Shock!

augusztus 14.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

King Diamond, Griffin, Thunderbolt - Budapest, 2006. május 14.

Na, azért az nem egy semmi esemény, hogy végre nálunk járt King mester utazó horrorcirkusza. És tekintve, hogy előző nap Pozsonyban volt meghirdetve King Diamond koncert, úgy gondoltam, érdemes lehet a dupla élvezetet egy kellemes kirándulással tetézni, úgysem jártam még a bratyizó szlávok (Bratyi-szlava, ééérted?? Eh-eh) fővárosában azelőtt. Nos, a monumentális panelrengetegről azért kiderült, rendelkezik titkos gyöngyszemekkel, pl. óváros; ugyanakkor cseppet sem örültünk annak, hogy maga a koncert elmaradt.

időpont:
2006. május 14.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Mert ugyan mi elvoltunk Pozsonyban, sőt, másnap hazaindulva biztosak lehettünk abban, hogy Pesten bepótolható az élmény (osztrák rajongók elmondása szerint az előző napi zlini koncert is rendben lezajlott), de bizony nem irigyeltem azokat a fanatikusokat, akik adott esetben több száz kilométert utaztak kizárólag King miatt. Kiderült ugyanis, hogy a koncertet az utolsó pillanatban mondta le a banda, amikor már megérkeztek a helyszínre: nem tetszett a klub, ezért szedték a sátorfájukat és továbbálltak – szól a fáma.

Való igaz, hogy a King Diamond show problémamentes előadásához komoly technikai feltételek szükségesek, amelyet esetleg nem minden koncerthely tud biztosítani, de ha tényleg ez volt a probléma, akkor a fejétől bűzlik a hal és a szervezéskor követett el súlyos hibát valaki. Hogy ez a turnémenedzser volt vagy a klub vezetősége, nem tudom, mindenesetre olvastam olyat is, hogy 2001-ben volt már King Diamond koncert Pozsonyban (nem ugyanott!), tehát jobb is, ha nem törünk pálcát egyik érintett fél fölött sem, a hoppon maradt rajongókat egyikük felelősségre vonása sem vigasztalja.

Annál inkább örülhettünk Pesten, hiszen már kora délután a helyszínen voltak a szokásos benga turnébuszok, ami jót sejtetett: a bandák megérkeztek Pestre. Valóban, a Pecsa méretében, technikai felkészültségében nem sok kivetnivalót találhatott még maga a Mester sem, sőt, magyar feleségét, Líviát sem bánthatta volna meg azzal, hogy pont a magyar bulit fújja le, hiszen akkor oda a családi béke. Lehet, emlékeztetni kellett volna Kinget, hogy Pozsony is magyar város volt valaha?...
Mindenesetre én a magam részéről az előbandákra is kíváncsi voltam, bár azok, akik még egyikükről sem hallottak korábban, okkal feltételezhették volna a klisés nevek alapján, hogy újabb magyar true metal csodák fárasztják majd a horrorsztorikra éhes közönséget. Valljuk be, Thunderbolt és Griffin, simán lehetnének magyar csapatok nevei - de nem, mindkét banda norvég.

A Thunderbolt első lemeze meg is van, de az itt hallottak nem késztettek arra, hogy újra előszedjem, ráadásul emlékeim szerint egy kicsit keményebb kötésű, riffesebb fémzenében utaztak. Ez viszont afféle huszadik “Hammerfall kisöcsi”-muzsikának tűnt. Ezzel együtt nem volt rossz, amit bazseváltak a villámkereskedők: abból, ami a klisétárból rendelkezésükre állt, jól összerakták azt, amit az élvezhetőséghez szükséges, ráadásul bőven átlagon felüli torokkal rendelkező énekesük van, aki hangjával eladta az egész műsort. Egy az egyben Tate-Mallicoat-David Taylor (ex-Jacobs Dream) volt időnként, ami nálam külön jó pont, de a zenének ugye semmi köze nem volt az említett úriemberek munkásságához. Pont ezért mégiscsak egy érdekes kombinációnak bizonyult a Thunderbolt zenéje.

