Shock!

május 11.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Abc tehetségkutató (metal döntő) - Budapest, 2006. november 26.

Az osztrák indíttatású tehetségkutató metal döntőjére tulajdonképpen egyetlen zenekar miatt indultam el, de időközben feltűnt pár olyan név is az "étlapon", amikre szintén kíváncsi voltam. Az A38 hajó a kábé 1000 nézős kategóriában szerintem városkánk legkulturáltabb helye, és már a délután 2 órai kezdésre is egész szép számú emberke lézengett bent és a környéken (legalábbis a szárazföld felőli oldalon, hehe).

időpont:
2006. november 26.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 0 Szavazat )

Mondjuk nem csoda, az aznapi tíz banda rajongótábora (beleértve az anyukákat, tesókat, kisebb és nagyobb háziállatkákat) eleve szép számmal képviseltette magát, ráadásul a fellépési sorrendet ügyesen csak az utolsó percekben sorsolták ki, így nem lehetett "célzott" időpontra hívni az egyes versenyzők saját közönségét.Előre leszögezem, a következőkben kizárólag magánvéleményeket hangoztatok, amik totál nem egyeznek a végeredménnyel, de hát ez van. Elvben ugye az összes szavazat 50 százalékát a közönség, másik felét pedig a 8 (?) zsűritag voksai alkották, a kis ikszeimet én is odabiggyesztettem a helyére, aztán lett ami lett.

Az első fellépő a Dreyelands volt, akikkel kapcsolatban rá kellett döbbennem egy jelentős időbeli lemaradásomra. Rájuk ugyanis "műkedvelő fiatalok Dream Theater cover bandája"-ként emlékeztem, ehhez képest értelmes, kifinomult, mégis sodró lendületű zenéjükben a Dream hatások mellett olyan nevek is megcsillantak, mint a Toto, a Whitesnake, Jorn Lande, vagy épp az Enchant világa. Sajnos gitárosuk pont itt avatta fel frissen készült hangszerét, és a helyszínen derült fény némi kontakthibára a jack-aljzat környékén, így néha csend szállta meg a hathúros környékét, mégis irgalmatlanul meggyőzően zenéltek. Az énekhang és az énektémák az első két saját dalban megtévesztésig Enchantosak voltak (a plágium szót azért nem használnám, mert egyrészt nagyon jó helyről merítenek, másrészt a példaképül választott zenekar nemhogy itthon, de nyugatabbra sem tudott kitörni a kultstátuszból). A harmadik dal azonban szerkezetében, de főleg az énektechnikában teljesen elfordult a Jorn Lande (tehát valamelyest Coverdale) stílusú öblös, rekesztett, férfias stílus felé - furcsa volt a váltás, bizonyára két eltérő időszak termései a dalok, nem ártana ezt a szakadékot idővel "beljebb temetni". Nekem mindenesetre nagyon meggyőző volt a produkció, érett zenészeket hallottunk. Az a dobolás, whuhh... Jazzmetal 100 százalékon, ráadásul Omar a koncert után még nekem kezdett panaszkodni, mennyire visszahúzza a zenekart, amiért állítólag keveset gyakorol. Atyaég, mi lenne, ha lenne naponta 6-8 szabad órája??? Énekfronton is tisztességesen megdöbbentem, Nikola adottságai kiválóak, már csak a színpadi "létet" kellene fejlesztenie, nem ártott volna néha szólni a közönséghez, hálásak lettek volna érte, az biztos. Sebaj, tényleg finom fél óra volt, szívesen elnézegettem volna még.

Másodikként a Manikin Faint következett, akikkel hanghordozó formájában már találkoztam: akkor számomra kellemes "newcomer"-nek találtattak, a zenéjükben felbukkant egy jó adag alter- és pszichedelikus rock, keverve modernebb hatásokkal. A mostani koncerten viszont valahogy nem győztek meg annyira. Lazák voltak persze, de a zene jóval koszosabb és divatosabb lett, azt a fajta - manapság nálunk kifejezetten divatos - egyetemista alterfunkmetalrockot hallottam áradni a színpadról, amit a Subscribe és társai művelnek. Itt is voltak funkos ütemek, néha laza rockos kíséretek, amiket aztán az a tipikusan füves-üvöltős hang váltott fel - viszont valahol elvesztek a dalokból a kapaszkodók és az egyedi jellegek. Ráadásul gitár-szinten máris meglátszott a különbség egy iskolázott Dreyelands után, riffek terén még rendben is volt minden, de a szólók kidolgozottsága - bocs, de - a Nirvana szétütöttebb pillanatait hozta elő. Nem fika ez, inkább csak mást vártam a korábban hallottak alapján.

