Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Uriah Heep, Nemesis - Budapest, 2004. február 23.

Na igen, szóval még egy alapvető fontosságú koncert, amelyen mindenképpen ott kívántunk lenni, ha törik, ha szakad. Bár valami fatális félreértés folytán a Uriah Heepre sokan úgy gondolnak – feltehetőleg a meghatározó Hammond sound és a kortársiasság miatt –, mint egy Deep Purple „kisöcsikére”. Van is egy közkeletű mondás róluk: „a szegény ember Deep Purple”-je – egetverő marhaság! –, ezzel akaratlanul is másodrendűvé degradálva a csapatot. A Mick Box gitáros vezette ős-hard rock csapat a mai napig aktív, és a sokkal híresebb és népszerűbb “konkurenssel” ellentétben soha egy pillanatra nem állt le. A fanatikusok ugyanis nagyon jól tudják (sőt, ez még nekem, “mezei” szimpatizánsnak is több, mint kristálytiszta), hogy a Heep stílusa teljesen más, mint a Purple-é: egy finomabb, elegántosabb, szellősebb, helyenként progresszívebb rockmuzsika volt, amivel anno népszerűek lettek; ez a jelleg pedig nagyban köszönhető a különleges, többszólamú vokáloknak, amelyek csak rájuk voltak jellemzőek, és amely monumentálisabbá, kifinomultabbá, egyben dallamosabbá tette a zenéjüket a korai Gillan-érában nyers, vad, zabolátlan Deep Purple stílusánál.

időpont:
2004. február 23.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarok
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Aztán természetesen elmentek kommerszebb irányba, de az igényesség végig megmaradt. Bár az utóbbi két évtized Heep lemezeiben eddig nem volt alkalmam mélyebben elmerülni, elvégre 35 éve nyomják ők is, és ez idő alatt nem kevés album született (főleg, hogy mint mondottam volt, nem álltak le hosszú évekre), ám a koncert, mint már oly sok zenekar esetében, beindította a fantáziámat. De csak szépen sorban azokkal az eseményekkel!

Mivel ismerem a koncert szervezőit (együtt utaztunk tavaly Bécsbe Whitesnake-re – ezúton is üdv, srácok!), tudtam, hogy a Heep közönségét nem fogják Hooligans-szel sápasztani (mint ahogy azt pesti Purple koncert szervezői tették), netán harmadrangú, teljesen érdektelen zenekarokkal büntetni (mint Yngwie előtt történt), hanem (amennyiben lesz hazai előbanda), akkor megadják a módját. Így is történt, a bemelegítő szerepre felkért Nemesis pedig atom hangzással és persze remek dalokkal elismerő tapsra késztette az őket valószínűleg nem nagyon ismerő közönséget. A Gates of Babylonnal nyitottak (mekkora nóta ez a Rainbow klasszikus és hányan feldolgozták már, de megunni egyszerűen nem lehet!), de a rövid szetbe a Queensryche Missionja is belefért, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy túl sokan ismerték volna. Nekem sem ez a kedvenc QR számom (Szedjem a cuccom, kedves kollégák? Kifelé a teremből?), lehetett volna helyette mondjuk a Predesztináció.

Az átszerelés nem volt túl hosszú, így 9 előtt nem sokkal, az intrót követően, már be is robbant a Uriah Heep az Easy Livinnel, és mi lestünk egy nagyot. Egyrészt a lendületen, amellyel indítottak, másrészt Lee Kerslake dobos miatt, aki rendkívül hatalmas termete ellenére fiatalokat megszégyenítő lazasággal és energiával ütötte a bőröket. Ha nem hallok bennfentes információt arról a koncert előtt elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségről, eszembe nem jutott volna hasonló feltételezés, annyira bombabiztosak voltak a ritmusok. Igaz, a szöveget is nagyon nyomta az öreg, úgyhogy tényleg benne lehetett a vérus.  Bernie Shaw énekes az első pillanattól fogva annyira lelkesen és hiperaktívan nyomta a frontemberkedést, mintha csak az első koncertjei egyikét énekelte volna a bandával (holott ez a felállás már 80-as évek második fele óta együtt van). A hangja meg… kész csoda! Pengeélesen hasított, süvített, magasan szárnyalt, kellemesen duruzsolt – mikor milyen hangulat uralta az aktuális nótát. Igaz, ő egy generációval fiatalabb a többieknél, de akárhogy is van, nem kis teljesítmény ennyi év után ekkora sikolyokat prezentálni, főleg, hogy korábban komoly, énekesi karrierjét veszélyeztető torokproblémákkal küszködött.