Griffinék, a prog metalos Circus Maximus-hoz hasonlóan a Pagan’s Mind gitáros Viggo spanjai, ezért sokat vártam a fellépésüktől, de a koncert végére tele voltam kérdőjelekkel. Nyitottak ugyanis egy igen erőteljes power-thrash tétellel, állatul megszólaltak a hangszerek, főleg a Thunderbolt hangzásával összehasonlítva, az énekes kicsit hisztérikusabb, de kántálásba-hörgésbe át nem menő, karcos és egyben dallamokra is képes hangja alapján arra gondoltam, ez lesz a felvállalt irány. Erre a második nóta egy true metalos ikerharmóniával indul, pontosan abból a fajtából, amelytől sokan (köztük főszerkesztőnk) rögvest kifutnak a világból. (Pontosabban az egész Galaxisból - V.Sz.) És ez így ment végig: hol dallamosabb metal, hol durva-zúzós, egyszer old school thrash, másszor modernebb, nevermóros témák váltakoztak és az egész valahogy nem akart összeállni kerek egésszé. Az énekes hangjáról sem tudtam eldönteni, jó-e vagy rossz, Priestet viszont tényleg nem kellett volna énekelnie (Griffinék ugyanis a Hell Bent For Leatherrel zárták furcsa műsorukat).

A King Diamond zenekar intrójának megszólalásakor azonban mindenki elfeledkezett nemhogy az előbandákról, hanem úgy en bloc az egész külvilágról: beléptünk ugyanis a Mester horrorbirodalmába. Rémisztő, borzongató intro, szinte felépül egy temető a színpadon (illetve négy Messiah Marcolin építi fel, hehe), majd felhangzik a Funeral bevezetője és egy kiadós Abigail blokkal kezdetét veszi a… mi is? Koncert? Színdarab? Művészi performansz? Okkult szertartás? Horrorfilm vagy csak paródia? Véresen komoly vagy csupán gyilkos iróniával átitatott fekete humor? Egy biztos: hatalmas show, amely végig a színpadra szegez minden tekintetet, a közönség lába földbe gyökerezik, lélegzetvisszafojtva figyeli King mestert, akinek hangja lemezminőségig formában van: minden sikoly, suttogás, sátáni kacaj, dallam (vagy mi) a helyén van és bizony, kiráz tőle a hideg, mint mindig.
Gitárosait csak a konzseniális jelzővel tudom illetni: amit ők ketten előadnak, az egész egyszerűen páratlan, mert olyan technikával, magabiztossággal, egyben alázattal és egymás iránti tisztelettel játszanak EGYÜTT, hogy arra a metal világában nem sok példa akad. Minden riff klasszikus, a szólóktól kifekszik az ember, és mindez még csak nem is megy az előadás rovására – sőt, King Tim Burton-i világának alapeleme a Wead-LaRocque páros zeneisége.

Persze Mikkey Dee ritmusait sem sírjuk vissza, miért is tennénk, ha egyszer Matt Thompson is legalább olyan rafinált témákat hoz, mint elődje a klasszikus időkben (még egy gyors dobszóló is belefér, bár ennek inkább dramaturgiai oka lehet, egy átöltözést vagy átsminkelést akartak valószínűleg kibekkelni). Nem is tudom hirtelen megállapítani, hogy a zene van alárendelve a shownak vagy fordítva, annyira tökéletesnek érzem az összhangot, annyira gördülékenyen követik egymást az események: mindig újabb díszlet, újabb szereplő jön-megy (hiába ugyanaz a hölgy alakítja az összes női szerepet, ezer arca van neki is); csak King az állandó ebben a valamennyire azért nyomon követhető kavarodásban – mesél, kommentál, okít, tanulsággal szolgál, a maga módján talán még moralizál is, de legfőképpen: remekül mulat rajtunk, mert mi, naivak, az hisszük, várható még happy end bármelyik történet végén.

Szó sincs ilyesmiről: örülhetünk, hogy mi magunk megússzuk ép bőrrel. De milyen gyarló is az ember: 70 perc után még úgy érezzük, nem elég és meg is kapjuk a magunkét, hogy másfél órára duzzadjon a játékidő. Pedig lett volna még mit játszani, hiszen a Spider’s Lullabye-től egész a House Of Godig kimaradt néhány fejezet, igaz, olyan klasszikusok javára, amelyek nélkül elképzelhetetlen lehet egy King Diamond koncert, és persze 1-2 Mercyful Fate klasszikus is bele kell férjen a programba (Come To The Sabbath, Evil). Apropó Mercyful: azokat irigylem ezúttal nagyon, akik látták anno a MF-KD közös turnét. Remélem, van még esély egy efféle kooperációra. Amilyen formában most a Mester van, nem tartom kizártnak…

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.