Shock!

február 23.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Threshold, Deadsoul Tribe - Budapest, 2004. szeptember 13.

A progresszív metal egyik legkiválóbb gárdája látogatott el hozzánk szeptember közepén a brit Threshold képében. Az előzenekar sem valami névtelen kis bagázs volt, hanem az amerikai kult banda, a Psychotic Waltz ex-énekesének csapata, a Deadsoul Tribe. Ehhez a remek felhozatalhoz illett az igen hangulatos helyszín is.
időpont:
2004. szeptember 13.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Nyolc óra után csapott a húrok közé Devon Graves és kis különítménye. A Deadsoul Tribe eddigi két lemeze személy szerint nekem komoly csalódást okozott, és meg kell, mondjam, hogy a Summer Rocksos fellépésüket is roppant gyengének találtam anno, így nem sokat vártam a bulitól. Milyen nagy volt ezek után a meglepetés! A gitáros poszton csere történt és ezúttal a technikai problémák is elmaradtak. Mintha nem is ugyanazt a zenekart láttam volna, üresjárat, töketlenkedés semmi, helyette csakis profizmus. Iszonyat átéléssel nyomták végig a bulit! Devon hozta azt a csak rá jellemző hihetetlen eklektikus mozgását, amit anno az E-Klubban is megcsodálhattunk 1997-ben, a többiek meg headbangeltek, túrtak, ahogy kell. DeadSoul TribeÍgy megszólaltatva, előadva, már sokkal jobban tetszett a zene is, van ugyanis egy nagyon érdekes örvénylése, húzása a DST daloknak, ami ha elkap, el nem enged, visz magával, míg csak vége nincs a bulinak… hát ez történt most velem is.

A teljes programot nem tudnám elsorolni, de voltak olyanok, hogy Coming Down, Into the Spiral Cathedral, Powertrip, In a Garden Made of Stones, meg ha jól emlékszem, két új szám, a Spiders and Flys és a Love of Hate, na meg a csúcspont, a katarzis, az I Remember az első Waltz lemezről, a Social Grace-ről!!! Fuvolával, akusztikus gitárral, mindennel, ami kell! Már ezért az egy nótáért megérte eljönni. Körülbelül egyórányi játék után aztán elvonultak Devonék, de megígérték, hogy a következő headliner turnéjukon visszatérnek egy háromórás koncertre. Állok elébe!

Kis várakozás és valami iszonyat zene után következhetett a Threshold, akik új lemezüket mutatták be ezen a turnén. Ennek megfelelően jó sokat is nyomtak a Subsurface-ről, szám szerint hatot, a kezdést is erről a lemezről választották; a Mission Profile képében. Ezt követte a Ground Control, majd a Freaks. Egészen a negyedik nótáig kellett várni, míg valami előkerült a Mac előtti időkből, az első három lemezről. Nagy meglepetésre ez nem valamelyik kvázi sláger volt, mint például a Paradox, a ThresholdDevoted, vagy a Sunseeker, hanem a második lemez pont 10 perces tétele, az Into the Light! Iszonyat jó volt hallani ezt a dalt, nem gondoltam volna, hogy nyomják bármikor is élőben! Viszont komoly csalódás, hogy összesen ennyi volt az első három lemezről, a Damian Wilson fémjelezte Wounded Land és Extinct Instinct korongokat egy pillanatra sem vették elő. Másra azonban nem nagyon lehetett panasz, a cucc jól szólt és szemmel láthatólag a zenészek is remekül szórakoztak.

Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy ők nem az a színpad-feltúrós, őrjöngve rohangálós csapat, de szemmel láthatólag jól érezték magukat, és azért az énekes Mactől tellett néha egy kis bohóckodás is. Amit meg összezenéltek, ahhoz no comment! Érdemes volt figyelni Karl Groomot és Nick Midsont, milyen érzéssel nyomják, a nem éppen hót’egyszerű szólókat. Karl egyébként nem ritkán a vokálba is besegített, a kissé a háttérbe húzódott Richard Westtel egyetemben. Johanne a dobok mögött szokásához híven iszonyú erővel Thresholdés precizitással ütött, aki látta már őket élőben, netán megvette a dvd-t, tudja, miről beszélek! Az új bőgős srácra sem lehetett panasz, tette a dolgát, de a kiállásán azért van még javítanivaló bőven. Mondjuk, mint korábban Karltól megtudtam, ő inkább amolyan jazz arc, de akkor is…

Visszatérve a programra, az Into the Light után következett az Echoes of Life az új lemezről, majd nagyjából fele-fele arányban az új nóták illetve a Critical Mass és a Hypothetical tételei. Elhangzott a Long Way Home, a Falling Away, a Ravages of Time és a Light and Space, majd ráadásként a Flags and Footprints című új darab és zárásként a Fragmentation zúzdája. Nagyon vártuk volna még azt a bizonyos Paradoxot vagy egy Innocentet, de ezek sajnos ezúttal elmaradtak. Ennek ellenére azt mondhatom, ez egy abszolút tízpontos buli volt, aki nem jött el, bánhatja! Én már csak abban reménykedem, hogy nem ez volt az utolsó itteni! Ne kelljen már megint Bécsbe utazni!

