Shock!

február 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Dead Daisies, Spike - Budapest, 2023. december 3.

2020-as meghirdetése óta pontosan háromszor kellett elhalasztani a The Dead Daisies önálló európai klubtúráját a jól ismert okok miatt, ezáltal pedig a budapesti koncert is kezdett soha el nem érhető, elmosódott körvonalú délibábbá válni, amit csak részben kompenzált a tavaly nyári buli a Judas Priest vendégeként. Hogy milyen sok víz lefolyt azóta a Dunán, jól érzékeltetik a Daisies köztes idejű alakváltozásai: Deen Castronovo és Tommy Clufetos után már a harmadik dobost fogyasztják a régi-új Brian Tichy személyében, Glenn Hughes jött és ment, beszállt Michael Devin basszer, a kvartettből megint kvintett lett, ismét a fronton találta magát a mókamester John Corabi, a végre megvalósult őszi-téli turnét pedig felhasználták egy korszakzáró válogatáslemez promózásához.

thedeaddaisies_2

időpont:
2023. december 3.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Red Stage
Neked hogy tetszett?
( 15 Szavazat )

Mielőtt azonban színpadra álltak ezek a válogatott anyaszomorítók, a bemelegítő produkciót is szemügyre kellett vennünk. Jómagam érdeklődve vártam, hogy mit fog nyújtani Spike, a The Quireboys énekese, és láthatóan nem én voltam az egyedüli, aki kimondottan kíváncsi volt a kultikus brit rock′n′roll banda arcára. Szóval jó páran dörzsöltük a tenyerünket és nem kizárólag a csontig hatoló hideg miatt, ami a Barba Negra gyengén félig telt hűtőkamrájában uralkodott. Az viszont már a koncert előtt, a backstage-ben feltűnt, hogy a jó öreg Spike nem fázik és kimondottan fel van spannolva, ám harsányságát akkor még a bulira való ráhangolódásként értelmeztem.

Jonathan Gray pontban nyolckor, teljes harci díszben, elmaradhatatlan kendőjével a fején jelent meg, és már az intró alatt elkezdett bohóckodni, majd egy szál akusztikus gitárral belecsapott a Raining Whiskey című Sarah Beth-feldolgozásba, ami rövid úton a műsora mottójává vált. Hogy miért, arra mindjárt kitérek, először ugyanis a meglepettségemnek szeretnék hangot adni: nem tudom, ki mire számított, az is lehet, hogy csak én nem voltam elég figyelmes az esemény felvezetése idején, mindenesetre azt hittem, hogy Spike társakkal érkezik, azon belül is a Thunder-gitáros Luke Morley-val, akivel éppen idén kezdett együtt dolgozni. Nem így lett, ami akkor is rosszul esett, ha tényleg csak én nem voltam képben. Persze mindez semmit nem számított ahhoz a megpróbáltatáshoz képest, amit Spike előadása jelentett. A poharakat folyamatosan emelgető és tartalmukat kérlelhetetlen hatékonysággal pusztító énekes többször is bizonygatta, hogy alkoholmentes nedűt csorgat le a torkán, ám kínos feszengést generáló műsora nyomán valahogy ezt egyre kevésbé tudtam elhinni neki.

spike_1

Ahogy haladtunk előre az időben, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ezen az estén valami nagyon elcsúszott Spike-nál. A hangja az elején még, mondhatni, okés volt a keverő magasságából (már amennyit lehetett hallani belőle az acélhúros akusztikus csörömpölésétől), a néhány alapvető akkordra lebutított és kaptafára húzott örökzöldek azonban teljesen működésképtelennek bizonyultak ezen formájukban. Valószínűleg még egy Kip Winger vagy egy Tom Keifer sem lett volna képes érdekfeszítővé varázsolni ezt az elgondolást, az egyre jobban elázó Spike pedig láthatóan nem is nagyon erőlködött, hogy becsületes előadást faragjon az embert próbáló produkcióból a rendelkezésére álló – számunkra ólomlábakon vánszorgó – 45 percből. Volt például egy olyan bő negyedórás, kritikus etap, amikor komolyan azt hittem, hogy még mindig ugyanazt a nyomorult dalt játssza, annyira összeolvadtak a témák, de a körülöttem állók is csak néztek egymásra bután a szürreális performansz láttán. A Quireboys-féle There She Goes Againt, Frankie Miller Cocaine-jét és az Animals House Of The Rising Sun című agyonkoptatott klasszikusát azért sikerült nagy nehezen kihámozni a homogén masszából, a végén viszont már tényleg minden idegszálammal koncentrálnom kellett, hogy a Bernie Marsden emlékének ajánlott Here I Go Again-re ráismerjek. Spike ettől függetlenül remekül érezte magát a deszkákon, de ahogy az egyik haverom sommásan megjegyezte, maximum csak magát sikerült felmelegítenie a sok szesszel, minket nem nagyon. (Persze ez is része a rock′n′rollnak, ha onnan nézzük.) Szerencse, hogy Corabiék megtették helyette, mégpedig elég gyorsan és hatékonyan. (D.Gy.)