A Tech-No-Logic eddigi anyagai alapján is tökéletesen tudtam, hová tegyem őket, és sajnos a koncertjük is erről győzött meg: Ugyan elvben három saját és egy Slipknot dalt játszottak, de szerintem mégis négy Slipknot nóta hangzott el. A fiúk technikai felkészültségéhez persze kétség sem férhet, Garcia mester olyan szintű szélvészt kavart a dobok mögött, amilyet ritkán látni errefelé, és a riffek is éles sziklaszilánkokként röpködtek szanaszét, mégis azonnal érezni lehetett - ha nem lett volna Iowában egy bizonyos zenekar, most nem lenne Tech-no-logic sem. Azért persze gyorsan át lehetett siklani a nyilvánvaló párhuzamokon, az összkép pedig teljesen rendben lévőnek találtatott: mechanikus durvulások, szanaszét szaggatott ritmusképletek, fölöttük pedig a folyamatosan pörgő-forgó frontember brutális üvöltései. Slipknot-maszkok ugyebár itt nincsenek, kissé fura is volt a három acsarkodó tag zúzása mellett a kissé jóságos macira emlékeztető gitáros mosolya (főleg ahhoz mérve, hogy a keze alatt a hangszer mindeközben szónikus mészárlást vitt véghez a közönség soraiban). Egyértelműen pozitív emlékeket hagyott bennem a csapat, egy apró pici egyéniség hiányzik, és máris a hazai technikás brutál színtér nagyjai lehetnek: remélem, sikerül megtalálni a saját hangjukat.

A celebrity death kategória nyertese is lehetett volna a következő Cenobite, de sajnos az ifjabb Hernádi plusz acsarkodás kombó ellenére keveset volt módom látni a bandából. Ami észlelhető volt, az mindenképpen az, hogy egyelőre a "frontasszony" viszi a hátán az egész zenekart azzal a különleges kettősséggel, amit az alapvetően kedves arc és alak, valamint a kíméletlen halálhangok biztosítanak. A zenéből sajnos csak annyi maradt meg, hogy egyik pillanatban (naaagyon hooossszúúú piiilllanatbaaannn) funeral doom, aztán hirtelen tikatika death bugyorog a hangfalakból, és kész. A doom részek erőtlenek és pontatlanok (hiányzik az az elcsépelt "málha"), a rombolás meg még nem elég vaddisznó. Kissgé kolléga szerint csak egyvalamire emlékszik a vér és halál fél órájából, idézem: "ööö, csak az rémlik, hogy az énekeslány... öööö... nagyon... gonosz".
Hát így.

Őket az Astrodust követte, az állóhajó oldalán viking vitorlások tűntek fel, a Valhallából pedig Thor és Odin vicsorgott le a tömegre, mivel a csapat az északi death mellett kötelezte el magát. A produkció amolyan "erős közepesre" vizsgázott nálam, hiszen a zenészek lendületesen, összeszokottan játszottak, az egész előadásból sütött az erő, viszont még egyik egyéni teljesítmény sem volt a stílus követelményeihez mérten száz százalékos. A dalok is egyszerűbb klisékből építkeztek, körbenézés nélkül haladva az In Flames kissé már elhalványuló nyomaiban. Mivel itt a lendület és a "közösségi erő" megvolt, náluk az egyéni tudásszintek csiszolgatását tűzném ki célul, akkor a dalok is karakteresebbé válnának szinte biztosan.

Az Ad Astra különböző dolgait már korábban is hallottam felvételről és élőben is, így nem ért az újdonság erejével a koncert, ellenben igen kellemesen szórakoztam. Riffjeik és dalszerkezeteik egyértelműen a Nevermore és pár hasonszőrű modern power banda hatásait mutatják, itt-ott beszivárog némi death jobbról és prog balról. Első demójuk óta sokat dobott rajtuk az énekescsere, bár én még mindig ráfeküdnék a helyükben a karakteresebb, megjegyezhetőbb, vagy máshol épp borultabb dallamokra - párszor még érezni lehetett, hogy a riffekre lettek ráhúzva az énektémák, pedig a kolléga hangja és kiállása még többre is jogosíthatja a melódiákat. Kellemes színfolt volt a U2-től kölcsönvett feldolgozás, a Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me is, kellően telepakolták acéllal a nótát, mégis felismerhető maradt. A zenekar ászai egyértelműen a gitárosok, a nyakatekert power-riffek egyértelműen a dalok alappillérei - mondjuk a szólók elosztásában lehetnének demokratikusabbak, Márk dallamosabb szólóit néhol kellemesen ellensúlyozná több Erdélyi Peti-féle neothrash tekerés, bár lehet, hogy az időszűke miatt itt pont olyan dalok kerültek terítékre, ahol így alakult a szólók sorsa. Mindenesetre érett, egyéni, átgondolt fél órát hallottunk, csak így tovább a lenini úton!

