Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

U.D.O., Sister Sin, Garagedays - Budapest, 2015. március 24.

0330udo3Magazinunk és az előzenekarok viszonya lassan kezd közhelyszámba menni, lassan tehát pénzbüntetést kellene házon belül szednünk azért, ha valaki egy-egy cikkben vagy akár a belső fórumokon megemlíti. Még egyszer utoljára azért megemlítem, hogy minden igyekezetem ellenére sem sikerült lekésni az osztrák Garagedays műsorát, pedig diszkriminatív módon azt kell mondjam, hogy ha nem a helyszínen értesülök nemzeti identitásukról, akkor inkább rászokom a dohányzásra, hogy azt a háromnegyed órát a klubon kívül tölthessem. Megannyi bécsi koncert után ugyanis már statisztikailag is ki tudom mutatni, hogy az osztrák előzenekarok (kivéve persze az Einlasst) szinte mind szarok.

időpont:
2015. március 24.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 8 Szavazat )

Ők speciel nem voltak azok, viszont egy negyedóra elteltével baromi unalmas volt ez a hol a Sinnerre, hol egy gyengébb Rawhead Rexxre (na meg persze a turnégazda munkásságára) emlékeztető csapat, akik helyett persze nem tudom, megnéztem-e volna egy magyar bandát ugyanebben a stílusban. Nincs jelentősége, mert nem történt meg, annak viszont nagyon nem örültem volna, ha negyediknek raknak be valakit kis hazánk metalhősei közül. Mindez persze rosszmájúan hangzik, de keddi munkanap lévén iszonyatosan fáradt is voltam, engedtessék meg ennyi – elvégre azért járunk rockkoncertre, hogy kiengedjük a gőzt, nem igaz?

0330ss2Ugyanakkor az is sokatmondó, hogy a Sister Sin első hangjától elfelejtettem minden fáradtságot és napi gondot, szóval talán mégsem bennem volt a hiba. Igaz ugyan, hogy a sok pozitív kritika miatt meghallgatott utolsó lemezük nem mozgatott meg különösebben (szerintem baromi egysíkú, nem is értem amúgy véres tollú kritikusunk lelkesedését), de ennek ellenére teljesen nyilvánvaló volt, hogy élőben így is hengerelni fog a zenéjük – húzós alapokra ráénekelő, reszelős hangú frontcsajjal nagyon nem lehet mellényúlni, pláne ha a kiállás is rendben van. Mivel Liv Jagrellnek relatíve kevés a tetkója, svéd létére sem tudom Lisbeth Salanderhez hasonlítani, pedig külsőleg igazából hozzá kellene – marad tehát Leather Leone fiatalabb kiadása, mint párhuzam, pláne hogy a hangjáról is rögtön Chastain múzsája jut eszembe mindig. Akárhogy is, olyan „keménycsaj" benyomását kelti, akivel nem baszakodsz, hiába 160 centi. És ahogy mondtam, élőben nagyon is jól működik ez a riffüzem, bár egy másik gitárt még elviseltem volna Jimmyé mellett – mondjuk így a második dalban például tök jól érvényesült a Mötley-hatás.

Meg persze hatás itt minden, ami húzós és riffelős: itt egy kis Motörhead, ott egy kis Hardcore Superstar vagy épp Skid Row, és nyilván Udo bácsi életműve sem hagyta hidegen a fiatalokat, pláne, hogy a nagy haverság révén az öreg 24/7 című újkori slágere is repertoárjuk része. Ezt pár éve lemezre is vették, ami önmagában is szokatlan, nem csak maga a tény, hogy a support a főzenekar egyik karakteres nótáját nyomja a saját műsorában. És persze ahogy az lenni szokott, a metal lady-külső érző szívet takar: a vége felé azért jöttek a mosolyok is, meg persze aki akart, nyugodtan dumálhatott Livvel a merchpultnál. Az emlékezetesebb nóták miatt a Crucified Barbara tavalyi bulija egy fokkal jobban tetszett, de holnap is elmennék megnézni a Sistert is. Pláne egy közös turnét!

0330ss1

Akármennyire rossz is most a viszony a régi Accept két főembere között, és akárhogy kommentálja is Udo egykori anyazenekara tagcseréit, nem tagadhatja le, hogy inspirálta régi bandája párját ritkítóan jól elsült visszatérése. Az ilyen – talán tudat alatti – versenyhelyzetek, rivalizálások jó irányba is elvihetik a dolgokat, amikkel mindenképpen a közönség jár jól: míg a '90-es évek elején nem volt kérdés, hogy a frontember húzott el társai mellett, az Accept-comeback a folyamatosan aktív U.D.O. zenekarnak adta fel a leckét. Pár lemezzel ezelőtt én is leszoktam róluk, a Blood Of The Nations után pedig végképp nem érdekelt már a szólópályafutás... Az egy-két éve megreformált felállásról és az első igazán csapatmunkában készült új lemezről viszont annyi jót hallottam-olvastam, hogy úgy döntöttem, meg kell nézni a bandát, pláne, hogy nyolc-kilenc éve voltam utoljára U.D.O.-koncerten. A Decadent albumot sajnos nem tudtam teljes egészében meghallgatni ezen sorok írásának pillanatáig sem, de a címadó szám és az itt játszott új szerzemények ismeretében ez nem várathat magára sokáig – a kétórás buli ugyanis nemes egyszerűséggel hibátlan volt.

