában indul az előzőekben felsorolt csapatokéval, az énekes Marco Aro pedig tiszta énekre, király dallamokra is gyakran ragadtatja magát. Így a végkifejlet élőben is vérprofi, változatos zúzás, sok headbanggel, sűrű fényerdőben - Á-L-L-A-T!!!

A Saxon showját eredetileg nem tartottam fontosnak megnézni. Bifféket jó ideje egy, a múltból itt ragadt, fejlődésképtelen dinoszaurusz-metal bandaként kezeltem, és lám, ezt a nézetemet most haladéktalanul újra kellett gondolnom. Az elszabadult elefántcsordák dübörgését idéző, 100%-ig heavy metal hangzás azonnal letaglózott. Ahogy mondjuk a The Eagle Has Landed vagy a Metalhead megszólalt, az szinte már a Judas Priest erejével vetekedett, a dobos sziklaszilárd játéka és szólója nem különben! A zenészek feje fölött "röpködő" óriási fémsas ugyancsak impozáns látványt nyújtott. Akadtak még klassz nóták szép számban és pár kevésbé emlékezetes mozzanattól eltekintve meggyőzött a koncert. Mellesleg ekkorra jutottam el állóképességem legvégső határáig, eljött a takarodó ideje.

augusztus 4., szombat

A kanadai Crytopsy matekfeladványaival kezdtem a napot. Szomorú, de igaz: ez volt a technikás, összetett death metalban utazó juharlevelesek utolsó fellépése Mike DiSalvo vokalistával. Sokat veszítenek a távozásával, mert a jól megtermett Mike nemcsak hangilag teszi oda magát alaposan, de frontemberként is nagyot alakít. Napalmos kollégájához, Barney-hoz hasonlóan neki is súlyos kilométerhiánya van, de ha lehet, még őrültebb, agresszívebb mozgást produkál. Társai ezalatt szorgalmasan osztanak, szoroznak, hatványra emelnek satöbbi, hogy a számtani hasonlatnál maradjak, ráadásul nem kis rutinra vall, hogy ennyire bonyolult témák közepette is képesek kellő gondot fordítani a színpadi előadásra!

Egyfajta levezetés gyanánt minőségi dallamos powert tolt a német Brainstorm, majd a Metalium, amely pont az Agyviharból csaklizta el az énekes Hennét. Utódja sem gyenge egyébként, ahogy a zene sem az. Szerencsésen elrugaszkodtak a srácok a hanseni hagyományoktól és sokat tanultak az amcsi példaképeiktől. Még egy kis Priest-meg Slayer-riffelés is belefért, köszönet érte! A Metaliumban a tulajdonképpeni értelmi szerzők közül mára egyedül a bőgős Lars maradt, a Savatage-ba átigazolt gityós, Jack Frost helyén egy (számomra ismeretlen) nyakigláb, kefefejű manus pengetett. Amúgy minden a régi: a futurisztikus díszletek, a tagok robotzsaru-szerkója, Henne hosszan kitartott, stopperért kiáltó hangjai... A debütalbumról sokkal több dalt szedtek elő, mint a kettesről; nyilván érzik ők is, melyik a jobb a két lemez közül.
A W.E.T. színpad idén egy kábé ezer főre méretezett sátorba költözött és a kínálata is összetöppedt, ráadásul itt folyt a legnagyobb kavarás a sorrenddel. Ki előbbre, ki későbbre került át, és volt, aki fel se lépett.

Nem így a helyi Chinchilla. Szegény zenekart ezzel a névvel a világ bármely pontján körberöhöghetik a metalosok és bármilyen nehéz elhinni, ezek az arcok jó zenét is csináltak valamikor! Sajnos ez a koncertjük legfeljebb csak a múlt idő használatát tette indokolttá. Túlságosan ráment az ötös a Madness album másodosztályú Pretty Maids-, Sinner-pótlékká satnyult számaira és csak a végén jutott eszükbe, hogy írtak ők egy Horrorscope című lemezt is néhány éve. (Jó, tudom, a Madness több emberhez juthatott el a nagy kiadó miatt...) Addigra az én hangulatom már javarészt elszállt, bár a doom érzéssel bőven áthatott, irtó hangulatos The Cross nóta a mostani énekessel is ütött mindent az addigi programjukból! A befejezés szintén kellemesre sikerült a KISS I Stole Your Love-jával, de nekem ez már akkor sem ugyanaz a csapat... És itt vette kezdetét a teljes fejetlenség a nagyszínpadokon is. A folyamatos műsorváltozás eredményeként lemaradtam többek között a Jag Panzer, az In Flames bulijáról és nem is beszéltem még a pénteki nap nagy veszteségéről, a D.C. Cooper-féle Silent Force-ról Az eredetileg csütörtökre beosztott Crematory váratlan felbukkanása sem tudott különösebben felvillanyozni, búcsúkoncert ide vagy oda. Azért R.I.P., meg minden, ahogy ilyenkor illik!..