Már jócskán estébe hajlott az idő, amikor a szegedi agymetalosok, azaz a Salvus foglalta el a színpadot. Sajnos róluk képtelen vagyok elfogultság nélkül beszélni, egyrészt "láttam őket felnőni" (hüpp), és pár év alatt olyan fejlődést felmutatni amit ritkán tapasztal az egyszeri zenekritikus, másrészt pedig a zenéjükben, szövegeikben és szellemiségükben is olyasmit képviselnek, ami még mindig hiánycikk e lángoktól ölelt kis koszfészekben. Már a szellemes és egyben intelligens bevezető szöveg megadta az alaphangulatot, majd "klipes megaslágerükkel", a Bábok a címlapon-nal kezdtek. Csak itt tűnt fel, hogy bármilyen üdvös is az angol nyelv használata a rockzenében, az eddigi zenekarok valahogy nem tudták teljesen jól megfogni a dolgot annak ellenére, hogy mindegyikük Shakesbeer nyelvén dalolt. Pötörke mester azonban képes olyan szintű magyar szövegeket alkotni, amik egyszerre közérthetőek, mégis művészien (de nem művészkedően) mélyek. Öröm volt hallgatni a bulvármédia által irányított operettország bírálatát. Elhangzott pár új dal, melyet utolsó EP-jük óta írtak, hát wazz, tilos ilyen ütemben fejlődni, hihihi. Aki még mindig nem ismerné őket (ejnye!): a zenéjük egyszerre ötvöz power metal és modern metal elemeket a progresszívebb bandák olyan képviselőinek munkásságával, mint a Fates Warning vagy a késői Psychotic Waltz: nem a villogás áll a középpontban, hanem az okos, mégis erős Dalok. Még a kellemetlen húrszakadást is ügyesen hidalták át egy be nem tervezett dallal (aminek én viszont gonosz módon örültem, mert szerettem), nem is beszélve arról, hogy látszott rajtuk a zene őszinte szeretete, végigmosolyogták az egész bulit, nem a zsűrinek játszottak (mint pár másik csapat), hanem a közönségnek és magának a Zenének. Köszönöm.

Sajnálom, de az Agregator nevét továbbra sem tudom megszokni. Anno a -tor végű bandák nevei a brutalitás és gonoszság megtestesítői voltak, ez a név azonban csupán a Műszaki Egyetem alagsorát juttatja eszembe... Sebaj, egyéni szocprob. A zenével alapvetően semmi probléma, meg is volt a közönsége, nekem azonban furcsa volt az egyveleg: annak ellenére, hogy a csapat elvben a death metal zászlaját emelgeti, a zenei alap bizony a legtöbbet a klasszikus idők Pokolgépjéből és urambocsá' Akelájából (boooooccccssss), valamint egyéb magyar metaljaiból nyerte, erre az alapra pedig egy szintén szokatlan hörgés kerül fel, amitől valamelyest mégiscsak death-szerű a végeredmény. Ennek ellenére a nézőtéren álló kollégákkal végig az volt a véleményünk, hogy ha a vérhányás helyett dallamosabban nyomná az alapokra Mikus Tamás vokalista, bizony, Katona Főnök szelleme is megidéződne. Egyáltalán nem volt rossz az összkép, csak épp olyan alapanyagokból állt a kissé össze nem illő mix, ami engem nem fog meg túlzottan - a közönség egy része is boldogan villázott, tehát maradok is csendben.

Sajnos az utolsó két versenyző fellépéséről viszont elszólított a kötelesség, így a Carnia és a Casketgarden fél óráit már nem tudtam végignézni. Előbbiek régebbi anyagai alapján igényességre törekvő csajos-énekes sláger-rockról maradtam le, Tóth Balázskáék produkcióját pedig ismerem jól, mint a rossz pénzt, Göteborg magyar helytartói bizonyára szanaszét zúzták a hajó maradék közönségét. Mivel az én tisztem most csupán a fellépők bemutatása volt, az eredményeket meghagyom a megfelelő oldalakra, minősítésüket pedig főleg, nem is beszélve arról a folyamatosan fellángoló vitáról, vajon kinek illendő és kinek sportszerűtlen indulnia egy ilyen versenyen - túl sok minden szól mellette és ellene is pár zenekar esetében, így inkább örülök annak, hogy ismét pár hazai zenekar számára indulhat el valami, ha ügyesen használják ki, a többiek pedig részt vehettek egy olyan koncerten, amely kulturált helyen, normális hangzással, szép számú közönség előtt adhattak, és ez már nem lebecsülendő. Éljenek a fellépők!