Kiss Gábor

Az A38-as koncerthajó ismeretlen terület volt számomra, hajókázni is utoljára tán gyerekkoromban voltam (az idén nyári balatoni kompozást nem számítom most bele). Elképzelni sem tudtam, miképp voltak képesek kibelezni egy hajót úgy, hogy az alkalmas legyen rockkoncertek számára is. Jó-jó, azt tudom, hogy egy kikötött hajó a Dunán kevéssé bír billegni, de az emberben óhatatlanul felmerül a kép, ahogy a lelkes pogózástól imbolyogni kezd az egész hóbelevanc, a zenekar meg heveny tengeribetegséget kap a színpadon, a közönséggel szembefordulván. A többit nem ecsetelném.

Várakozásaimmal ellentétben, minden tekintetben kellemes csalódás volt a színpad és az egész belső kialakítás, valahogy szocreálabb dizájnt képzeltem el magamban. Szép nagy a színpad, a hangosítás kiváló, egész tűrhető mennyiségű lámpa is akad (bár bénán helyezték el őket eléggé, pont szembe világít nagy részük, így a fotózást eléggé megnehezítik) és még a wc sem volt vészes, sőt. (Utóbbi csak azért érdekes, mert a legtöbb rockzenével is foglalkozó helyen balkáni szintű illemhelyek találhatóak.)

Ahogy megérkeztünk, ismerősök hada lepett el, az ismerősök közé tartozik Devon Graves is, aki két puszival és kedves szavakkal üdvözölt, kb. mintha rég nem látott jóbarátok lennénk. Jólesett a kedves fogadtatás, Devon meg amúgy egy hihetetlenül közvetlen figura, mindamellett remek Ember, így, nagy kezdőbetűvel.

Ahogy ebből ki lehetett találni, az első fellépő a Deadsoul Tribe volt, kíváncsi voltam, hogy az “új” gitáros sráccal mennyire értek össze. Meg úgy egyáltalán mennyire ért össze a zenekar az elmúlt évek alatt. Lelövöm a poént előre: nagyon.

Nagyrészt a második lemezről játszottak, meg persze az elsőről, a végén volt két új dal, nyilván azokat még be kell gyakorolniuk közösen, hiszen mint mindig, most is Devon játszotta fel a dobok kivételével az egész lemezt.DeadSoul Tribe - Devon Graves

A zenekar beindult, éltek a színpadon mindahányan, a dobos srác, Adel egyre jobb, nem csak látványos a külseje és a dobolása, hanem a játéka is több, mint ügyes, a törzsi hatások pedig mindenképpen a zene javára válnak. Roland (jelen esetben a gitáros, mivel a basszusgitáros is az, egyébként Rollznak hívják a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért) kb. úgy néz ki, mintha valaki egy hurkapálcikára aggatott volna néhány ruhadarabot, majd némi szőrcsomót haj és szakáll gyanánt a tetejére, szóval érdekes egy figura, gitározásilag szerencsére jobb, mint elődje. Nem egy virtuóz, meg itt nagyon nem róla szól a zene, de nem vészes. Meg fejlődik majd biztos, mint ahogy a másik Roland (a basszusgitáros) is sokat fejlődött az első pesti koncertjük óta, és ő láthatóan élvezi is már a zenélést, a színpadi létet.

Devon kígyózott, ahogy szokott, mástól vicces lenne talán ez a mozgás, de tőle valahogy magától értetődőek ezek a furcsán, néha szaggatott, mégis simulékony mozdulatok. Még az is természetesnek hat, mikor a fejét kilencven foknyira tartja a testétől, így. A dalok meg... volt itt minden, játszott az érzelmeinkkel, nem is kicsit. Földindulás, égzengés, lágy simítás, reszkető félelem, düh és világba-kirohanás, szívet tépő fájdalom, lelki bolydulás, tiszta öröm meg kútmélyi bánat - nagyjából mindenen végigzongorázott Devon a dalaival és a hangjával. Nálam két pont volt, amikor úgy éreztem, hogy morzsává nyomorgatta a lelkemet és most azonnal könnypatak zúdul ki a szememből - az egyik pont a harmadik dal refrénjénél, a másik egy fuvolaszólónál volt, de hős voltam és visszatartottam az áradatot.

Természetesen nem mehet le DST koncert Psychotic Waltz nóta nélkül, most előkerült egy bárszék, egy akusztikus gitár és az I Remember... Szép volt... ezzel mindent elmondtam. Devon meg tényleg egy varázsló, ezt csak az nem látta/érezte, aki vak és süket és érzéketlen a világ dolgai iránt.

Sajnos ennek is vége szakadt egyszer, nem főzenekarként játszottak, pedig a közönség őket akarta jobban úgy érzem. Meghajoltak, örültek (igen, volt szájrapuszi a zenekartagok között, ami fura, de hát ők tudják) levonultak, mi meg lebiggyedt szájszéllel konstatáltuk, hogy vége ennek is. Nálam perpill ez az év koncertje eddig.

