Shock!

december 10.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steve Lukather - Budapest, 2013. április 7.

0409luke1Őszintén szólva vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy ezúttal nem az A38-on, hanem a PeCsa nagytermében lesz Luke mester szinte már menetrendszerűnek nevezhető legújabb budapesti látogatása. Egyfelől örültem, hogy így bizonyosan nem lesz brutális tömegnyomor, másrészt azért aggódtam, nehogy a teremhez képest gyér nézőszám kihasson a buli hangulatára, különös tekintettel arra, hogy nagyszerű ütemérzékkel ugyanerre az estére sikerült egy Pain Of Salvation / Anneke van Giersbergen akusztikus bulit is leszervezni a Duna túlpartjára. (Utóbbit inkább nem kommentálnám, csak megjegyzem, hogy a két produkció közönsége között ha nem is teljes az átfedés, de azért nyilván van, amit a személyes példám is illusztrál.) Ráadásul az A38-on klasszisokkal jobb sound szokott lenni, ami mindenképpen a Hajó felé billentette volna a mérleg nyelvét. Előrevetítve azt kell mondanom, aggodalmaimnak csak egy része bizonyult megalapozottnak.

időpont:
2013. április 7.
helyszín:
Budapest, PeCsa Music Hall
Neked hogy tetszett?
( 5 Szavazat )

Kezdjük ott, hogy Lukather koncertjére Budapesten ha esik, ha fúj, akkor is stabilan eljön néhány száz ember, még az említett időpontütközés, gazdasági válság és a többi ellenére is, pedig a gitáros tényleg szinte minden évben tiszteletét teszi nálunk akár a Totóval, akár szólózenekarával. (A tavalyi Toto koncert nálam – és gondolom, sokaknál – egyértelműen 2012 legnagyobb élményei közé tartozott, így tényleg komoly dolognak kellett volna hátráltatnia, hogy kihagyjam ezt a bulit, pláne, hogy az új Transition lemez is kifejezetten tetszik.) A jó félház teljesen korrekt nézőszámnak tekinthető, s ez a párszáz ember ráadásul már az első perctől biztosította a felhőtlen hangulatot. Azt hiszem, az A38-on hasonló létszám már mindenképp súlyos hering-effektust eredményezett volna, itt viszont pont kényelmesen el lehett férni anélkül, hogy ciki lett volna a lézengés.

A hangzásról már sajnos nem tudok ilyen jókat elmondani. Oké, nem álltam pont középen, de kizárt, hogy ennek lett volna köszönhető a sokszor félelmetesen aránytalan megszólalás. Az ének gyakran teljesen háttérben volt (lehet, hogy szándékosan, de erről egy kicsit később...), az egységes masszából olykor csak a rendkívül idegesítő hangszínű Steve Weingart-féle szintik kerültek előtérbe, sőt, sokszor még a gitárszólókat sem lehetett normálisan kivenni. Bíztam benne, hogy pár szám után beáll majd a cucc, de sajnos nem. A koncert második felét jellemző (amúgy is túl hosszúra nyújtott) jammelős részek élvezeti értékéből elég sokat elvett a rossz keverés.

0409luke4

Ennek ellenére a buli kifejezetten erősen indult, a nyitó hármas (Judgement Day, Creep Motel, Freedom) hatalmasat ütött, a Hendrix feldolgozásra már határozottan kezdtem eufóriába kerülni, és hosszú idő után előkerült a léggitár is. Nem lehetett nem széles vigyorral figyelni a meglehetősen szokatlan látványt nyújtó, de félelmetes húzást nyújtó és szilárd alapokat pakoló ritmusszekciót: a dobokat színpadias mozdulatokkal püfölő, egy rasztás Lord Nelsonra hajazó Eric Valentine-t és a visszafogottan mozgó, de végig mosolygó, szintén fekete basszernőt, Renee Jones-t. Mindketten végig háttérben maradtak, és szikár módon biztosították a beton alapokat, de helyenként, például a már említett Freedomban egy-egy kiállással, díszítéssel, duplázással azért jelezték, hogy némi fineszért nekik sem kell a szomszédba menniük.

0409luke3Ez az első három nóta megint bebizonyította, hogy akárcsak a Toto, Lukather is mennyivel súlyosabban szól élőben. A Creep Motel például lemezen is jó, de itt akkorát ütött ez a bluesos téma, hogy csak lestem. Sajnos azonban ezt követő, a Porcaro tesóknak dedikált Song For Jeff / Transition kettős után egy kicsit elkezdett leülni a buli. Ahogy Lukather mindjárt az elején le is szögezte, a kvartett elég durva héten van túl (hat koncert hét nap alatt), pedig a frontember útlevelében születési dátumként nem 1987, hanem 1957 szerepel. Ez meg is látszott a produkció összképén, bár láthatóan mindent elkövettek, és a szívüket beleadták, hogy meghálálják a lelkes közönség rajongását. Így tehát nyilván a fáradtság számlájára írható, hogy eleve két számmal rövidebb lett a műsor a turné korábbi állomásaihoz képest, nem pedig a közönség lelkesedésének hiányáéra, azzal ugyanis nem volt hiba. (Az egyik lelkes néző például végig kitartóan buzdította a gitárost „NYOMASD, PISTI!" és hasonló bekiabálásokkal, amivel legalábbis a körülötte állók körében felhőtlen jókedvet teremtett.)

