Shock!

Sajnos a Snakebite-os Lőrincz Karit és nála is veteránabb arcokat soraiban tudó, fantáziadús, ámde az irányvonalat illetően igen sok kétséget hagyó Whitesnake Tribute Band Wigwamos bemutatkozásáról nem emlékezett meg magazinunk, de ez egy hardrokkert se tartson vissza attól, hogy megtekintse a csapatot, ha lakóhelye környékén felbukkannak az arcok.

A srácok keze alatt ugyanis közel úgy szólalnak meg Coviék klasszikusai, mint a Live In The Still Of The Night DVD-n: Hirmelann Bertalan ritmusai feszesek, Kari hangjában már a múltkor is némi Kal Swan (Lion, Bad Moon Rising) tónust véltem felfedezni, Alapi István gitárjátéka (különösen az, amit a Crying In The Rainben előadott) pedig mielőbb Edda koncertre csábít. Ugyanakkor ismét azt kell, mondjam, kissé szomorú, hogy helyi előbandaként csak tribute zenekart tudunk felmutatni: saját dalokkal kiálló, a főprodukció szintjét megütő, stílusban odaillő bandákból sajnos továbbra is hiányban szenvedünk.

Na, nem mintha az egyenesen Németországból érkező, kultikus, huszoniksz éve létező és nemrég újjáalakult The Roxx-tól hátast dobtunk volna. Ez ugyanis inkább vicces volt, mint jó. Shock! törzsolvasók számára világos lesz a hasonlat, a többiek meg majd utánakérdeznek, de nem tudom jobban kifejezni, mit is láttunk: nos kérem, a német Metal Angel személyesen jelent meg az Avalon deszkáin. Bőrsapka, egy az egyben halfordi hang és az egyszerűbb Priest nóták alkotóelemei bedobálva egy kalapba, majd ad hoc kihúzogatva onnan. Rossz éppen ezért nem is lehetett a dolog, de sajnos jó sem volt – ha már ennyire magukévá tesznek egy stílust, akkor inkább legyen tribute, a Priest nóták ugyanis zseniálisak; az itt elhangzottak pedig egyik fülünkön be, a másikon ki.

De mindegy is, mi (hozzáteszem, siralmasan kevesen! – megérne a téma egy misét, de azok után, hogy pár éve érdeklődés hiányában maradt el az MSG koncert, nem mondok inkább semmit) egy olyan elképesztő hangú fazon miatt bumliztunk ki az Avalonba, aki minimum négy klasszikus lemezen tett le etalon-minőséget arra a bizonyos asztalra – számomra legalábbis. Ezek: Rainbow-Down To Earth, MSG-Assault Attack, Alcatrazz-No Parole From Rock’N’Roll, Impellitteri-Stand In Line(-t illik mondani, de én mégis a System X-re szavazok). Persze emellett töméntelen mennyiségű albumon énekelt még Graham Bonnet (a dedikáláskor valaki olyasmit dugott az orra alá, ami neki sem rémlett, de aztán felfedezte magát a bookletben), legutóbb például éppen az őt most turnéra is elkísérő (vagy inkább ő kíséri a zenekart?) Taz Taylor Band anyagán. Ahogy mondani szokás, Bonnet akár a telefonkönyvet is felolvashatja a színpadon, az is ezermilliárd pont – főleg, ha ehhez ugyanazt a sajtkukac-mozgást adja elő, mint itt láthattuk. Tényleg egy energiabomba a faszi: a hangja 61 éves korában is ereje teljében zeng és kábé húsz aerobic-órányi anyagot bemutat, saját giliszta-alkatán pedig még viccelődik is, amikor atlétára vetkőzik („I show you my skinny body” vagy valami ilyesmit mondott). Ehhez hasonlót én csak Queen koncertfelvételeken láttam Freddie Mercurytól és tulajdonképpen Grahamtől is meglepő ez az energikus frontemberi munka a fehér zakós Rainbow klipek után.

Mindegy, a lényeg, hogy kevés nála szórakoztatóbb arcot láttam rockszínpadon és a hangorkán is óriási formában volt. Persze jó magyar szokás szerint siránkozhatnék azon, hogy miért nem a Howie Simonnal kiálló, újra aktív Alcatrazz élén jött Bonnet (Japánban ezrek előtt játszanak) vagy hogy miért nem akkor, amikor Joe Lynn Turnerrel turnézott nemrég. De az igazság az, hogy ha egy koncertet az Eyes Of The World nyit és a Lost In Hollywood zár, akkor még azon sem akadok fenn, hogy a beugró billentyűs előtt ott a kotta. Vagy, hogy Bonnet nemcsak a Taz Tayloros újabb keletű nóták szövegét, de a műsorban szintén felbukkanó Stargazerét is puskázza időnként (nem egészen világos, miért került elő ez a Dio-érás Rainbow klasszikus, bár nyilván énekelte anno is, de isten volt, az tény).

A Down To Earth-ről persze a két legnagyobb sláger (All Night Long, Since You’ve Been Gone) is felcsendült a vége felé, sőt másodiknak egyből a Love’s No Friend jött, amire viszont egyáltalán nem számítottam. A Schenker-érából a Desert Song egy hosszabb verziója került elő, amelybe a Rock Bottom témáit csempészték be (megint csak nem tudom, miért, de nyilván Graham sok UFO-t is nyomott anno Schenkerrel). Ezenkívül persze jutott ízelítő a Taz Taylor Band aktuális, Grahammel felvett énekes nótáiból, de hangulatos instrumentális tételeket is kaptunk.

Taz amúgy remek gitáros, a klasszikus iskola tanítványa, aki rendkívül ízlésesen tálalta Blackmore és Schenker témáit (sőt, Ritchie-hez hasonlóan igyekezett leplezni bármiféle mosolygási képességét – persze azért látszott, hogy élvezi a bulit) és nyilván nem okozok meglepetést azzal, hogy saját szerzeményei is ezt a vonalat követték. Impellitteri és Alcatrazz nóták vélhetőleg azért nem voltak a műsorban, mert Taz ízlésének a tekerős témák már túl modernek lehetnek. A ritmusszekció átlagos, de szimpatikus és profi arcokból állt, a kottafüzetes szintis pedig Joe Comeau-ra emlékeztető súlyos kultarc volt – feladatukat tökéletesen ellátták, pedig hát ugye nem akárkik témáit kellett visszaadni. Szóval, hakni-jellege ellenére is egy király bulit kaptunk az arcunkba egy öregecskedő, de sztárallűröktől teljesen mentes, egykor jobb napokat látott, de ma is hiperaktív rocksztártól. Mivel errefelé kábé most láthattuk az életben utoljára őt, nemcsak a hazai rockrajongók csekély érdeklődése bosszant így utólag, hanem az is, hogy én barom itthon felejtettem az Assault Attack bakelitemet (szerencsére a Down To Earth nálam volt)!