Shock!

augusztus 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Bang Your Head!!! fesztivál - Balingen, 2006. június 22-23.

Ismét Bang Your Head fesztivál és ismét velünk! Ebből most már biztos, hogy komoly hagyomány lesz: a BYH legnagyobb előnye ugyanis, hogy egyesíti a kultfesztiválok és az igazán nagy népünnepélyek legjobb tulajdonságait, mindezt pedig elérhető közelségben.

időpont:
2006. június 22-23.
helyszín:
Balingen, Németország
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Mit nekünk tehát Wacken a maga elérhetetlen messzeségével és divatbandáival, melyek közé csak néhány érdekesség vegyül (azok is párhuzamos időben); mit nekünk Gyíksziget, mit nekünk egyéb hazai fesztiválok! Míg a cseh Masters Of Rock elsősorban olcsóságával hódít (és hát ugye tényleg itt van a szomszédban), a BYH-n azért nem ússza meg az ember egy bizonyos összeg alatt, ellenben olyan koncerteket láthat, amelyekről pár éve még csak nem is álmodhatott volna. Volt már ilyen korábban (elő lehet keresni az elmúlt évek tudósításait) és bőven akadt most is: könyörgöm, hol látható egyszerre az ultraritkaságnak számító Leatherwolf (Wade Blackkel a mikrofonnál – Wade egyéb munkáit ismerve lehet, hogy jövőre már megint máshol énekel), a Hellfueled, az Anthrax reunionnak (is) “köszönhetően” újra aktív Armored Saint, a Pretty Maids, a Foreigner és a Whitesnake?? Ha pedig arra gondolok, hogy itthon csak Coviékért több, mint a felét ki kell csengetni a BYH-s jegyárnak, már nem is tűnik olyan húzósnak az az összeg…

Idén, ahogy tavalyi tapasztalatainkat követően megfogadtuk, rendes szállást kerestünk. Sikerült is egy kellemes hegyi panziót kifogni, amely ugyan nem volt olcsó, ellenben gyönyörű helyen volt, bőséges reggelit követően indulhattunk rock’n’roll túráinkra mindkét nap, ráadásul egy nagyon kedves magyar lány is dolgozott ott, akinek tényleg nagyon sokat köszönhettünk. Például azt, hogy megtaláltuk az isten háta mögötti kisvárost, ahol a bemelegítő klubestet tartották.

Pálinkás Vince

Elég sok kavarás és vagy egy órányi kóválygás után sikerült megérkeznünk a warm up shownak otthont adó kb. ezer férőhelyes klubba. Az utolsó utáni pillanatban estünk be, hisz a Ripper vezette Beyond Fear épp az első nóta közepén tartott, mikor beléptünk. Sokan, sok helyen kritizálták már Rippert mindenféléért. Elsősorban színpadi kiállását tartják sótlannak, de az emberek hajlamosak a nyakába varrni a Demolitiont is, melyre egyébként egy hangot sem írt. Jómagam megveszekedett Ripper fan vagyok, de úgy gondolom, aki látta ezt a bulit, ha esetleg korábban rossz véleménnyel volt is, mindenképpen revidiálhatja az álláspontját. Hibátlan volt ugyanis a koncert elejétől a végéig. Az egy dolog, hogy barátunk úgy énekel, ahogy manapság senki más, de itt a kiállással, a kommunikációval sem volt gond. Az egész Beyod Fear tagságról elmondható, hogy nagyon odatették magukat, élükön persze Tim “Ripper” Owens-szel, minek köszönhetően a közönség végig a tenyerén hordozta őket. A program a nemrég megjelent, egyes számú BF anyagra épült, kiegészítve előbb egy War Pigs/Neon Knights majd egy Burn in Hell/Blood Stained egyveleggel. Mind a kettő hihetetlen volt, a Jugulator lemez két dalától egész egyszerűen futkosott a hideg a hátamon. Nálam az év egyik legnagyobb koncertje volt!

Az eredetileg meghirdetett programhoz képest a Beyond Fear és a Raven helyet cserélt, így most a veterán angolok következtek. Emblematikus figurái ők az old school thrash/power/speed metalnak, és ezzel a koncerttel sem hazudtolták meg önmagukat. Szegecsekbe és bőrbe öltözve nyomatták kb. egy órán át a rövid speed tételeket. Jó kis buli volt, ám egy kicsit túl egyformák szerintem a dalok, így maradnék inkább az Anvil és az Exciter lemezeinél.