Az ábra másik fele, hogy Lukather hangja egyértelműen fáradt volt, és körülbelül a harmadik szám után látványosan elkezdett takarékoskodni vele: nem tartotta ki a hangok végét, néhol kifejezetten alibizett. Mindez persze csak saját magához képest értendő, hiszen orgánuma még így is rengeteg pályatársáéra ver köröket, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy közben milyen technikás témákat és finom díszítéseket penget, ráadásul egyetlen gitárosként a színpadon. A koncert vége felé viszont már láthatóan erőlködnie kellett, hogy például a Hero With A 1000 Eyes vagy a Flash In The Pan korántsem egyszerű énektémáit ki tudja énekelni. Emiatt sajnos ekkor már elég sok melléénekelt hang is becsúszott, de azért szerencsére komoly gond nem volt. Azt viszont ennek fényében nem teljesen értettem, hogy a többiek miért nem támogatták meg vokálokkal a frontembert. Pedig Renee Jonesnak hallhatóan döbbenetesen jó blues/gospel orgánuma van, mint azt az amúgy zseniálisan elővezetett, belassított, funkosra áthangszerelt Jammin' With Jesus refrénjében röviden meg is villantotta. Ezenkívül talán csak egy-egy rövid vokáldíszítést énekelt a Creep Motelben, míg a Weingart arca előtt álló mikrofon totálisan értelmetlennek tűnt, tekintettel arra, hogy – ha jól emlékszem – egyetlenegyszer sem énekelt bele. Kár, mert Lukather szólólemezei (a Toto klasszikusairól nem is beszélve) bővelkednek a jobbnál jobb kórusokban, és ezt élőben is érdemes lett volna kihasználni.

Szintén sajnáltam, hogy a legtöbb nótát feleslegesen hosszúra nyújtották, és helyenként véget nem érő szólókkal pakolták tele (nyilván Luke hangját kímélendő), ami egy idő után öncélúvá és fárasztóvá vált, különös tekintettel Weingart fura, és ahogy említettem, gyakran idegesítő hangszíneire. A Hero With A 1000 Eyesban mondjuk tetszett a rumbás ihletésű zongorabetét, de összességében a tízperces szólók helyett szívesen meghallgattam volna a korábbi helyszíneken előadott Brody's-t, hogy a Never Walk Alone-t, az Extinction Blues-t vagy az első lemez akármelyik nótáját már ne is említsem. Sőt, az új lemezről is lett volna még mit játszani, mondjuk a Do I Stand Alone egész biztosan nagyot szól élőben.

0409luke2

Persze Lukather-hívőként korántsem szeretnék fanyalogni, hiszen mindezzel együtt is felhőtlenül szórakoztam, és a közönség is jól láthatóan vette a lapot. A kétszeri visszatapsolás nyilván a show része, így a végén még volt lehetőség a mindannyiunk anyukájának dedikált Smile érzelemgazdag előadására is, szóval a hangulatra nem lehetett panasz. Inkább csak arról van szó, hogy Lukather nálam olyan mágus-státusban van, hogy eleve nagyon magasak az elvárásaim. A két évvel ezelőtti szólókoncert, valamint a tavalyi Toto buli olyan magasra tette a mércét (ráadásul úgy, hogy két évvel ezelőtt elvileg mentálisan mélyponton volt a fickó!), hogy ehhez képest ez a vasárnapi fellépés némileg elmaradt a várakozásaimtól. Persze az olyan dalokkal, mint a Darkness In My World, a már említett Flash In The Pan, vagy a nem nyilvánvaló, de mégis zseniálisan húzós Toto sláger Never Enough, nem lehet mellényúlni, és ezek önmagukban is elvitték a hátukon a bulit. Szóval soha rosszabbat, és Lukather-mániám (ami miatt a szerkesztőség némely tagja előszeretettel szokott is szívatni) ettől még megingathatatlan!

Fotók: Réti Zsolt

 

Hozzászólások 

 
+1 #2 Polgár Tamás 2013-04-10 07:17
Igen, sajnos egyet kell, hogy értsek, nem voltak csúcsformában.
Viszont mivel a cikkbe törelési szempontok miatt nem fért bele, íme a setlist, for the record. Szerintem még pár számot simán elviseltünk volna.

1. Judgement Day
2. Creep Motel
3. Freedom
4. Song For Jeff / Transition
5. Jammin’ With Jesus
6. Darkness In My World
7. Broken Machine
8. The Pump
9. Hero With A 1000 Eyes
10. Never Enough
---
11. Flash In The Pan
12. Smile
Idézet
 
 
+1 #1 Meszo 2013-04-09 15:09
Igen, ez a beszámoló mindent tartalmaz abból, ami eszembe jutott a buliról! Nem volt ez rossz, de Luke-tól már ezerszer jobbat is láttunk. Ami még talán külön megemlítenék, hogy pl. az általam kifejezetten kedvelt 'Luke' album egyik gyöngyszeme, a Broken Machine is a beszámolóban említett okokból számomra totál szétfolyt, atomjaira hullott, és valahogy az egyébként pont eggyel előtte elhangzott 'Darkness In My World' előadása sem sikerült valami fényesre, pedig az estére összeválogatott szerzemények egyik legerősebbikje.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.