Shock!

május 08.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Angertea, I Got Some, Annie Hall, Mirror Shop - Pécs, 2006. október 7.

Fellendülni látszik a pécsi könnyűzenei élet. Legalábbis erre utalt az, hogy ezen a szombati estén a városban tudomásom szerint 4 koncert is volt. Bár a Quimby szabadtéri alternatívkodása és az új TRB estje talán nem zavarna be egy alapvetően underground metal történésnek, de azért az Ifjúsági Házban zajló Depresszió buli plakátjait meglátva kicsit aggódtam a Bakterhouse rendezvényének látogatottságát illetően. A dolog végül is nem sült el rosszul, bár elfért volna két-háromszor ennyi ember is.

időpont:
2006. október 7.
helyszín:
Pécs, Bakterhouse
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

A terembe lépve már szólt a zene, a környék elvetemült fiatal zenészeiből nemrég verbuválódott Mirror Shop nyomta néha kellemesen elringató, néha őrülten kísérletező, de végig abszolút élvezhető instrumentális dalait. Az irány kicsit vegyesfelvágott-jellegű, szóval minden, ami a Santana-hangulatú latinos dolgok és a harsány riffelés közt elfér. A zenészek (dob, basszus, gitár és szintetizátor felállásban) nagy beleéléssel, hatalmasakat vigyorogva remekeltek és jammeltek – egyetlen negatívumként talán annyi, hogy néha túl egymásnak játszva tették mindezt. Viszont a meglepő váltásokat és agyament ritmusokat felvonultató szerzemények mindenkit magukkal ragadtak hangulatukkal, még ha az utánuk következő zenekarok stílusától jócskán el is ütöttek.

Balatinácz Péter (aki régebben az AZ nevű csapattal játszott Steve Vai, Joe Satriani, Paul Gilbert és hasonló dalokat) hatalmas gitárszólói mellett a többieknek is bőven nyílt lehetőségük hangszeres tudásuk bemutatására, és egy-egy villantás után sok jelenlévő zenész nyúlt elkeseredetten a pohár/üveg után.
Szívből jövő muzsika volt a Mirror Shop koncertje. Örülök az ilyen csapatoknak, a fiatal tagok tehetsége és lelkesedése, illetve az instrumentális zene népszerűsítése és ötletes tálalása miatt is. Milyen jó megoldás pl., hogy az egyik dal végén egymás után elhallgatnak a hangszerek, és a tagok továbbtapsolják a ritmust, mindenki kicsit másképp! Csak így tovább, Petya & Co., és ajánlanám figyelmetekbe a nemrég új lemezzel jelentkezett European Mantra őrületes hangfolyamait, mert kicsit hasonló rezdüléseket éreztem néha a Mirror Shopban is.

Az ezután színpadra álló pécsi illetőségű Annie Hall hármasa főként tavalyi Napkönnyek c. lemezének anyagára helyezte a hangsúlyt, de volt új dal (angol szöveggel) és egy Alice In Chains feldolgozás is. Érdekes, hogy a nótákat (pl. a beállásként is elnyomott Az Ég Dühös Könnyeit) lemezen hallgatva néha beugrik a Black-Out neve, koncerten viszont sokkal mocskosabb az egész, és Dávid dallamai és bőgőfigurái miatt sokkal agyasabb-borultabb muzsikának tűnik, a többiek pedig karakán módon zúznak. Szóval érdekes mutatvány. Fidó mester hangosításának köszönhetően a torzított bőgő és a szintén harapós gitár sem bántotta egymást túlzottan, talán csak az ének tűnt el párszor a visszafogott részeknél. Mindenesetre a Would?-ban Dávid a lelkét is kiüvöltötte (meg is lepődtem... általában olyan békés srác), az angolul elhangzott új dal (JF8 on Mercury, nem kevés Asimov és VoiVod hatással) előtt és pár másik felkonferálásánál pedig elvont humorérzékéből is kaphattunk ízelítőt.

Bár voltak beborulások is, amikor Carlos gitáros a szemébe húzott baseballsapkával és Fodor, a derékig érő éjsötét rőzséje alatt folyton vigyorgó ütős kicsit elhúztak egy-egy témát, Dávid pedig mindig talált valami sűrűsítő űreffektet a basszusra, amivel imprózhatott. De persze koncertjük nagy része modern rock/metal zene volt, nagy lendülettel, és olyan király nótákkal, mint a lemezes Stigma és a sodró riffel és felejthetetlen refrénnel bíró Véletlengenerátor. Kis üzenetem a srácoknak: új dalokat, kitartást, sok bulit!

Az ezután következő I Got Some volt a rendezvény házigazdája. és bár nevük alapján anno valami emo-HC/surf-punk csapatra asszociáltam, az általuk képviselt irány a kétgitáros heavy/power metal, amit elvileg az együtt szárnyaló férfi-női ének tesz különlegessé. Azért elvileg, mert az énekes hölgy (Zsófi) most nem állt színpadra a srácokkal, ám az egyik szünetben azért megnyugtatott, hogy változatlanul a csapat tagja.