No, jött a Threshold és enyhén szólva éles volt a kontraszt a két koncert között. Vártam pedig, mert a lemezeiket kedvelem, nem vagyok ultrafanatikus, de szeretem hallgatni olykor.

A Threshold ugye angol zenekar, ehhez megfelelően a kiállásuk - a fenéket: a fejszerkezetük - mondhatni érdekes. Jobboldalt képzelj el két rövid hajú, tökátlagos, egyetemista külsejű srácot (egyik a billentyűs, a másik gitáros, aki egyébként a zenekar motorja, Karl Groom), középen a doboknál egy kb. 150 centis, ébenfekete, kegyetlen vádlival rendelkező fickót. Kissé sréhen előtte egy pókszerű, félig filippínó basszusgitáros áll (ő új tag, és jazz-vonalról érkezett, ami meg is látszott rajta rendesen), balra pedig a másik gitáros helyezkedik el, aki nem túl fiatal, ámde szőke és enyhén előreugró állal bír, amelyhez egy érdekesen lapos fej kapcsolódik. Aztán bevonult az énekes, Mac... Fekete-fehér skótszoknyában, magasszárú bakancsban, kicsit rövid pólóban (amelyből olykor kivillant a pocakja), mellényben és gondosan befésült frizurával. A koncert ezek után róla szólt, de sajnos nem arról, ahogy énekelt, hanem arról, hogy milyen alsógatyája van, és az mennyire dudorodik. Előszeretettel mutogatta/vakargatta a tökeit, fellibbentette a szoknyáját, elterült a színpadon, nyakában a szoknyával, hogy mindenki jól meg tudja nézni az alsógatyáját, illetve olykor a közönségnek is mutogatta azt, amit prog koncerten nem illik. Vagy csak én vagyok túl jólnevelt?

Először azt hittem, hogy picsarészeg, és ebből azért néha ki bírnak kerekedni vicces dolgok ugye, majd kiderült, hogy “csak” másnapos (ezért is tiltották le a vakuzást, fejfájást kapott volna tőle szegénykém), előző éjjel masszívan ivott, késő délután imádkozták le a turnébuszról.Threshold

A hangjával szerencsére nem volt annyi gond, mint vártam, voltak csúszások, meg olykor elfelejtette a szöveget, aztán ha az ütem nem kettő-négy volt, akkor szépen kiesett a ritmusból, mondjuk prog zenénél ez nem előny.

Szórakoztatta még a nagyérdeműt a következőképp: imitálta, amint a szőke gitáros füléből kiszed egy adag fülzsírt, azt megkóstolja, aztán letérdelt és a gitáros farkának énekelt hevesen, imitálva, mintha... Közben szaladgált ide-oda a színpad két széle között mint egy megvadult gyalogkakukk, hesszelte a csajokat a közönségben, több-kevesebb sikerrel, Devonék a hátam mögött meg csak egészen kicsit nevettek rajta, Mac szerintem nem vette észre, hogy legtöbbször tulajdonképpen nem vele, hanem ki... Félreértés ne essék, nem bánom, ha egy koncert vidám hangulatú, megy a poénkodás a színpadon akár, ha olyan a hangulat és a zenekar, de ez erősen túlment ezen a határon. A zenéjükről - ami alapvetően pozitív és szép meg ilyes - nem éppen ilyen ízléstelen és otromba “tréfák” kellenének, hogy eszembe jussanak. Mac, mint frontember, alaposan leszerepelt a szememben, az embernek már röhögni sem volt kedve rajta egy idő után.

Az egyetlen igazán pozitív élmény az a dobos, Johanne játéka volt. Az egy dolog, hogy az apukája biztos, hogy órás (copyright AsztA): pontos volt, feelinges, ötletes, és még mókázott is. Igen, ahogy ő poénkodott, élt a dobok mögött, valami ilyesmit vártam - volna - az egész zenekartól. Ő volt az egyetlen dolog, ami miatt érdemes volt nézni a koncertet. Na jó, a többi zenész néha próbálta menteni a helyzetet, bár szerintem már nem igazán érdekelte őket, menjen le a koncert és ennyi.
Hogy a dalokról nem is írtam semmit? Tény, mert elmentek mellettem ilyen bohóckodás mellett. Persze érzékeltem, hogy mi szól, és örültem is némelyik dalnak, de kb. annyira tudtam beleélni magam, mintha egy sivatagban kellene meggyőznöm a beduinokat arról, hogy mennyire egészséges a szaunázás. Talán ha kint, csukott szemmel hallgattam volna végig a koncertet, némelyest pozitívabb lenne a véleményem.

Sajnos Mac szánalmas produkciója élvezhetetlenné tette a koncertet - gyakorlatilag agyoncsapta -, ráadásul komoly csalódást is okozott en bloc. Nem hiszem, hogy rá tudna venni bárki egy újabb Threshold koncert megtekintésére. Ott is hagytuk, nem vártuk meg a záró dalokat, bőven elég volt amennyit láttunk, maradjon meg inkább szép emléknek az est első fele, az nagyon megérte, mert a DST-t bármikor, bárhol máskor is.

Valentin Szilvia

További fotók:
Deadsoul Tribe
Threshold

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.