Az est fő attrakciója Tony Martin volt, aki csakúgy, mint Budapesten, elsősorban Black Sabbath dalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt, persze kizárólag csak a vele készült albumokról szemezgetve (az egyetlen kivételt az eredetileg Dio-érás Children of the Sea jelentette). Tony hangja most nem volt olyan jó formában, mint nálunk, főleg a műsor elején gyengélkedett, aztán mintha fokozatosan bemelegedett volna. Tavalyi szólólemezéről most nemcsak a címadó Scream fért be a programba (Tony ezúttal is elsütötte a sápasztó trumpetes poént), hanem a nyitó Raising Hell is; sőt, Rolf Munkes-szel, a viccesen trú Majesty gitárosával kiegészülve elnyomtak két dalt is Rolf Empire projectjének legújabb anyagáról, melyen Tony is szerepel. A faszi szvsz legitározta a színpadról a kissé unott Joe Harfordot és talján kollégáját, persze a Majesty albumok hallgatását ezután sem fogom túlzásba vinni… Volt már vagy fél kettő, mire véget ért a buli, de részemről még szívesen elhallgattam volna őket, hiszen olyan dalokat, mint az Eternal Idol, a Headless Cross, az Eye Witness vagy a When Death Calls (mind közül a legkirályabb) nem lehet megunni.

Kiss Gábor

A kétnapos metal orgiát napjaink egyik, a metal sajtó által leginkább körbedürrögött svéd üdvöskéje, a Hellfueled nyitotta. Meg kell, mondjam, akármennyire is tetszik Ozzy-klón zenéjük, második lemezük már nem hozott annyira lázba, mint az első, és félek, a harmadik mégannyira sem fog (ha ugyanúgy elkapkodják, mint az Astral Doors). Élőben viszont nagyon tudnak a srácok: Jocke, a gitáros nem csak játékát tekintve, de színpadi megjelenése révén is egy kiköpött Zakk Wylde; Andy pedig, bár ő külsőleg nem hasonlít Ozzyra (ahhoz még kell pár év rock’n’roll életmód, hehe), koncerten is egy az egyben hozza a nagy O énektémáit. Tényleg döbbenetes! A dalok persze mind hengereltek, akár az első, akár a második lemezről nyomták őket, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg figyelni kellene arra, hogy a hallgató a harmadik lemeznél is ugyanazt érezze majd, amit a Volume One nyitónótája, a Let Me Out okozott ezúttal is. Nehéz ezt szavakkal elmagyarázni, lényeg, hogy ekkor tényleg csak annyit tudtam kinyögni, hogy “bazze, ez állat”. Akárcsak a Volume One-nal való első találkozásom alkalmával.

A Communic-ra sokan sok mindent mondtak már, de a legtöbben egyetértenek azzal, hogy a norvégok úgymond sokat tanultak a Nevermore-tól. Nekem egy icipicit úgy tűnik, hogy a Communic a sok hasonlóság ellenére azért egy fokkal könnyebben befogadható, dallamosabb muzsikát nyom, mint Warrel Dane-ék, és több köze is van a (szigorúan műfaji meghatározásként értendő) prog metalhoz is. Ráadásul trióban nyomják, ami külön pluszpont: Oddleif Stensland a nem túl egyszerű témák pengetése közben is hibátlanul énekel, szólózik; a ritmusszekció meg zúz mint állat, nyoma sincs a másodgitár hiányának élőben sem. Azért így játszani nem semmi! Igaz, délelőtt fél tizenkettőkor nem érvényesül ugyanúgy ez a komplex zene, mint tenné azt mondjuk egy kis klubban, de aki egy kicsit is szereti a Control Denied / Death / Nevermore / Zero Hour stb.-szerű zenéket, 2006-ban egyszerűen nem teheti meg, hogy kikerüli a Communic-ot. Mivel élőben elcsípni őket nem könnyű, maradnak a lemezek. Én a magam részéről nagyon örülök, hogy láthattam őket, mert könnyen elképzelhető, hogy a mai dömpingben késlekedni fogok új albumuk beszerzésével.

