Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rick Wakeman és a Győri Filharmonikus Zenekar - Győr, 2022. február 9.

Az egyértelmű jelek ellenére (esemény neve, helyszín) igazából nem is gondoltam át, milyen jellegű koncert lesz ez. Amint megláttam, vettem is a jegyeket, néha azért én is érzelmi-indulati beállítottságú lény vagyok, főleg, ha régi kedvencről van szó. Nem mellesleg pedig a fergeteges Purple-ünnepnek köszönhetően berögzült asszociációk is beindultak, hiszen ugyanaz a nagyzenekar egy másik rocklegendával szűrte össze a levet. Aztán persze leesett a tantusz, hogy ez nem szimfonikus rockkoncert lesz, hanem Mr. Wakeman egyedül (pontosabban Guy Protheroe karmesterrel kettesben) érkezik. Lelkesedésem mégsem csökkent, hiszen ismerve fontosabb munkáit, sejthető volt, hogy komolyzenei eseményként is nagy élmény vár ránk – így is lett, pedig én tényleg nagyon messziről ugatom a témát, aki tehát képben van a klasszikus zenével, netán kisujjeltartó sznob, ne lepődjön meg, ha az alábbi sorok nyomokban dilettantizmust tartalmaznak majd.

rickwakeman_1

időpont:
2022. február 9.
helyszín:
Győr, Richter Terem
Neked hogy tetszett?
( 10 Szavazat )

Előrebocsátom: gyerekkoromban rettenetesen untam a zeneakadémiás matinékat, ahol két zenemű között Szokolay Sándor sztorizott a kis pöcsöknek, megpróbálván közelebb hozni a klasszikusokat az új generációkhoz. (Az Operaház fiatalokat célzó marketingkampányai ma is ezt teszik, és jegyezzük meg, igen profi és meggyőző módon.) Felnőtt koromban aztán persze helyrekerültek a dolgok, de „onnan" nézve megmaradtam rockernek, aki azért nem szopta be azt a közkeletű vélekedést sem (nesze neked sznobizmus!), hogy a Therion lenne a klasszikus zene és a metál fúziójának csúcsa. Persze popkultúra ez is, az is, csak közben eltelt pár évszázad, és pont az impozáns art deco épület előcsarnokában látható minikiállítás döbbentett rá, milyen sokat tettek a Győri Filharmonikusok az elmúlt évtizedekben azért, hogy a műfaji határok egyre jobban elmosódjanak. Nem is emlékeztem például arra, hogy Jon Lord is fellépett itt velük, de szerepel az emléktablón Bobby McFerrin és Ennio Morricone pár kedves sora is, sok más opera- és dzsessz-sztáréval együtt. Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozik majd a falon Rick Wakeman is, aki bár tényleg egyedül érkezett, nagyon odatette az estét, és olyat adott a progresszív rock rajongóinak talán utoljára, ami simán odatehető mondjuk a legutolsó budapesti Yes-koncert mellé. (Ezen amúgy 2003-ban jómagam is részt vettem, és tulajdonképpen csak azért nincs róla cikk, mert még épp nem voltam shockos.)

Persze kimondottan örültem volna, ha „rendes" Wakeman-bulit rendeznek, ugyanis az átláthatatlanul, irreálisan terjedelmes életművel rendelkező Rick 2020-ban egy kiváló, Mars-tematikájú progrock-albummal jelentkezett (viccen kívül ez az ő Solaris tribute-lemeze, úgyhogy Kollár Attiláék tényleg megtisztelve érezhetik magukat), de itt most más volt a koncepció. Lényegében egy best of Wakeman-műsort raktak össze Steinway zongorára, nagyzenekarra és kórusra hangszerelve, jó két és fél órában, lenyűgözően. Nem ártott persze ismerni az alapanyagot, de elég lehetett akár egy gyorstalpaló is, hiszen a szólólemezek közül az alapműveket vették bele, némi Yesszel, pár ujjgyakorlattal és feldolgozással vegyítve. Mindez pedig még emlékeztetett is kicsit a fentebb említett matinéra abban az értelemben, hogy a tételek között be-befigyelt egy-egy hosszabb konferansz, amelyekbe anekdotákat is vegyített a joviális, 73 évéhez képest azért némileg leharcolt megjelenésű rockikon, bár korábbi, a legendárium szerint még jó barátját, Ozzyt is bőven túlszárnyaló életviteléhez képest talán az is csoda, hogy 2022-ben köztünk van. Mindazonáltal rokonszenves személyisége olyan ember benyomását kelti, akit nemcsak tehetsége miatt hívtak sok helyre vendégszerepelni és fellépni, hanem mert jól ki is lehet vele jönni, ami a könnyűzene világában tényleg hasznos adottság (és most jótékonyan tekintsünk el a „hányan beszélnek itt angolul" és „megjelent-e itt az a lemez"-típusú önkéntelen megnyilvánulásoktól).