0330udo1

Kezdve ott, hogy száműzték a dob-szó-lót (pedig arra már csak az ifjabb Dirkschneider miatt is számítottam, de úgy látszik, Udo bácsi nem akarja mindenáron a fiacskáját az arcunkba tolni), és hogy a két tekerős gitáros csatasorba állítása ellenére sem volt félórás párbaj, mindezek helyett nagyon helyesen inkább több nótát toltak – mások is követhetnék ezt a példát. Ha már itt tartunk, nem lehet eleget dicsérni a két fiatal srácot, Kasperi Heikkinent és Andrey Smirnovot (bár őt gondolom, magyarul Andrej Szmirnovnak illene írni), akik az ősi orosz-finn ellentét élő cáfolataként dolgoznak össze és pumpálnak friss vért ebbe az ősöreg Metal Machine-be, amit lassan harminc éve U.D.O. zenekarként ismerhetünk. Ez a felállás gyakorlatilag simán hozza a klasszikus Matthias Dieth-féle csapat szintjét: sokan, sok helyen elmondták már (én is), hogy az Accept-dobosból U.D.O.-gitárossá lett Stefan Kaufmann és a csapattal tizenhárom évet eltöltött Igor Gionala együtt sem voltak olyan jók, mint Matthias egyedül, de ez a két új arc lényegében új szintre emelte a bandát. Lazán, fülig érő szájjal pakolják tele a dalokat a meglévő témák mellett díszitésekkel, figurákkal, egyfolytában vijjogtatják a tremolókart és tekernek, mintha az életük múlna rajta – kábé olyan a feeling, mint amikor Ronnie James Dio zenekarába Craig Goldy után bekerült Doug Aldrich, vagy amikor az ember először szembesült az Aldrich/Beach-féle Whitesnake-kel. A tavalyi koncertlemezt meghallgatva pedig olybá tűnik, hogy a doboscsere sem volt egy rossz ötlet, mert Svennel itt sokkal jobban húztak a nóták, mint azon a felvételen: vélhetőleg a szintén tizenévet a fedélzeten töltött Francesco Jovino is kiégett már egy kicsit.

0330udo2

A költségvetés Kaufmann távozásával és az újak betoborzásával már egy live billentyűs bevételét is lehetővé tette, ennek értelméről lehet vitatkozni, de amitől leginkább tartani lehetne papíron, az szerencsére nem következett be: sem sabatonos, sem rammsteines ízt nem kapott így az U.D.O.-sound, viszont jól jött a srác a vokáloknál és a lassú daloknál – aki pedig nem süketült meg a riffektől, itt-ott a szőnyegeit, színezéseit is elcsíphette. Érdekes, de szimpatikus így az összkép, hiszen abszolút multigenerációssá vált a csapat: hátul a két „hipszter", elöl a két harmincas gitáros, az Udo mellett összességében legtöbb évet eltöltött Fitty Weinhold stabilan a színpadi jobbon döngeti a basszgitárt, az öreg pedig rendszerint középen, a jólismert tokarezegtető minimálmozgással hozza azokat a tipikus smirglis hangokat, amiket sokan szeretnének, szerettek volna utánozni, de kevés sikerrel. Próbálkozni persze lehet, sőt, kell, de nem tudom, érdemes-e, amíg Udo 65 körül is így nyomja. Így aztán a buli első harmada olyan lendülettel halad át a hallgatón, hogy az akusztikus blokk tényleg le tudja kissé ültetni a hangulatot, ott viszont kicsit tényleg versenyt prüntyöghet a két gitáros és utána mehet tovább a gőzmozdony, ami leviszi a fejünket.

0330udo4

Rendkívül szimpatikus, hogy a Break The Rulesszal induló ráadásig nincs is Accept-szám, és hogy még akkor se nyújtják feleslegesen a Balls To The Wallt. A magam részéről kettővel bőven kiegyeztem volna a négy helyett, ugyanakkor ezek annyira jó dalok, meg persze annyira kötődnek előadójukhoz, hogy nincs miért fanyalogni. Hozzá hasonló, szólópályára lépett emblematikus frontemberek a műsoruk felét-kétharmadát a dicsőséges múltra építik, Udo esetében pedig még csak nem is a korai szólólemezek dalai uralkodnak. Meg kell mondjam, nem gondoltam volna, hogy az Acceptnek májusban fel kellene kötni a felkötnivalót, de szerintem fej-fej mellett lesz a kettő, ha év végén az év heavy metal buliját kell majd listáznunk (hacsak a Priest nem szed be valamit nyáron).

Fotó: Polgár Péter

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.