thedeaddaisies_1

Spike roppant kínos, muslicaszagú, teljes nimbuszrombolást eredményező produkciója után a The Dead Daisiesnek már azzal nyert ügye lett volna, ha csak annyit tudnak felmutatni, hogy senki sincs bebaszva a színpadon. Amennyiben viszont láttad már valaha őket élőben, pontosan tudod, hogy esetükben ennél sokkal többről van szó. Lemezeikről lehet ugyan mondani bármit (én mondjuk azokat is csípem), de vitathatatlan, hogy ezek a válogatott rockveteránok pontosan tudják, mi a vérprofi szórakoztatás, és kisujjból ráznak ki egy-egy koncertet. Persze, hiszen míg a frissiben visszatért frontember, John Corabi a Mötley Crüe-ben szokta a rivaldafényt, addig a főnök és zenekaralapító David Lowy a komplett hangszeres sort a Whitesnake kispadjáról szippantotta át. Doug Aldrich gitáros igazi Daisies-veterán, aki a 2016-os Make Some Noise óta a fedélzeten van, Brian Tichy szintén muzsikált már itt néhány évet, hozzájuk pedig idén az a Michael Devin csatlakozott, akit szintén Covi mester oldalán ismert meg a nagyvilág, és ha igaz az a Corabi által elmondott sztori, amely szerint első találkozásukkor Devin épp az ex-feleségét dugta, az tényleg maga a színtiszta rock′n′roll.

Bár a háttérről épp úgy vajmi keveset tudni, mint anno John kiválásakor, a lényeg, hogy a két lemezen közreműködő énekes/basszusgitáros/legenda/fenomén Glenn Hughes már nincs a csapatban (öltözői pletykák szerint Mr. Lowy nem nézte jó szemmel az aktív szólókarriert), valahogy, valamikor visszatért John, meg jött Devin, a négyesből pedig így ismét ötös lett. És ennek így is kellett történnie. Hiába szeretem ugyanis kifejezetten Hughes-t, a The Dead Daisies számomra mégis csak az őszülést hirtelen maga mögött hagyó, és szerencsére a korábbi kedélyes hajléktalankülsőt is levetkőző Corabival az igazi. Tulajdonképpen egyetlen figura hiányzik még a „klasszikus" felállásból, a latino anyaszomorító Marco Mendoza, de játékban és vokálok minőségében Devin abszolút méltó utód, még úgy is, hogy közel sem akkora színpadi fazon. A dobos kérdése meg határeset nálam, a zsigeri szteroiddobolást a végletekig kimaxoló, vadállat dobszólót villantó Tichyt ugyanúgy csípem itt, ahogy a kifinomultabban játszó, zseniális hangú Deen Castrnovót is szerettem, szóval összegzésképpen maradjunk annyiban, hogy a Barba Negra színpadán minden idők egyik legerősebb összeállítású The Dead Daisiesét lehetett most meglesni. Méghozzá jó alaposan, hiszen a program húsz tételt ölelt fel, és 110 percig tartott. És mivel mostanában jelent meg a csapat best of albuma, a szettet ennek a koncepciójára húzták fel, azaz tényleg mindent megidéztek a Daisies-történelemből. Mivel Corabi néhány hónapja van csak újra képben, azt vártam, hogy a programot a vele készült lemezekre építik fel, ehelyett azonban kifejezetten hangsúlyos volt a Hughes-éra, sőt, az első korong is, hiszen az alap Lock 'n Load mellett a Miles In Front Of Me is terítékre került.