Pálinkás Vince

Korábban nem igazán tudtam elképzelni, hogy passzol Wade Black a Leatherwolf soraiba. Annak ellenére, hogy az első két lemez eléggé keménykötésű, mondhatni poweres volt, a Leatherwolf meghatározó albuma mégiscsak a jelentős dallamosodást mutató 1989-es Street Ready. Nomármost Wade Black meg egy igazi US power énekes, aki olyan bandákban sikította le az eget korábban, mint a Crimson Glory vagy a Seven Witches. Ez a koncert viszont megmutatta, hogy ez a fúzió nem csak hogy működőképes, hanem igencsak ígéretes is a jövőre nézve. A modern, marcona új szerzemények ugyanis igencsak megdörrentek élőben (sajnos a lemezhez eleddig nem volt szerencsém), de Wade-nek a korábbi dalokkal sem akadt gondja, lett légyen szó a Street Ready vagy akár a 84-es illetve 87-es lemezek nótáiról. Ráadásul egy igazi energiabomba a csóka, vicsorgott, ugrált, rohangászott, egy személyben eladta volna a bulit akkor is, ha a mezőkovácsházi gimizenekar állt volna mögötte. (Később sikerült néhány szót váltanunk vele, rendkívül kedves, közvetlen fickó. A Leash Law-val – Wade Black másik bandája – kapcsolatosan feltett kérdésemre megtudtuk, hogy sajnos az igencsak király 2004-es Dogface album folytatására nem számíthatunk, mivel igazi, átütő siker híján a banda földbe állt, Richard Christystől, Rick Renströmöstől, mindenestől. Máig bánom viszont, hogy elfelejtettem megmondani Wade-nek, azonnal szálljon be az Annihillatorbe!

A Leatherwolf után egy olyan banda következett, akikkel nem hittem volna, hogy bármikor is összetalálkozhatok élőben. A Flotsam & Jetsam leginkább arról nevezetes, hogy itt kezdte pályafutását Jason Newsted, a Metallica későbbi bőgőse. Sajnálatosan azonban a banda nem tudta kamatoztatni ezt a kis extra előnyt, így mindvégig megmaradt másod-harmadvonalas, de igencsak kiváló thrash bandának. A negyedik, Cuatro című lemezükkel aztán átálltak a power vonalra és azóta is megbízhatóan szállítják a kiváló power lemezeket, még mindig teljes csendben. Ezen a bulin csak a thrash lemezekről - vagyis az első háromról - játszottak, kezdetnek jött is mindjárt az agyszaggató Hammerhead a debüt Doomsday for the Deceiverről. A folytatás sem volt gyengébb, olyanokat kaptunk, hogy No Place for Disgrace, The Master Sleeps meg Escape from Within és ismét csak elgondolkodtam, mért nem mer ma senki komplex, de ugyanakkor dallamos, hat-hét-nyolc perces thrash dalokat írni. Iszonyú erő és lendület van ezekben a 15-20 éves tételekben még mindig, mégsem játszik senki ilyen zenét a kortárs mezőnyben. Kicsit féltem egyébként, hogy fog Eric A.K. boldogulni a régi dalok magas témáival, de kiválóan megoldotta a feladatát. Nem csak különlegessége miatt volt a fesztivál egyik legjobb koncertje.