Tőlük semmi hanganyaggal nem rendelkezem, így csak néhány koncertélményre hivatkozva tudom kijelenteni, hogy erőteljes, jól összerakott szerzeményekkel konfrontálták a hallgatóságot, amelyek bár a nyolcvanas-kilencvenes években lefektetett „klasszikus” alapokra építenek, néha igen vastag, mázsás riffek is felütik a fejüket. Én a helyükbe többet kacsingatnék ebbe az irányba, mint a tercelős-galoppozós témák felé.

A női énektémák híján most Jocky hangjára hárult a felelősség. hogy előadja az angol nyelven megszólaló saját szerzeményeket. A csapat egyik nagy erőssége, hogy végig határozottan, nagy beleéléssel énekel, néha kritikus magasságokba törve – de ez is jól áll neki és a daloknak. A hangszeresek is kitettek magukért, és lojális kis táboruk vissza is tapsolta őket.

A rövid átszerelés alatt már izgatottan néztem körül, hogy vajon hogy fogják a jelenlévők a nagymágocsi trendgyilkosok zenéjét fogadni? Hiszen amíg eddig mindegyik zenekar valamit építgetett, addig az Angertea egy dolgot tud igazán, ha elszabadul: rombolni, földbe taposni, gyökerestül kicsavarni és egy fortyogó mocsárba dózerolni. Kábé.

Amikor a lemezük (Rushing Towards The Hateline – már most a honi modern metal egyik alapműve!) intrójaként is szolgáló A Letter To Virgins disszonáns hangjai megszólaltak, már az agyamban pattogott az adrenalin, és amikor a dal átcsapott a The Limits Of Being A Vessel kicsit talán a Sepultura/Soulfly irányával rokon agressziójába, a zenészekkel együtt estem transzba. És asszem nem voltam egyedül a teremben. A legtöbben leesett állal néztek, aztán hitetlenkedve fordulva a mellettük állókhoz, majd nagy kaján vigyorral együtt bólogattak, vagy mozdultak be (bár a váltásokkal teletűzdelt nóták nem túl pogo-kompatibilsek).

A kb. egy órás koncert abszolút csúcspontjai számomra az Interest Song és a No Harm Done voltak, az a két szerzemény, amelyek már a lemezen is meggyőzőek. Előbbi súlyos eleje és meglepő váltásai, utóbbi a Gergő dallamai és üvöltései által alkotott nagy kontraszt miatt jön be fenemód. Évek óta mondom fűnek-fának, hogy mekkora kifejezőerő és érzelem bújt a srác torkába – csak rá kell hangolódni kicsit -, és örömmel látom, hogy egyre jobban tud bánni mindkét véglettel. A Tool féle Sober is nagyot ütött, mint egyetlen idegen elem. Ritka, hogy játsszák ezt a dalt, de nagyon jó. Ja, és egyszer még a Psychotic Waltz Locustját ki fogom kényszeríteni belőlük.

Mondanom sem kell, hogy a hangzás brutális volt. Ottó a háta közepétől lendít minden pergőütést, a basszusgitár sokszor torzítva pumpálta a hasfalakat, de Gergő új gitárját is meg kell dicsérni, mert optikailag és akusztikailag is szépséges műszer – még ha néha térdig lógatva csépeli is szegényt.

A srácok híresek konferálásaikról, és most sem fogták vissza magukat. Sőt. Tény, hogy van, akinek nem asztala a túlzott naturalizmussal tálalt öv alatti poénkodás – még én is felszisszentem párszor. Mindenesetre ők ilyenek, és még mindig jobb, mintha komolyan osztanák az igét, vagy esetleg politikai mondanivalóval tűzdelnék a koncerteket. (Egyszer egy közös bulin Gergő pl. Micimackó és barátai szexuális szokásairól beszélt a jelenlévő pár tucatnyi tininek, nagy beleéléssel, látványos gesztikulációval alátámasztva minden említett praktikát. És hogy ez számomra miért emlékezetes? Mert másnap én magyarázhattam el a 9.E angoltanáraként, hogy „A Gergő bácsi csak viccelt, Füles és Malacka nem szokta Kangát ott és úgy....”.

A lényeg: Ez a zenekar három srácból áll. Egyikük sem nagymenő, szénné vart rockerarc, nincs nagy zenei múltjuk, a bőgős Miguelen kívül talán senkinek sincs köze a zeneelmélethez, hangközökhöz és hasonlókhoz. Megérkezésük után kicsit elveszetten és tétován álldogáltak a teremben, kellemesen csevegve az ismerősökkel, aztán felmentek a színpadra, és szimplán legyalultak mindent és mindenkit. Zenéjük egy ösztönös massza, minden cicoma és műviség nélkül, és távol áll mindentől, ami jelenleg trendi, eladható vagy menő. Ennek ellenére tényként jelentem ki, hogy ha így folytatják, a hazai metal paletta egyik legjelentősebb csapata lehetnek, hiszen láthatólag egyre többeket érint meg az az őszinteség, ami belőlük és zenéjükből árad.

Tény, hogy van benne egy nagy adag világfájdalom és frusztráció is, amivel mindenki együtt tud érezni, aki kicsit is csalódott már, vagy nem mindig találja a helyét napjaink szép világában. És mivel hazánkban népbetegség a depresszió, szerintem előbb-utóbb befutnak a srácok.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.