thedeaddaisies_3

A koncertet stílszerűen a Burn It Down lemez Resurrected dalával kezdték, aminek „I'm back, resurrected" refrénjét nem lehetett másképp értelmezni, mint Corabi visszatértének ünneplését, ehhez pedig tökéletesen illett a másodikként előkapott Rise Up is. A Burn It Down-blokkot aztán a harmadik Dead And Gone zárta, majd érkezett a satuegyszerű, kifejezetten koncertekre íródott Make Some Noise, amivel hosszabb időre elbúcsúztunk a Corabi-korszaktól. Először a már említett Miles In Front Of Me-t nyomták, majd igazi csemegeként a Face I Love-ot, a 2014-es EP címadóját, aminek klipje futott is a háttérben. Persze nem volt kérdés, hogy ezeket John remekül tudja hozni élőben, hiszen az anno őket feléneklő Jon Stevens orgánuma nem áll messze az övétől, a koncert későbbi szakaszaiban viszont az is kiderült, hogy a Hughes alapvetően sokkal magasabb regiszterekben mozgó hangjára írt témák sem okoznak neki gondot. Az Unspoken, a Bustle And Flow és a Lowy repülésmániájáról íródott Born To Fly is kifejezetten jól szóltak tehát, bár még ezekben a corabisított verziókban is igen markánsan tetten lehetett érni Glenn örökségét és jellegzetes dallamvilágát.

Egy Daisies-buliról persze nem maradhatnak el a már-már saját nótává avanzsált olyan feldolgozások sem, mint a Fortunate Son vagy a Midnight Moses, ezek mellé viszont most bekerült a Whitesnake Slide It Inje is, így úgy tűnik, szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy játszanak ők ugyan mindenféle covert, épp csak korábbi bandáiktól nem. A Slide It In persze remek választás volt, a végére összepakolt saját slágergyűjteménnyel (Long Way To Go, With You And I, Mexico) meg a szokásos, zenei gegekkel fűszerezett, maratoni tagbemutatással pedig majdnem bele is csúsztunk a két teljes órába. Mikor aztán harmadik ráadásként a The Beatles Helter Skelterje is lement, már maximum csak a Barba Negrában uralkodó sarkvidéki hideg miatt lehetett okunk panaszra. Üdv újra itthon, John! (K.G.)

thedeaddaisies_4

Fotó: Polgár Péter

 

Hozzászólások 

 
#4 Eugen 2023-12-09 20:03
Lowy...
Idézet
 
 
#3 Gábor 2023-12-09 13:32
Maximálisan egyetértek. Nqgyon bírom a zenekart, de David Lowy valahogy nem szimpatikus. Életem harmadik Daisies koncertjén láttam először Lowy-t. Amellett, hogy Aldrich fan vagyok, a legerősebb felállás amit láttam 15-ben Bécsben a Corabi-Fortus-Andersen-Mendoza-Reed-Tichy hatos volt. Mesteri szórakoztatók!
Idézet
 
 
#2 Simon Zoltán másik 2023-12-09 13:02
Őszintén szólva én Spike-ot illetve a Quireboys-t nem ismertem, és hát a látottak/hallottak nem is győztek meg róla, hogy tennem kellene a zenekarral egy próbát. Az viszont azért megnyugtat, hogy nem voltam egyedül azzal a véleményemmel, miszerint sokszor nem tudtam megkülönböztetn i a dalokat, vagy nem ismertem rá egy adott dalra.
A Daisies-t most láttam másodszor (először a 2018-as Barba Negra-s évvégi koncerten) és ahogy akkor is, most is imádtam minden pillanatát. Devin tényleg jó választás volt, bár ő már a Whitesnake-ben is szimpatikus figura volt, Aldrich pedig pffff...Még mindig beszarás, ahogy a faszi gitározik, és hogy szóltak azok a Les Paul-ok te jó ég!!!
Idézet
 
 
#1 ddrum 2023-12-09 10:43
Minden idők legerősebb felállása a legjobb bulit Mendozával adta az A38-on, úgy, hogy Lowy nem volt ott, és a helyette beugró ex-Buckcherrys Yogi Lonich nem nézett ki hatalmas r'n'r arcnak, viszont ezerszer szimpatikusabb volt, mint az öreg pénzeszsák, aki nélkül azért már saját jogon is megállná a helyét a banda, max. nem lenne magánrepcsi, meg 5 csillagos hotel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.

 

Wackor - Budapest, Wigwam, 2005. március 18.