Kiss Gábor

A gyilkos Leatherwolf és a nem kevésbé ütős Flotsam után egy újabb legenda következett, minden idők talán legsikeresebb holland hard rock bandája, az újjáéledt Vengeance. Őket már csak azért is meg kellett nézni, mert az ebben a bandában eltöltött évekkel teremtette meg Arjen Lucassen az Ayreon projekt sziklaszilárd alapjait – anyagilag és ismertségi-elismertségi szempontból is. Találgattuk is, hogy az előre meghirdetett “special appearance” vajon Arjen vendégszereplése lesz-e, de nem, csak négy löttyedt seggű, bombanőnek kikiáltott csajszi illegette magát néha végig a színpadon. Arjen miatt amúgy két Vengeance lemezt magam is beszereztem, ezek nem rosszak, de kellett, hogy élőben lássam a bandát ahhoz, hogy eldobjam tőlük az agyamat. Ezek a veteránok mindent tudnak a húzós hard rock muzsika mibenlétéről: karcos, nagy hangterjedelmű torok; egyszerű riffek, melyek azonnali léggitár-ragadásra ösztönöznek; visszafogottan virgázó szólók, ahogy azokat a 80-as évek óta szereti minden hard rocker; a tempók pedig húznak mint a gőzmozdony. A Gotthard, a Pink Cream 69, és a másnap játszó Victory bizony sok trükköt ellesett a hollandoktól. Persze az AC/DC mindennek az alapja, de olyan szenzációs keleties dallamvilágú nótát még tőlük sem hallottam sose, mint a Vengeance Arabia-ja (amit ugyan nem ismertem, de a refrén alapján ez lehetett a címe). És hát színpadi rutint is bőven tanulhat a Vengeance-től bárki itthon és külföldön egyaránt (szent isten, mit művelt a megjelenésével Sammy Hagart idéző, hangilag viszont teljesen eltérő karakterű énekes éppen az Arabia alatt!

A Ravent már a klubesten is átpihentük, ezúttal pedig az ebédidőre való tekintettel inkább árnyékba vonultunk rock’n’roll löncsünk elfogyasztása végett. Hallani persze hallottunk mindent, de őszintén szólva, ha nem tetszene hangyányival jobban a hasonló stílusú és hozzáállású, a fesztiválon szintén fellépett Anvil, folyton összekeverném a két bandát.

Jon Olivát viszont nagyon vártam, hiszen a pesti fellépését praktikus okokból kihagytuk tavasszal. A beszámolóknak igazuk volt: nagyon jó formában van az öreg hangja! Mindent kiénekelt, amit csak kellett, azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy a Power Of The Night album Warriors nótájával nyitja majd a koncertet! Rögtön utána jött a Sirens és a Jesus Saves, majd az Agony And Ecstasy – ez már így alapból zseniális volt, de még hátravolt a Criss Oliva-nak dedikált Hounds (a Circle II Circle első felállásából importált gitáros játéka itt többet jelentett minden szóbeli tiszteletadásnál – abszolút csúcspont volt!) és a Gutter Ballet is. A lendületből két Pain nótára is futotta (objektíve nézve ezek voltak a legjobb pillanatok), sőt, egy zsírúj szám is terítékre került, ha jól emlékszem, Time To Die címmel (zúzós, középtempós, igazi Sava power-bomba), megállapíthatjuk tehát: örvendetes, egyben dicséretes, hogy Jon nem a puszta nosztalgia miatt csinálja ezt az egészet. Remélem, a jövő évre beharangozott németországi Sava búcsúkoncertet a BYH egyik headlinereként nyomja majd le a csapat és ott lesz mindenki, aki valaha megfordult a bandában.

Pálinkás Vince

John Oliva után kipihenten vártam a Death Angel mindent elpusztító programját. Kétszer már elkaptam őket korábban, így tudtam, hogy minden energiámra szükség lesz, mert itt kő-kövön nem fog maradni. Nem is cáfolt rám a banda, holott egy ekkora színpadon mégsem áramlik annyira az energia, mint egy kis klubban, ahol Mark Osegueda szinte beleüvölti az ember pofájába a sorokat. Fizimiskailag kisebb változáson mentek át a fiúk, hiszen Rob Cavestany ledobta hosszú rasztáit, míg Ted Aguilar és Pepa mester vállig érő rőzsét növesztett. A program és az előadás egyaránt gyilkos volt, végig nagyon intenzíven nyomták a srácok a dalokat, melyek egyébként az eddig látott best of programoknak és a várakozásoknak nagyjából meg is feleltek. Kisebb meglepetés volt, hogy kimaradt a Thrashers és az Ultra-Violence, valamint az örök záró himnusz Kill as One is. Kárpótolt viszont, hogy a legzseniálisabb Death Angel lemezről, az Act III-ről a szokásos Seemingly Endless Time mellett a Stagnant is helyt kapott a műsorban, valamint elhangzott pár nóta a visszatérő The Art of Dyingról is. (Five Steps of Freedom, Thrown to the Wolves, Thicker Than Blood, The Devil Incarnate) Szokásukhoz híven mindenki iszonyú jól tette a dolgát, de külön ki kell emelni Rob Cavestanyt, aki sokat és nagyon jól énekelt, valamint az elementáris erővel, látványosan és fifikásan ütő Andy Galeont.

