Shock!

Az idei év a szürrealitások éve lesz, az már most biztos, hiszen mindjárt itt az év elején egy hollywoodi sorozatsztár jött el hozzánk, hogy zenéljen a színészre kíváncsi szemekkel bámuló közönségnek. Más kérdés, hogy a megjelentek hány százaléka gondolta úgy az este végén, hogy érdemes a zenéjébe is egy kicsit jobban belemélyedni. Gyanítom, hogy elenyésző arány, hiszen a MOM Sportban megrendezett, sajnos ülős koncerten megjelenő celebcunami és a sok héten át tartó facebookos reklám azt sugallta: a megjelentek jó része repijeggyel érkezett, kizárólag azért, hogy nézegesse David Duchovnyt bő másfél órán keresztül, amint egy másfajta elismerésért küzd a színpadon.

A bemelegítést egy hazai zenekarra bízta a menedzsment, a DLRM altrockja stílusban passzolt ide, az más kérdés, hogy műsoruk első fele inkább egy gimizenekaros produkcióra emlékeztetett, akik valami óriási véletlen folytán lehetőséget kaptak valahol.

Rövid átszerelés után minden fakszni nélkül felsétált a színpadra David Duchovny, bemutatkozott – magyarul, mert úgy tűnik, minden országban megtanul pár szót az adott nyelven, ami roppant rokonszenves gesztus, és legalább eloszlatta az évtizedes kételyt is azt illetően, miképp kell kiejteni a nevét. Pár napja a YouTube-on rákerestem az előző koncertekre, mert kíváncsi voltam, mire számíthatok, és a teljes moszkvai koncertfelvételt látva vakartam a fejem, hogy ez aztán tényleg bizarr lesz. Hiszen hiába vette körül magát Duchovny remek, Berklee-t végzett zenészekkel, pont a frontember keltette totálisan amatőr, esetlenül mozgó, mit-keresek-én-itt attitűddel rendelkező, erőtlen és hamis énekhanggal próbálkozó, kapuzárási pánikos, önmagát a saját pályájához képest valami totálisan más területen megmérettető fickó benyomását, akit tényleg csak az ad el, hogy ő FoxmulderHankmoody. Szóval tényleg úgy gondoltam, hogy közepesen kínos koncert lesz, amit a közönség udvariasan megtapsol, mert azt úgy illik ilyenkor.

Persze ettől függetlenül én is töretlen lelkesedéssel mentem, mert Denise Brysont látni kell élőben (gy.k.: Twin Peaks szereplő, én itt láttam először, és mint olyan, nyilvánvalóan csak szeretnivaló lehet). Így aztán saját magamat is megleptem azzal, hogy milyen gyorsan elkapott a koncert hangulata. Mert ugyan Duchovny hangja nem lett nagyon jobb, de ott centikre tőle valahogy nem tűnt olyan esetlennek, sőt, üvölt a fickóból, hogy szívből csinálja, és látszik az igyekezet, az meg mindig értékelendő. Aranyos volt, mondjuk így. Azzal meg valószínűleg mindenkit megnyert magának, amikor néhány magyar szóval üdvözölt minket: hogy vagy, szeretlek, meg (a "még" ékezettel nem ment neki, vagy Davidnek az általa felvázolt formában jobban tetszett, hiszen az édesanyját is Megnek hívják, amit meg is említett). Nagy kár, hogy ülős koncertet terveztek a szervezők, nehezen ment így az interakció a közönséggel, bár Duchovny tényleg megtett mindent, még a koncert első felében leszaladt, majd felszaladt hátra a nép közé, ami a mai paranoiás világban klassz dolog, akárhogy is nézzük.

A zene egyébként tényleg nem rossz, ez a fajta amerikai történetmesélős műfaj amúgy is kedves számomra, elég, ha csak Bruce Springsteent említem meg, de Duchovny altrockos stílusa sokkal közelebb áll Bob Dylan vagy Leonard Cohen világához, már csak a limitált, beszélve éneklős hang miatt is. Persze ő maga is tisztában van a korlátaival, és dicsérendő, hogy amikor zenélésbe fogott, hangképzésre járt, hogy kihozza a maximumot magából. Sosem lesz belőle vadállat rock-torok, és itt a koncerten is az első felében még nagyjából megbirkózott a dalokkal, de nagyon sokszor fájdalmasan hamis volt, még a zenekartagoktól érkező erős vokáltámogatás ellenére is. Mégsem lehetett rá haragudni, és nem azért, mert ő volt DD, hanem mert ezekkel a tényleg szívből érkező dalokkal totálisan megvette magának a közönséget, és ez számít.

A két eddig megjelent lemezen szereplő dalok mellett két feldolgozást is játszottak, a The Velvet Undergroundtól a Sweet Jane-t, a ráadásblokkban, amikor már a közönség nagy része a színpad elé tömörült, illetve a Blue Öyster Culttól a Burnin’ For You-t. Passzolt a többi szám közé, meg nem is kell ennél kirívóbb egy 58 éves, de egy tízest simán letagadható fickótól, aki most ízlelgeti, milyen is egy rockbanda frontemberének lenni. (Meg akit a megjelent hölgyek jó része nyilvánvalóan hazavitt volna, de erre megint csak azt tudom mondani, ilyen ez a rockszakma… )

Muszáj kiemelnem a gitárszólókat, némelyik dalnál olyan feelinges szólókba bonyolódott Pat McCusker a színpad rendezői balján, amitől megérkezett a plusz energia is, és bizony azon kezdtem merengeni, hogy mennyivel jobban működne ez a fajta, kicsit keserédes ízű zene egy kisebb, intimebb hangulatú klubban, mondjuk az A38-on. Egy szebb világban legközelebb ott lesz Duchovny-koncert, és majd tényleg azok jönnek el, akiket a zenéje is megfogott. Engem már megvett magának, mert már a koncert másnapján a semmiből elkezdtem dúdolgatni pár dal refrénjét, jelen pillanatban meg már a lemezeket hallgatom, tehát tényleg rejlik bennük valami, mert ilyen gyorsan nem ül be a fülbe csak úgy valami. Vagyis már most kijelenthetem, hogy a koncerten is elhangzott The Last First Time, 3000, Unsaid Undone, The Things, Half Life biztos, hogy jövőbeli kedvencek lesznek. Nem tagadom, hozzájuk kapcsolódik majd az emlék, hogy láttam élőben táncolni, izzadni, ugrálni (!!!) a Mustaine-szájú Twin Peaks-szereplőt, de ebben az égvilágon semmi kellemetlen nincs, a helyén kell kezelni a produkciót.

(És ha már Twin Peaks: áprilisban Chrysta Bell újra nálunk!)