Vártam viszont a Rage akcióját, és nem is hiába. Már nincs nagyzenekar, sampleres komolyzenei betétek, van ellenben egy klasszikus képzettségű gitárbűvész, vannak emberfeletti erővel kiütött, páratlanul változatos és tipikusan MIKE TERRANÁS dobtémák, tempók, valamint jó alapos szóló - és van az elnyűhetetlen Peavey mester, akit sose hallottam még ilyen kirobbanó formában énekelni! Két éve ugyanitt egyedül a hangzásuk gyengélkedett, most ezt is rendbe rakták. A nóták közül pedig egyértelműen a From The Cradle To The Grave okozta nálam a totális ájulást, ez az utóbbi néhány esztendő egyik leghatalmasabb metal szerzeménye és nemcsak Rage-viszonylatban!!!

Az Annihilator soraiban a tavaszi E-klubos buli óta Ray Hartmannt Randy Black váltotta a dobok mögött, de a lendületet nem törte meg a csere. A Pesten bemutatott riffőrület ment újra, csak rövidebben. Jeff, ha kérhetném, ezt a brigádot (különös tekintettel Joe Comeau énekesre) feltétlenül tartsd együtt!
A norvég Artch újjáalakulása majdnem fullra megtöltötte a W.E.T. sátrat. Ebből látszik, hogy a kultikus nem egyenlő automatikusan a tök ismeretlennel!.. A 80-as évek euro-power metaljáról semmi olyat nem mondtak, amit már ne tudtam volna és nyilván nem is pótolhatták maradéktalanul mondjuk a Jag Panzert, így alighanem a "korrekt" vagy "kellemes" lehetnek a legtalálóbb szavak a bulijukra.

Hasonló minősítés illeti részemről a Nightwisht is. Fura módon két feldolgozás, Gary Moore Over The Hills... dala és a Walking In The Air tetszett a legjobban Tarjáéktól, míg a rajongók, kell-e mondanom, minden egyes hangot mohón (hm!) befaltak.

A Party Stage az Opeth negyvenöt percére Atmoszféra Színpaddá változott. Négy tétel fért csupán a műsoridőbe és ami még jobban idegesített: a nyugisabb részeknél, meg a számok között tisztán hallhatóvá vált a nagyszínpadról az a fránya kalapács-zuhogás (igen, a Hammerfall :P). Ettől eltekintve azonban teljes volt a zenei élvezet. Death metalos őrlés és lecsendesedett, lebegős akusztikus témák, meg ami csak elfér a két véglet között. Ez itt az érzelmek, hangulatok zenéje, hagyományos dalszerkezeteket keresve sem talál az ember - de hát az érzelmek folyását sem lehet formalizálva szabályozni.

Ha ezzel ér véget a nap, már elégedetten tértem volna nyugovóra, de hátra volt még egy brutális rock'n'roll seggberúgás Motörhead-módra, Lemmy bátyó lábméretét is leolvashattam utána a hátsó felemről... Lényegében ugyanazt nyomták, mint Alsóörsön, "csak" a hangerőt tekerték még feljebb és extra látványelemként egy harci repülőgép modelljét is bevetették, természetesen a Bomber nóta alatt. Mikkey Dee tovább erősítette a pozícióját kedvenc dobosaim között, Lemmy-ről pedig minden dicshimnusznál többet elmond, hogy ő maga a r'n'r!

Wacken meg maga a metal, az elmúlt két év élményei és az itt leírtak alapján ezt aligha kell már bizonygatnom. 2002-re több új fellépőt és rátermettebb szervezést kívánok, ezzel elejét lehetne venni a stagnálásnak, egyszersmind a messzemenőkig be lenne biztosítva a fesztivál jövője is.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.