Kiss Gábor

Bár az utóbbi hetekben nagyon megtetszett a Keeper 3 lemez, a Helloween fellépését kihagytuk, mondván, majd a cseheknél megnézzük őket. Mégis, a záró Dr. Steinre visszaértünk fagyizásunkból, sőt, egy meglepetés-ráadást is elcsíptünk: Weikiék ugyanis a klubest után mindkét nap a fesztiválon kolbászoló Tony Martin és Geoff Nicholls közreműködésével elnyomták a Headless Cross-t. Kár, hogy Andi Deris nem vett ebben részt, király lehetett volna egy jó kis duett, főleg, hogy Deris nemcsak a Keeper 3-n, de a Dr. Stein alapján élőben is jól énekel megint.

Nem kis meglepetést okozott, amikor megtudtuk, hogy nem a Foreigner lesz a főbanda az első nap, hanem az In Flames, de legalább pénteken jól kialudtuk magunkat, tekintve, hogy az AOR ikon koncertje után visszaindultunk szállásunkra. Skippeltük tehát Flames-éket, de emiatt aligha haragudhat meg bárki, aki hozzánk hasonlóan utazással töltötte az előző napot, majd azt követően hajnali 3-ig nyomta a rock’n’rollt a klubesten. Némi kis AOR-ra viszont abszolút vevők voltunk, hiszen így legalább a nap záróakkordjaként ráncaink kisimulását remélhettük. Így is történt: a Foreigner számomra amúgy ugyanolyan kellemes meglepetést okozott, mint tavaly a White Lion, gyakorlatilag full ismeretlenül is nagyon élveztem a bulit. Igazából azt az egy I Want To Know What Love Is c. számukat ismertem (bár azt mondják, ontották anno a slágereket, egyik dal sem volt ismerős sem rádióból, sem máshonnan), de azt érthető okokból nem játszották, szép is lett volna ilyen nyálnótával hergelni a közönséget In Flames előtt, hehe. Ellenben igencsak rockosra vették a figurát, megdörrent a két gitár, keményen, időnként hammondosan alapozott a billentyű és hát egy Jeff Pilson-Jason Bonham alkotta ritmusszekcióval nem is nagyon van lehetőség puhány muzsika előadására. Gyakran hosszúra nyújtották a dalokat terjedelmes szólókkal, a sajnálatos betegség miatt kilépett Lou Gramm helyén éneklő Kelly Hansen pedig nemcsak hogy fantasztikusan énekelt, hanem elsőrangú frontembernek is bizonyult: nem átallott pl. Dickinson módjára felmászni a színpad oldalsó tartórúdjára (vagy mijére). Nagyon jó volt, kár, hogy a valószínűleg hasonló formában lévő Toto-t nem tudom majd megnézni itthon.

byh_powerwolf2_k2006Másnap a Powerwolf gárdája nyitotta a napot, és kapásból az egész fesztivál egyik legszórakoztatóbb koncertjét adták. Itt ugye a kiváló, Hammond-orgonával megtámogatott borongós metal muzsika és vámpír-image mellett adva van a Romániából importált, német rokonsággal rendelkező (tehát németül tökéletesen beszélő) Attila Dorn, aki Drakula grófként, udvariasan magázódva (egy gróf ugye nem tegeződik senkivel csak úgy!) közvetlenségével és humorával hódítja meg a bandával amúgy is szimpatizáló, a reggeli időpont ellenére szép számban összegyűlt közönséget. Még ha bakizik is (“a következő dal… hátra kell mennem megnézni”), megtapsoljuk, hiszen a nyilvánvalóan komolyan nem vehető dolgok mellett is remek dalok hangzanak el, barátunk pedig (bár szabadkozik megfázása miatt) hatalmasakat énekel. Nem lehet tehát nem szeretni a bandát, és élén ezt a bohóc-vámpírt (a faszi nem átallott személyesen is megidézni a Powerwolfot, ezen már nagyon kellett röhögni. Bár lemezen annyira nem tetszett ez a King Diamond korai időszakára is emlékeztető énekhang, élőben rendkívül meggyőző volt Attila barátunk teljesítménye. Azt mondjuk nem értem, miért nem volt bőgős a csapatban, de így is megdörrent ez a hol doomos (Lucifer In Starlight – na, ez isten volt!), hol tempósabb, hol misztikus, tiszta heavy metal. Döbbenetes, hogy a világ civilizáltabbnak nevezett felén a huszadvonalban is ilyen kompletten összerakott produkciókkal lehet találkozni.