Bátky Zoltán

Harmadikként lépett színpadra a Tech-No-Logic gárdája, akik az első két zenekar után igencsak besúlyosítottak. Nagy vehemenciával nyomták a nótákat, melyek nagyrészt HC vonalon mozogtak, de akadt közöttük kifejezetten Slipknotos téma is. Utóbbi társulattól egy feldolgozást is előkaptak a srácok, és itt villant meg a legnagyobb hiányosság, mégpedig az, hogy a sajátokban nem igazán van meg az a lüktetés, húzás, amitől életre kel egy dal. Ettől függetlenül rendben volt a koncert, fazonilag is okés a négyes – fekete atlétában virítottak – egyedül csak a műegyetemista kinézetű, mackós gitáros lógott ki közülük. Rendesen bemozogták a színpadot, a közönséget is maguk mellé állították, összességében így – a fogósság némi hiányán kívül - nem nagyon volt mibe belekötni. Külön kiemelném Garcia Dávid dobost (aki a wisdomos srácokkal is együtt nyomta anno, még Defender néven, de a Dying Wishben is megfordult), mivel erőteljesen, látványosan dobolt, viszont néha előfordult, hogy elcsúszott egy picit, kiesett a ritmusból a sok virga miatt. Mindenesetre érdemes odafigyelni a srácra, mert több, mint tehetséges!

Negyedikként érkezett a Cenobite ötöse, akikről korábban még nem nagyon hallottam, tekintve viszont, hogy nevüket a klasszikus Hellraiser filmekből kölcsönözték, gondoltam, hogy nem bluesos hard rock várható a csapattól. Zenéjük valahol a doom és a death metal között mozgott; jócskán akadtak benne funeral doomos belassulások, de gyors tekerések is. Sajnos, azt kell mondjam, az előadáson, a hangszerkezelésen meg úgy a produkció egészén bőven van még mit javítani. A gitárosok aránylag rendben vannak, a ritmusszekció a fő probléma a csapatban. A legrosszabb teljesítményt egyértelműen a bőgős Jose nyújtotta, akiben kb. annyi élet volt, mint saját viaszmásában Madam Tussaud panoptikumában (már ha lenne). Konkrétan megállt a srác mint aki karót nyelt a dobcájg balján, ott szöszmötölt néha valamit a hangszerével, és ennyi. Hozzá képest Ian Hill egy túlmozgásos idióta. A dobos Töpével pedig a gyors tempók alatt volt gyakorta probléma, gyakran elvesztette a fonalat, amin egy kis gyakorlás, a témák kigyúrása biztosan segít majd. Fentiek ellenére mégis sikerült megmenteni a bulit, a hörgő/károgó hölgy, bizonyos Tarján Zsófia (aki egyébként nem más, mint Hernádi Judit leánya) produkciójával ugyanis eladta az egészet, cakkumpuder, úgy, ahogy van. Hangja leginkább a Holy Moses és Temple of the Absurd üdvöske Sabina Classent juttatta eszembe - sőt a muzsika is párhuzamba állítható néha a fenti zenekarokkal - ráadásul kiváló frontembernek is bizonyult a leány. Ahogy vokalizálás közben nézett, ahogy villogott a szeme, az maga volt a gonosz! Volt kiállása, megjelenése, így a hangszeres szekció gyengélkedése ellenére is élvezettel néztem végig a koncertet.

Az Ad Astrával már összefutottam pár éve egy klub-bulin, mindazonáltal jól megleptek, mivel az emlékeimben élő halvány foszlányokhoz képest alaposan bekeményítettek. Zenéjük véleményem szerint komplex heavy metalként definiálható: jófajta kis muzsika. Hiba nélkül, feszesen, pontosan játszották a srácok az egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető dalokat. Konkrét párhuzamként nem nagyon tudnék felhozni senkit, mindenesetre talán a Nevermore hatása a legerősebb (Azóta sikerült újra megnéznem egy bulijukat, és ott nyomták is a Beyond Withint.), mindenesetre a Warrelékre jellemző sötét, beteg hangulat itt nincs meg. Mindez szép és jó, van azonban sajnos egy nagy gyengéje a csapatnak, mégpedig az itthon mindig kritikus pontnak számító énekesi poszt. Van fantázia a srácban, érzem a potenciált benne, de nagyon sok képzést igényelne még a hangja. Egyelőre roppant limitált skálán mozog, ami ennél a zenénél fokozottan kiütközik, viszont ha befektetne egy kis energiát, tudatosan fejlesztené magát, biztos vagyok benne, hogy fincsi dolgokat hozhatnának össze a jövőben. Mindezek ellenére egyáltalán nem volt rossz a koncert, számomra érthetetlen, miért végeztek ennyire hátul.

Kiss Gábor

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.