Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Arena, Everwood - Budapest, 2005. szeptember 20.

Másodszor látogatott kicsiny országunkba a brit Arena, és mivel az előző koncertjüket kénytelen voltam anno kihagyni, kíváncsi voltam, mit művel a színpadon a Clive Nolan multimegabillentyűs vezette csapat.

időpont:
2005. szeptember 20.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

A bemelegítésről az Everwood gondoskodott, bár volt pár ellenfelük: a közönség az ő műsoruk alatt még csak elég szórványosan szállingózott (a hajóra és a terembe egyaránt): a szmörtyögő eső és a nyúlós-nyálas-szerencsétlen időjárás nem kedvezett a pontban nyolckor kezdő csapatnak. Ezenkívül sajnos a hangzás se állt Baluék mellé, egy mélyekben gazdag massza folyt a színpadról, pedig a komplex dalok megértéséhez kristálytiszta sound lenne elengedhetetlen. A dalok többségében domináns billentyű hangja például valahol a hajó gépházában tartózkodhatott… Kár.

Jó volt viszont egy új dobost látni a bandában: ha nem csalódom, játékstílusa alapján erőteljes jazz előképzettséget véltem felfedezni, viszont az erő sem veszett el a finomkodás közben. A program nagyjából az első lemezre épült, kiegészítve egy Strato feldolgozással – ettől kicsit fáztam a bekonferáláskor, hiszen Balu hangja inkább közép és mély fekvésekben erős, a Kotipejkó-féle denevérhangokkal volt is némi küzdelem, viszont a többek által ismert riffekre legalább felkapták a fejüket az addig ténfergők is. Zárásként egy új dalt is hallhattunk, ami bár állítólag egyszerűsödött a lemezesekhez képest, de azért elég komplex volt ez is, így többször meg kell még rágni, nem egy versszak-refrén-szóló-refrén-vége típusú szösszenet.

Az A38-on már kezdem megszokni a példásan gyors átállásokat, hihetetlenül rövid idő telt el az utolsó Everwood hang lecsengésétől az Arena megjelenéséig, melyet egy kedves, amolyan angol vígjátékokat felemlegető kisfilm vezetett be arról, hogy a zenekar nyugodtan lazít a próbahelyen, mikor pánikolva belép egy lótifuti, és közli velük, hogy mintha most kellene színpadra lépniük a világ másik felén. ArenaItt egy Benny Hill-szerű gyorsított futkorászás következik, a zenekar tagjai csetlenek-botlanak a hangszerek összeszedése közepette, majd az instumentumokat – és egymást – a turnébuszba tuszkolva elrobognak. Majd megjelenik a felirat, emlékeztetve az időközben kábé kétharmad háznyira duzzadt közönséget a koncert apropójára, miszerint tíz éves lett a zenekar.

A zenekar tagjai elfoglalták startpozícióikat a deszkákon: a színpad úgy lett kialakítva, hogy a féloldalt elhelyezett dobcucc és a vele szemben elhelyezett kábé hatszázötvenkilenc szimpatizátor között maradt hely egy kivetítőnek is. Ugyebár az utolsó lemez (Pepper’s Ghost) koncepciója arról szólt, hogy a tagokból amolyan Viktoriánus kori képregény-szuperhősöket faragtak, így a vetítés is korhű, képregényszerű grafikák és egyéb effektek vegyítésén alapult. Kezdetben a zenekartagok is karakterüknek megfelelően néztek ki, legfőképp a világos-csíkos parókában, zsabós ingben, zakóban és keménykalapban pózoló Rob Sowden énekes volt feltűnő.Arena

Az utolsó lemez nyitó dalával (Bedlam Fayre) nyitottak, lendületesen, ahogy kell. Itt még kissé komolyra vették a figurát, de később felszabadultabb lett a hangulat: a frontembert kivéve lassan mindenki megszabadult gönceitől és utcaiban nyomult tovább, viszont a főhős furcsa módon a koncert kétharmadán keresztül küszködött a jelmezzel – láthatólag nehezebben engedte el magát, nehogy lefittyedjen a fejéről a pepi.

A Bors-szellemről egyébként a Smoke And Mirrors, a The Shattered Room és a Purgatory Road hangzott el, a legtöbb dal inkább a Visitor / Contagion időszakból szólt. A játékosabb prog rock tételeket okosan adagolva súlyozták meg Witch Hunt-szerű izmosabb tételekkel – a széplelkű prog veteránok is könnyebben megették így a súlyosságot. Itt kell megemlítenem, hogy ciki vagy nem, a koncertre többek között anyukámmal érkeztem, aki ötvenen túl az Arenával fedezte fel, hogy a rockzene, ezen belül a prog zenék igenis jók – no, azt hittem, a Boszorkányvadászat dzsidzsijétől visszakívánja a nyolcvanas évek George Michaellel fűszerezett langyos modorosságát, de meglepve láttam, ahogy nekiáll széles mosollyal bólogatni a riffekre. Már ezért megérte a koncert, hehehe. Következő alkalommal Slayerre viszem?

Arena setlist:

A Crack in the Ice
Midas Vision
A State of Grace
Breathe
Smoke and Mirrors
Purgatory Road
Witch Hunt
Medusa
Serenity
The Shattered Room
City of Lanterns
Riding the Tide
Chosen
Skin Game
Enemy Without
-------------
Encore:
Friday's Dream
Cry VII

Ezek voltak a filctollal áthúzott, “magyaroktól megtagadott” dalok:

Elea/The Hanging Tree
An Angel Falls
Painted Man
Waiting for the Flood
The Butterfly Man
Solomon
Jericho

No, de vissza az Arenához. A hangulatos kivetítő előtt egyre jobban bemelegedtek a tagok (Sowden szó szerint, márminthogy izééé… Igencsak feminin mozdulatairól és a ráadásban viselt kis cuccocskájáról csak a vak nem látta, hogy mellette nem a lányok vannak veszélyben). A nemrégiben több mint húsz kilótól megszabadult, aranyos bácsivá vált Clive Nolan, miközben kismillió billentyűjét és potméterét tekergette és nyomogatta, folyamatosan bohóckodott, billentyűmentes részeknél körbejárta a színpadot, kis ezüstszínű lasztikkal zsonglőrködött, és vásott kölyökként dobálta Mick Pointert, a klasszikus pub-törzsvendég kinézetű dobost.

A zord tekintetű John Mitchell gitáros tekintete is szelídülni látszott, és a kiváló játék mellett neki is maradt ideje egy közös kiálláskor szinkron-fejgimnasztikai gyakorlatokat bemutatni a kiválóan alapozó Ian Salmon basszusgitárossal. Hangulatos volt, na!

Úgy az első óra után nem sokkal döntött úgy a higanymozgású énekes, hogy megszabadul kosztümjétől, melyet egy esőkabát-szerű nemtommire cserélt, alatta pedig egy, pici pociját szabadon hagyó pólócska feszült. Az egészet egy cyberzöld csík-napszemüveg koronázta meg… No, ilyen setupban se mennék ki az utcára, az biztos! A koncertélményből persze ez cseppet se vett el, de két nóta után a szokásos levonulás, egy Salmon-Sowden akusztikus gitározós-tábortüzes-éneklős (Friday’s Dream) és egy rakkendrollos-közönségetbevonós darab (Crying For Help VII) után végleg elbúcsúztak. Pedig a színpadon hagyott setlisten még hét dal szerepelt, melyet jól áthúztak filctollal. Hmmm… Sebaj, azokat majd legközelebb.

További fotók:
Arena
Everwood

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.