Pálinkás Vince

byh_anvil_k2006A második nap második fellépője volt az imádnivalón őrült Lips által vezetett kanadai speed/thrash-ikon, az Anvil. Az I'm in a Band - Show Me Your Tits pólóban nyomuló Lips mester persze most sem hazudtolta meg magát, végigbohóckodta a koncertet, grimaszolt, szájgitározott vagy ha épp kedve tartotta, el is mutogatta a dalok cselekményét éneklés közben. Szintén sokat elárul a banda komolyságáról, hogy a hamarosan érkező, 13. sorlemez címe This is Thirteen azaz Tit lesz. ? A program persze a legklasszikusabb Anvil dalokra épült, volt 666, School Love, Winged Assassin, Metal on Metal meg persze Forged in Fire is. Csak a Blood on the Ice-ot hiányoltam…

Kiss Gábor

A Victory fellépése már javában ment, mikor visszaértem a kötelező lemezbörzés bevásárlókörútról. Erről a bandáról annyit tudtam, hogy eredeti énekesük, Charlie Huhn énekelt Axel Rudi Pell első lemezén. Ott nagyon megszerettem a faszi hangját, és bár már rég nem tagja a zenekarnak, természetesen kíváncsi lettem a Victoryra is. Nagy meglepetés nem ért, nagyjából ugyanazon a vonalon mozognak, mint a Vengeance, tehát jó kis európai hard rock a játék neve. Ami a mostani énekest illeti, kicsit furcsa volt egy hiperaktív “roma” srácot látni a veterán zenészek mellett, de tény, hogy abszolút elvitte a bulit a hátán. A hangjától meg egyenesen lehidaltunk. Nálunk miért nincsenek ilyen énekesek??

Nagyon vártuk a Count Ravent is, mert hogy kultikus doom legenda meg minden, de az igazság az, hogy negyedóra után bepunnyadtunk tőlük. Igen, klasszikus doom; igen, Ozzys ének, de emlékezetes témák híján bizony hamar uncsivá vált a zene, főleg a tűző napon. Hiányzott egy második gitár, de az ős-Sabbath változatossága is. Szeretem amúgy ezt a műfajt, egy téli estén majd azért meghallgatom a CR lemezeket és akkor lehet, falba verem majd a fejemet, hogy mit is hagytam ki… Mondjuk ez utóbbi állítás biztos nem lesz igaz az Unleashedre, hehe. Brutális, a műfaj követelményeinek tökéletesen megfelelő death metaljuk aznapi ebédünk háttérzajaként funkcionált, elég is volt ennyi belőlük.

Pálinkás Vince

Az Armored Saint igazi kultikus csapat. A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején kiváló, mára klasszikussá érett lemezek sorát szabadították a világra (March of the Saint, Delirious Nomad, Raising Fear és Symbol of Salvation), de az igazi áttörés, a siker elmaradt, így végül földbe álltak. Később, 2000-ben aztán visszatértek a kiváló Revelation lemezzel, és egy gyűjteményes anyaguk is megjelent Nod to the Old-School címmel. A lendület nem tartott sokáig, így újra mélységes csend vette körül a bandát. Ennek egyik legfőbb oka valószínűleg az volt, hogy az énekes John Bush folyamatosan az Anthrax-szel pörgött, a basszer Joey Vera meg ezer helyen (Engine, Fates Warning, hogy csak néhányat említsünk) kamatoztatta tudását. Az Anthrax-kavarás szülte időt kihasználva John Bush újra összetrombitálta a társaságot, méghozzá a Symbol of Salvation-féle klasszikus felállásban (David Prichard gitáros a lemez felvétele előtt hunyt el leukémiában, őt váltotta Jeff Duncan).