rickwakeman_2

Mivel a terem nem túl nagy (a háború előtt moziként üzemelt az épület), remekül lehetett látni a nagyzenekart, a karnagyot és a főszereplőt is, utóbbi kettő persze folyamatosan froclizta egymást, de attól függően, hogy melyik szekcióhoz ült közelebb az ember, simán kiszúrhattunk összemosolygásokat a hangszeresek között is. Érezhetően nem görcsölt rá senki a dologra, nyilván túl sok próbára sem volt lehetőség, de mindhárom fél profizmusa elvitte a hátán a dolgot, ha a komolyzenében létezik spontaneitás, itt tettenérhető volt. Az mindenesetre biztos, hogy a zenekar számára is különleges és izgalmas volt ez az esemény a huszonhatodik „valódi" hangverseny mellett. Igaz, a korábbi fúziós koncerteken már hozzászokhattak a pop-rock-dzsessz-sztárokhoz meg úgy általában a könnyebb műfajokhoz.

Alapművekről beszélve, nyilván a The Six Wives Of Henry VIII, a Kings And Legends Of King Arthur és a Journey To The Centre Of The Earth adta a műsor gerincét, utóbbi kettő eredetileg is szimfonikus hangszerelésű mű, itt mindössze a rockhangszerek mellőzése volt a különbség, illetve ezeket szvit-egyveleg mixbe gyúrták össze, tehát aki ismerte a lemezeket, kényelmesen hátradőlhetett és várhatta, mikor jönnek a kedvenc részei. Fogósságuknak köszönhetően valószínűleg az „újszülöttek" számára is élvezhetőek voltak, még ha epikus hosszúságúra is szerkesztették őket (sőt, az Arthur medleyből a Merlin még ki is maradt, ez a ráadásban csendült fel külön). A Henry VIII témák közül kettő került elő rögtön az elején: Howard Katalint piano only verzióban végezte ki Wakeman, spanyol névrokonának történetét pedig már kifejtősebben adták elő. Lord és Emerson emlékére is megszólalt egy régi szólódal (Gone But Not Forgotten), Bowie sem maradt ki (a Life On Mars és a legvégén műsoron kívül elzongorált Space Oddity eredeti verzióiban közreműködött is Rick anno), és minden kétséget kizáróan a Beatles Eleanor Rigbyje volt az egyik csúcspont. Ahogy Wakeman is mondta, a Beatles zsenialitása abban is rejlik, mennyire jól feldolgozhatóak a dalaik. A másik űber – szerintem legalábbis – a Journey szvit lett, ezzel zárult a hivatalos program, de persze utána még jódarabig szólt a zene. Érdekes, hogy a legeslegutolsó ráadásnál meg is jegyezte Rick, hogy a végére már fájni szokott a keze, és tényleg senki nem sértődött volna meg, ha ez kimarad, de elnyomta.

rickwakeman_3

Itt gondoltam bele, ezeknek az embereknek mennyire a zene az életük, tulajdonképpen nem is csoda, hogy Keith Emerson akkor adta fel, amikor nem tudott már többé zongorázni. Reméljük, Rick Wakeman azért pozitívabb szemléletű, életigenlőbb típus (annak tűnik), és ha netán egészségi állapota már nem teszi lehetővé, hogy ilyen estéket celebráljon, akkor is talál számára és számunkra is izgalmas elfoglaltságot. A következő Concertót pedig kéretik majd ugyanerre a helyszínre szervezni.

Fotó: Livesound

 

Hozzászólások 

 
#2 Humm 2022-03-05 15:53
Mien vidám arc a vonós gyerek a háttérben az első képen... lol
Idézet
 
 
#1 eurodog 2022-02-13 18:53
"viccen kívül ez az ő Solaris tribute-lemeze, úgyhogy Móczán Péterék tényleg megtisztelve érezhetik magukat". Úgy emlékszem Móczán Péter az East-et "nyomta", a Solarisban nem jjátszott, vagy mégis ?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.