A másik „új fiú”, Phil Lanzon billentyűs sem spórolt a súlyos, hammondos aláfestésekkel, valamint a vastag szintiszőnyegekkel, és noha több olyan méltatlankodó véleményt olvastam a „hús-vér” Hammond orgona hiányáról, amellyel akár egyet is lehet érteni; nem kis dolog az a tény, hogy Lanzon Korgjával is fel tudta idézni a legendás Ken Hensley szellemiségét. Nekem legalábbis semmi nem hiányzott az ős-rock feelinghez és a szememet sem bántotta, hogy billentyű-szempontból praktikusra vették a figurát… Trevor Bolder is régi bútordarab már a bandában és bár feltűnően hasonlított Dolák-Saly Róbertre, bőgőjátékában semmi abszurd nem volt, ellenben brutális basszus-sounddal sanyargatta dobhártyáinkat. Tényleg szenzációsan megdörrent a bőgő, rég hallottam ilyet… Aki pedig az egész bandát jóban-rosszban, tűzön-vízen át összetartotta, az a mosolygós Mick Box, aki mintha csak egy Shakespaeare királydráma BBC-adaptációjából lépett volna elő, de ezt a hatást ellensúlyozva egész buli alatt önzetlenül osztotta a Síva-áldást vagy mit (mittomén, egy jellegzetes kézmozdulattal gesztikulált mindig, de az is lehet, hogy csak a pengetővel zsonglőrködött).

a, meg gitározott is az öreg szaki, nem is akárhogy (az akusztikus bemutató remek volt és talán valamennyire spontán is) – és hát, ami nagyon fontos: mosolygott, mint ahogy az egész csapat. Egyértelműen látszott mind az öt tagon, hogy élvezik a koncertet: a zenekar együtt lüktetett a közönséggel, és valami furcsa, cinkosan összekacsintós hangulatot is tapasztaltam fenn a színpadon – simán el tudom képzelni, hogy ez az öt arc a civil életben is összejár focizni, sörözni, hülyéskedni, mittudomén. Nem mondom, akkor is jó lehet egy koncert, ha minden zenész totálisan ellenszenves, beképzelt seggfej, mert hát mégiscsak a zene a lényeg; egy ilyen felszabadult örömzenélés azonban olyan plusz érzelmi töltetet ad, hogy alapvető élménnyé, egyszerivé és megismételhetetlenné varázsolja az ominózus estét.

A program rendkívül erős volt, üresjárat nélküli másfél órát nyomtak le a srácok. Sajnos a komplett Heep-katalógust, mint említettem, nincs szerencsém ismerni (nem sokáig lesz ez már így!), tehát nem állok neki felsorolni, mit játszottak (annál is inkább, mert a hozzáértők véleménye sem feltétlenül mérvadó: olvastam olyat, hogy full kimaradt az utóbbi 15 év; de kompetens cimborám szerint még a 89-es lemezről is játszottak, nem is egy dalt – ebbe szóljak bele, mint „laikus”?); azt pedig, hogy volt Stealin’, July Morning, Look At Yourself stb. (tehát a nagy slágerek) felesleges ragozni. Mondjuk az nagyon nem tetszett, hogy a technikus kolléga már a végső ráadás (Lady In Black) előtt elkezdte lebontani Kerslake cájgját, sőt, nem átallt a nóta közben (!!!) is folytatni ebbéli tevékenységét. Még jó, hogy Lee végig tudta kísérni a számot. Mindenki kényes a munkaidő lejártára, ezt megértem, de hát azért nemigen hinném, hogy öt percen bármi is múlna…

Mérleget vonva, egy dolog biztos: a magam részéről nagyon szívesen járok olyan koncertekre, ahol nem ismerem „ától cettig” a repertoárt, mert így sokkal könnyebb objektív beszámolót írni. Ha pedig ilyen körülmények között is egy lelkendező beszámoló születik, akkor ott valami nagyon rendben kell, hogy legyen! Ez az este pedig örökre bekerült a Vinyó-féle all time koncert top 10-be…

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.