Bushtól és Vera-tól már megszokhattuk, hogy keresztbe-kasul felszántják a színpadot, de a többiekre sem lehetett panasz. Gonzo nagyon látványosan, elementáris erővel püfölte a bőröket, a két gityós, Phil Sandoval és Jeff Duncan meg headbangelt, szaladgált és közben csodamód gitározott. Különösen Sandoval volt állat, aki ülve, állva, fekve, guggolva, mindenhogy gitározott, eszement grimaszokat eregetve közben. Bush egy árnyalatnyival szolidabban adta talán elő magát, mint egy Anthrax koncerten, de azért annyit ő is összefutkározott, amennyi még a Nationalelfnek is becsületére vált volna, sőt még arra is volt ereje a fesztivál promo füzetében Fuck Bush pólóban feszítő kollégának, hogy egy rövid háborúellenes szónoklatot is megeresszen. A program persze a klasszikus nótákra épült, melyek közül a Last Train Home és a Delirious Nomad taglózott le leginkább, meg persze az utolsó, piróval is megtámogatott March of the Saint. A Flotsam mellett ezt a koncertet vártam legjobban és a Flotsam mellett ez is volt a legjobb. Akár lesz még Anthrax Bush-sal, akár nem, remélem, hogy Armored Sainték még jó pár évig együtt nyomják majd a klasszikus nótákat, sőt, talán egy újabb lemeznek is eljön egyszer az ideje!

Kiss Gábor

Az arcbamászó Armored Saint bulit követően megint csak szükség volt egy kis pihenőre, mert a napsütés csak nem akart szűnni, de még gyengülni sem nagyon. Ezért árnyékba húzódtunk és úgy hallgattuk a Pretty Maids műsorát: jó kis bulit nyomtak Ronnie Atkins-ék is, de szívesebben megnézném őket is inkább egy hűvös őszi estén egy klubban (esetleg egy újabb turné a Royal Hunttal? Elsőként váltanék jegyet rá!)

A Y&T fellépése ugyanezen fesztiválon három éve szenzációszámba ment, és úgy látszik, nekik is bejött a buli akkor, másképp nem szorítottak volna helyet a BYH-nek szűkös turnémenetrendjükben (a kontinensen összesen kevesebb koncertjük lesz-volt idén nyáron, mint csak Angliában). byh_yandt_k2006Dave Menikettiék ezúttal is úgy zenéltek, mintha csak a próbateremben játszottak volna, szartak a világra (azt azért külön megköszönte a frontember, hogy ennyien választották őket az éppen zajló német-svéd meccs helyet), csak nyomták a rockot. A csupa klasszikusból álló műsorba egy instrumentális blues is belefért, amely picit ugyan leültette a hangulatot a továbbra is tűző napsütésben, de mégis, mit ér a nyár szenvedély és érzelmek nélkül? Mert ebben az improvizációs elemeket sem nélkülöző produkcióban aztán volt mindkettőből bőven. Szóval, ezek az öreg rókák még mindig tudják, mitől döglik a légy és bizony soha el nem felejtik! Nem véletlen, hogy az ő bulijukon láthattuk a legtöbb zenészkollégát a színpad szélén: olyan arcok sertepertéltek ott, mint Tony Martin, Geoff Nicholls, Armored Saint muzsikusok, valamint a Leatherwolf dobosa. Hiába, olyan együttesektől, mint a Y&T, mindig lehet és kell is tanulni.

Az ex-Triumphos Rikk Emmett műsorát szintén kihagytuk, ekkor már fel kellett töltenünk vízkészleteinket a helyi ABC-ben, plusz fagylalt- és kávééhségünkön is enyhíteni kellett. Nem volt rossz móka a győztes német meccsnek örvendő helyi fiatalok autós felvonulása sem (öt percig legalábbis szórakoztató volt, aztán már untam). A Stratovarius műsora már javában zajlott, amikor visszaértünk, és bár ezt a koncertet is pihenéssel, valamint vacsorával töltöttük, hallani azért hallottunk eleget és elégedetten konstatáltuk, hogy nagyon jó kis műsort állítottak össze Tolkkiék. Ezután a bemelegítés után igen meglepődtünk a vértelen közönségen, amely a Whitesnake-et fogadta. Pedig Coviék mindent megtettek, hogy a kedvünkben járjanak, amiért önhibájukon kívül alaposan megvárakoztatták a közönséget (Covi még csekély, három évtized intenzív turnéinak köszönhető némettudását is bevetette – vajon az összes világnyelven beszél valamennyit? Úgy látszik, a turnézás a legjobb nyelviskola.). Bizony, már jócskán tíz óra felé járt az idő, amikor a húrok közé csapott a csapat – Kiss Gábor kolléga szerint halkan, szerintem viszont épp a megfelelő hangerővel: nem kellett megsüketülni, ellenben kristálytisztán, szépen és kellő erővel szólt a hangcucc. Ilyen zenészek keze alatt persze fos hangzást is lehet élvezni (mint Bécsben három éve!), de azért nem árt, ha mondjuk a billentyűk is megszólalnak legalább úgy, mint itt, hiszen a Burn sem az igazi a gurgulázó Hammond-szóló nélkül.

