Shock!

Első ízben tette tiszteletét nálunk a Graveyard névre hallgató zenei időgép, és amikor tudomást szereztem a koncertről, bizony még bőven kérdésesnek tűnt, hogy nekem akkor ezen az eseményen feltétlenül jelen kell-e lennem. Egyrészt több helyen is olvastam arról, hogy élőben nem mindig a legütősebb a társulat, másrészt akkor még nem ismertem az új lemezt. A kemény másfél évig tartó feloszlást megelőző Innocence & Decadence-ről pedig sok mindent el tudok mondani, de azt mondjuk pont nem, hogy tetszene. Attól tettem tehát függővé a dolgot, hogy milyen lett az új anyag, a Peace. Nos, ha olvastad a lemezről írtakat, talán nem jelent meglepetést, hogy igen nagy elvárásokkal léptem az A38 hajóhídjára. És nem is kellett csalódnom.

Maximum annyiban, hogy a nyitó Bombus műsorára csak negyedórás késéssel estem be, így húsz percnél többet tutira nem hallottam belőlük. És ezt most tényleg eléggé bánom, mert a rendelkezésükre álló igen rövid időben is maradéktalanul meggyőzött a három gitárral kiálló banda. Ők amúgy – a főhősökhöz hasonlóan – szintén svédek, ám a Sírkerthez képest jóval heavy metalosabb zenét vezetnek elő, kevésbé a retróra koncentrálva. A záró Into The Fire jó nyolc percesre hizlalt sulykolása után elég pofás tapsot is zsebelhettek be a már ekkor szép számban jelen lévő publikumtól.

Ami a teltházat a majdnem pontosan a fél tízes kezdésre elstartoló Graveyard-koncertre sem hozta ugyan, de egy bő háromnegyednyit azért igen, és én a magam részéről abszolút nem bántam, hogy a heringezés elmaradt. A svéd kvartett komolyan vette, hogy ők akkor most a Peace-t promotálják, mert már rögtön kezdésnek kaptunk három új dalt, később meg még négyet! A nyitó Walk On kapásból frenetikus volt, de nagyon jól esett rögvest utána a Please Don't/The Fox kettőse is, amit csak megfejelt a csapat ikonikus dalának tekinthető Hisingen Blues címadója.

A kettes lemez volt egyébként a másik favorit az este folyamán, erről is elhangzott öt tétel, közte természetesen a „kötelező lassú" Uncomfortably Numb. Másik ilyen merengőként a Slow Motion Countdown funkcionált, a műsor vége felé, és az, hogy a szintén könnyedebb Bird Of Paradise után érkezett, kicsit bizony meg is törte a koncert amúgy remek ritmusát. Kellett is utána a Low, hogy ismét felpörgetve zárjuk a rendes műsort.

Az Innocence lemezt (szerencsére) egyedüliként képviselő Magnetic Shunk alatt aztán már állandósult a jó hangulat, mint ahogy a kissé talán túltolt, néha stroboszkóp szerűen villódzó, máskor meg fényszóróként pofánkba világító fénypark használata is, hogy levezetésként még megkapjuk a végére a Hisingen Blues két legjobb dalát, a slágeres Ain't Fit To Live Here-t és az epikus The Sirent.

Mindezt pedig a Hajótól már megszokott remek hangzásba csomagolva (tudom-tudom, ott, ahol én álltam satöbbi), egy kimondottan jó formában lévő bandától – még ha Joakim Nilsson nem is egy klasszikus értékeket felvillantó frontember, hisz beszélt vagy három mondatot összesen. A hangja viszont nagyon is rendben volt, mint ahogy az őt vokállal rendre kisegítő Truls Mörcké és Jonatan Larocca-Rammé is. Számunkra soha rosszabb múltidézést, a Graveyardnak pedig soha rosszabb visszatérést! Ahogy egy új daluk is állítja: ennek a történetnek még tényleg nincsen vége.

Fotó: Bodnár Dávid, A38 Hajó