Szóval a késés sajnos lerövidítette a programot, olyan 70 perc körül jött ki a lépés, de így is álomszerű volt a koncert. Bár Covi szemmel láthatóan nem volt elégedett a bambuló, csoffadt német közönséggel, mi remekül éreztük magunkat, főleg hogy még a DVD-n nem szereplő Slide It In is előkerült (bár a Bad Boys-t nem pótolhatta). A zenészek tényleg istenek: Reb Beach-nek ezúttal jutott külön szólórész is, de leesett az állunk Doug Aldrich-csel közös párbaja hallatán is. Tommy Aldridge-ot valószínűleg 89-ben mumifikálták, mert most is úgy néz ki, mint akkor; játéka csakis Cozy Powelléhez hasonlítható, dobszólója pedig megunhatatlan. Az új bőgős srácról azt hallottam, hogy popper, ez a színpadon egyáltalán nem tűnt fel, idővel pedig Marco Mendoza karizmáját is magáénak tudhatja majd. Covi úgysem fogja abbahagyni a turnézást ezzel a csapattal, tuti, hogy a színpadról viszik ki tepsiben, ha eljön az ideje. Elégedetlensége dacára minden percét élvezte a bulinak, és arcáról világosan le lehetett olvasni a keserűséget, amikor leparancsolták a színpadról. Bizony, leparancsolták, hiszen 11 után nem sokkal már kezdődnie kellett a fesztivált záró tűzijátéknak: “fuckin’ fireworks” – nem derült ki, hogy ez a szitok azért hagyta el a talpig gentleman Covi száját, mert nem robbantak a pirók a Still Of The Night végén vagy pedig mert a tűzijáték miatt kellett befejezniük a bulit.

Látszott, hogy az egész csapat sajnálja, hogy így alakult és tök szívesen játszanának még, de hát Németországban rendnek kell lenni ugye… Annál is bosszantóbb volt a dolog, mert a nap folyamán szinte minden koncert 5-10 perccel előbb kezdődött és/vagy ért véget, okkal hihettük tehát, hogy a Whitesnake monstre koncertet ad majd. Sebaj, ajd Csehországban és Pesten – mert bizony ezer százalék, hogy nemcsak a Masters Of Rockon nézzük meg őket, hanem ott a helyünk a Pecsában is! Jövőre pedig remélem, tényleg nem hagyják ki azt a ziccert, hogy kiadják a 2007 című lemezt – óriási hiba lenne, ha legalább egy “régi dalok mai köntösben” albumot sem adnának ki, de inkább jöjjenek az új nóták, azok kedvéért felőlem még a Winger visszatérése is halasztódhat!

byh_66666_k2006Kurtán-furcsán zárult tehát a 2006-os BYH feszt, mégis úgy indultunk vissza a szállásra és másnap haza, hogy ismét egy örök élménnyel lettünk gazdagabbak. A legobjektívebben nézve is legalább 12 zseniális koncertet láttunk két nap alatt, a legkülönfélébb műfajokból, tehát jövőre, velünk, ugyanitt!

Post scriptum: ajánlom minden kedves olvasónk figyelmébe a mellékelt fotót, amely a visszaúton, Bécs környékén készült – azt hiszem, ehhez semmi további kommentár nem szükséges, csak annyi: metöl forevör!

Pálinkás Vince

 

Még több írás a szerzőtől

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.